Mompóx városkája észak-kolumbiai utazásunk egyik legszebb emléke. Eléggé kiesik a turisták látóköréből ahhoz, hogy az ember átérezze a ma már Kolumbiában is oly ritka mágikus realizmust, ami áthatja Márquez Száz év magány című művét. Ja, ha itt jársz, mindenképp látogass el a Ciénaga de Pijiñóhoz, mert zseniális az élővilága.
Magunk mögött hagyjuk a Karib-tengert, és megindulunk a szárazföld belseje felé. A cél Mompóx, ahol pontosan tíz éve jártam utoljára. Kíváncsi vagyok, miként változott a város. Anno nagyon lepukkant volt, de tíz év nagy idő, pláne Kolumbiában, ahol 2012 óta rengeteg minden történt a turizmus háza táján.
Barangó Tolúba érkezésünk óta könyörög, hogy üljünk fel egy riksára, amik igen nagy népszerűségnek örvendenek errefelé. Hajlok rá, hogy ezzel menjünk ki a főútig, végülis a gyerekeknek élmény, nekem meg nem kell végigcipelnem a szétszakadt bőröndöt az egész városon.
Itt még jó ötletnek tűnt riksára ülni
Két riksát hív nekem a recepciós, egyet nekünk, egyet pedig a csomagoknak, de árat sem ő, sem a riksások nem hajlandóak mondani. Nem rugózok a dolgon, azt gondolom, biztos nem lesz drágább, mint egy taxi. Nyolc perc alatt kitekernek velünk a buszmegállóba, majd mindkét riksás bemond egy képtelen árat. 40 000 pesót kérnek fejenként, ami nonszensz, lévén a taxi összesen 25 000-be került volna.
Hatalmas vita keveredik köztem, a riksások és a buszsofőr között, aki nekem ad igazat, de közben indulni is szeretne. Negyed óra kiabálás után végül az egyik riksásnak odaadom a 40 000 pesót, mondván, osszák el egymás között, mire az felpattan a biciklijére és elteker. A másik riksás engem kezd rángatni, hogy vele mi lesz, ahelyett, hogy a kollégája után eredne. Végül a sofőr tessékeli le a fickót a buszról. Ilyen nyilvánvaló lerántás Kolumbia andoki részén soha nem fordulna elő, kizárólag a Karibon. Nem szeretem ezt az országrészt.
A buszút Sincelejóba nem túl izgalmas. Legelőket és gigantikus marhacsordákat látunk mindenfelé; a Sincelejo-Montería tengely Kolumbia legnagyobb mezőgazdasági központja. Az ország marhahústermelésének jelentős része innen származik, éppen ezért a többség közvetve vagy közvetlenül agrárvállalatoknak dolgozik. Persze léteznek a Földön jól kinéző mezőgazdasági központok, de Sincelejo nem tartozik közéjük. Ezt elsősorban az 1912-es várostűznek köszönhetjük, ami a gyarmati óvárost a földdel tette egyenlővé.
Sincelejót nehéz fotógénnek mondani
Nem is időzünk sokat a városban. A Plaza Majagual és a főtér között teszünk egy sétát, lövünk pár fotót, majd mielőtt beköszöntene a délben szokásos 38 fok, felülünk egy buszra, és irány Magangué.
Sincelejo főterénél is láttunk már szebbet
Másfél órás utazás után futunk be a Rio Magdalena partján fekvő kisvárosba, ahonnan sajnos nincsenek buszok Mompóx irányába. Kénytelenek vagyunk iránytaxiba ülni, ami nem olcsó mulatság; fejenként 30 000 pesót fizetünk az egyórás útért.
Annyi biztosan változott 2012-höz képest, hogy mostanra aszfaltozott út visz egész a városig. Ez sokat jelent az itt élőknek, lévén korábban Cartagenából nyolc órán át tartott az út, ami eléggé megszűrte az ide érkező turisták számát.
A főút és az óváros között fekvő Hotel Heliconiasban szállunk meg. 100 000 pesoért egészen normális szobát kapunk, a házi néni pedig nagyon kedves velünk. Nem véletlen! Hiába az aszfaltozott út, Mompóxban mai napig ritka vendég a külföldi turista. Pedig abszolút helye lenne a gringo trailen, mivel gyarmati épületeivel, stílusos vendégházaival és folyóparti éttermeivel azonnal belopja magát az ember szívébe.
Mompóx főtere megidézi a gyarmati időket
Mompóxt, korábbi nevén Santa Cruzt 1540-ben alapították expedíciós központként. Sokáig innen indultak a konkvisztádorok felfedező útjaikra, de a villa megmaradásáért a spanyoloknak meg kellett küzdeniük. A város környékét mintegy ötven törzs lakta, akikkel egyetlen módon lehetett kiegyezni, ha a malibúk vezetőjét, Mompoj caciquét maguk mellé állítják. Együttműködésük jeléül Santa Cruzból nagyon gyorsan Santa Cruz de Mompóx lett, ezzel elfogadtatva magukat az őslakosok körében.
Mompóx egy ideig a kolumbia inkvizíció központja volt, ezért rengeteg templom épült a városban
Amikor a spanyolok megneszelték, hogy a zenúk földjén rengeteg az arany, Mompóx szerepe felértékelődött. Az egykori zenú települések kirablásával, valamint a folyókban található arany mosásával a városból Kolumbia egyik legjobban prosperáló villája vált, ahol komoly szabályokra volt szükség. Az őslakosok lázadozni kezdtek a spanyolok ellen, akik egyre erőszakosabb térítőmunkát végeztek a Magdalena-folyó mentén. Alig két évtized leforgása után Mompóx lett a kolumbiai inkvizíció fellegvára, ahol több templom épült, mint bárhol máshol az alkirályságban.
Mompóx zseniális hely lehetne, de az utcák porosak és koszosak
Az arany hírére megjelentek a kalózok is, azonban a villa nehézkes megközelítése miatt csak keveseknek sikerült elérni a városhatárt. John Hawkinsnek azonban sikerült, aki hajónaplójában csodás városként írta le Mompóxt.
A folyóparti sétány nagyon kellemes hely
Az arany időszaka azonban gyorsan lecsengett, az izzasztó klíma és a malária miatt pedig a várost kezdték elhagyni az emberek. A 17. század elején már látszott, hogy a térség központja Cartagena lesz, így Mompóx megmaradt kisvárosnak, ahol az arany szerepét egyre inkább átvette a halászat és a hajóépítés.
Mompóx templomai az esti fényben a legszebbek
A függetlenség kikiáltása után sem változott a kép, Mompóx nem került vissza a gazdaság vérkeringésébe. Talán pont ennek tudható be, hogy a város központja mindvégig megőrizte gyarmati báját, ugyanis az évszázadok során senkinek nem volt arra pénze, hogy újat tervezzen és építsen.
Mompóx látképe a folyóról
A változást elhozhatta volna 1995, ekkor ugyanis történelmi fontossága miatt Mompóx megkapta a világörökségi besorolást, de a drog- és gerillaháborúk korában nem volt pénz az épületek felújítására. Bár ma már béke van szerte Kolumbiában, Mompóx mai napig a partvonalon kívül van. Az elmúlt tíz évben változott ugyan egy-két dolog, de messze nincsenek olyan turisztikai fejlesztések, mint Antioquia, Boyacá vagy Santander koloniális falvainál. A kosz és szemét máig szúrja az ember szemét, az utcák porosak, az épületek többsége sajnos máig elhanyagolt. Persze ettől az egésznek van valami egészen sajátos hangulata, nagyjából az, amit az ember Márquez "Száz év magány" című művének olvasása közben érez, és amivel eddig csak Ambalemában találkoztam. Itt tényleg megéli az ember a mágikus realizmust, azt a sehol máshol nem tapasztalható vidéki életérzést, ami Kolumbiát a Föld legizgalmasabb országává varázsolja. Mompóx nézhetne ki jobban, de nem baj, hogy olyan, amilyen. Ettől másabb, mint Villa de Leyva, Salento vagy Cartagena.
A Ciénaga de Pijino felé érintjük Penoncito faluját
Mompóx környékén nem lehet sok mindent csinálni, de a Ciénaga de Pijiñót mindenkinek kötelező felkeresni, aki egyszer ide vetődik. A háromórás csónakútért mindössze 40 000 pesót kérnek fejenként, ami ajándék ahhoz képest, amit az ember kap. Azt már Lorica óta tudjuk, hogy az észak-kolumbiai ciénagák sokkal izgalmasabbak holmi mocsaraknál, és ezen vélekedésünkre a Pijiño szerencsére csak ráerősít.
Pijiñói család tüzelőt gyűjt
Peñoncito apró falujánál egy mesterséges csatornára kanyarodunk rá, ami összeköti a lagúnát a Rio Magdalena mellékágával. Az első szakasz még nem túl izgalmas, de közeledvén a ciénagához egyre több madár repül be a fényképezőm látóterébe. Gémek, vöcskök és récék ezreit látjuk, de jégmadarakat és halászsasokat is látunk szép számmal. A parton legelésző marhák között pedig temérdek iguánát kapunk lencsevégre.
A Mompóx környéki mocsarakban fantasztikus az élővilág
Annak ellenére, hogy a ciénaga mocsárvidék, rengeteg a marha. Errefelé állítólag olcsóbb a föld, így a kevésbé tehetősek ezen a vidéken próbálnak boldogulni. Szemben Sincelejóval, itt nem lehet csak úgy ridegen tartani az állatokat, mivel a mocsár és a klíma rendesen tizedeli az állományt.
A marhatartás mellett az egyetlen bevételi forrás a halászat
A ciénaga mentén ismét sok halászt látunk, ők mind Pijiño del Carmen lakói. Teszünk egy sétát a falu utcáin, de annyira világvége hely, hogy fél óránál többet nem éri meg itt időzni. Inkább arra kérjük a csónakost, hogy ahol lehet, álljon meg, hogy tudjak madarakat fotózni.
Pijiño del Carmen illeszkedik a márquezi világba
Mompóx a magányával és a ciénagák állatvilágával kedves emlék marad. Nem állítom, hogy ez lenne az ország legszebb koloniális települése, de az biztos, hogy aki csak a Tayrona-Cartagena-Tolú vonalon mozog, az lemarad egy fantasztikus élményről. Biztos, hogy a jövőben visszatérek ide, és nem kell majd rá újabb tíz évet várni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
