Régóta nem voltam Peruban, így várom az ismételt találkozást. Tacnában kezdem az utamat, ami igen messze esik attól, amit az ember érdekesnek tart, de hogy az amúgy is szűkös látnivalókból a helyi tour operatornak a leginkább feledhető spotokat sikerül megmutatnia, az egészen abszurd. Soha ne fizessetek be a tacnái délutáni városnéző kirándulásra!
Eri és a gyerekek hazarepültek Dominikáról, én pedig Peruba teszem át a székhelyemet, mivel néhány nap múlva érkezik egy csapat, akikkel alternatív inka körutat tervezünk arequipai indulással. Szeretnék akklimatizálódni az érkezésük előtt, ezért Lima érintésével Tacnába repülök, ahonnan majd a Gejzírek völgye felé veszem az irányt. Előtte azonban ismerkedem Peru legdélebbi, egyben legszárazabb városával.
A repülőből rálátunk a Nevado Sara Sara fenséges csúcsára
Május van, így a garúa időszakát éljük. A partvidékkel párhuzamosan futó hideg tengeráramlat 16-18 fokos párája képtelen az 1000 méter magasan megtelepedő meleg levegő fölé emelkedni, betömörödik és ködbe borítja az alacsonyabban fekvő tájakat. Ilyenkor nincs meleg, napközben is csak ritkán haladja meg a 20 fokot a hőmérő higanyszála. A garúából ritkán hullik csapadék. Limában még csak-csak esik valamennyi, de Tacnában az éves csapadékmennyiség az 50 mm-t sem éri el. Mindez nem szegi agrárkedvét a partvidéken élőknek, sőt! A peruiak a Föld talán legleleményesebb mezőgazdászai, akik pontosan tudják, mekkora értéke van a víznek.
A garúa beteríti az alacsonyabban fekvő völgyeket a sivatagban
Tacná fölé érkezvén gondosan megművelt földeket látok. Az itt élők nem csak a garúa páráját képesek felfogni, de a nyári időszak magas-andoki esőzéseiből származó vizet is 100%-ban hasznosítják. A perui partvidék minden völgye bőtermő, de az, hogy az ország legszárazabb pontja is virágzik, az azért meglep.
Itt egy szem eső nem esik soha, mégis megterem minden
Taxival a Hostal Millerbe vitetem magamat, ahol 13 dollár egy teljesen vállalható szoba. De jó kiszakadni a dominikai valóságból, a drágán ócskát hangulatból.
Tacná Peru tizedik legnépesebb városa, de nem volt ez mindig így. Bár a koloniális időkben fontos szerep hárult rá a magasabban fekvő bányákból származó nyersanyagok Aricába való szállításában, a függetlenség kikiáltása után megfeledkeztek róla. Talán ennek az attitűdnek volt betudható az is, hogy a város 1883-ban chilei kézre került abban a háborúban, amit Chile vívott Bolíviával és Peruval Antofagastáért és Iquiquéért. A háború után mind Arica, mind Tacná Chiléhez került, csak az 1929-es Limai Egyezmény után adták vissza Perunak a várost (Arica ma is Chile részét képezi).
Tacná főtere nem a legimpozánsabb az országban
A háború lezárásának is tekinthető egyezmény után Tacná fontos katonai támaszpont lett, valamint a tengerészet is kiemelt szerepet kapott annak ellenére, hogy a város nem a tengerparton fekszik. Miután a chilei gazdaság az 1970-es években ellépett a peruitól, Tacná bevándorló város lett; rengetegen telepedtek le itt, hogy ingázóként dolgozzanak Chilében. A hirtelen városépítés sebei elég mélyek; Tacná még perui szemmel is kifejezetten csúnya település.
A főtéren belebotlottam egy zenés-táncos mulatságba, ez azért feldobta a napomat
A város tehát felejtős, de nem is vártam egetverő csodákat. Bőven elég a Dominikai Köztársaság után, hogy nem bömböl elviselhetetlen hangerőn mindenhol a reggaeton, és hogy lehet aránylag olcsón enni egy lomo saltadót.
15 solért egy könnyű lomo saltado ebédre
Persze, ha már itt vagyok, nem hagyhatom ki a környék látnivalóit. Leginkább Miculla petroglifjei keltik fel az érdeklődésemet, de a várostól 30 kilométerre található karcolatokhoz nincs tömegközlekedés. A taxi drága volna, így úgy döntök, befizetek egy city tourra, ami elkanyarodik a sivatag felé. 30 sol a kirándulásért elég barátinak tűnik, pláne úgy, hogy ebben bennefoglaltatik egy borkóstoló a Santa Elena borászatnál, valamint egy termálfürdő felkeresése is. Azért az kérdéseket vet fel bennem, hogy délután 2-es indulással miként fog mindez beleférni, de rábízom magamat a sorsra, legyen úgy, ahogy azt a helyi operátorok akarják.
A városnéző busz képes ebben a parkban vagy húsz percet dekkolni
A városnézés elég abszurd annak fényében, hogy Tacnában nincsenek igazán látnivalók. Azt azért megtudom, hogy itt áll az ország legnagyobb mecsetje, még ha bemenni és lefotózni nincs is idő. Persze a Parque Topiarios sövényzsiráfjaira szánunk vagy húsz percet, mintha azok a buszon ülő egyetlen gyerekes családot leszámítva érdekelnének bárkit is.
Borkóstoló, aminek keretében barackbefőtt is vehető
A város határában beterelnek minket egy joghurt- és sajtmanufaktúrába vásárlási célzattal, majd műanyag pohárból, állva kortyolhatunk egy csepp bort a Santa Elena pincészet egyetlen elénk tolt tételéből. A roppant informatív kétperces előadás után ismét a kasszához terelnek minket, hátha el akarunk költeni pár solt jónak nehezen nevezhető lőrére.
Naplementére csak megérkezünk a sivatagba
Délután 5 óra van, mire végre megindulunk a sivatag felé. A nap már elég alacsonyan jár ahhoz, hogy tudjam, nem számíthatok semmi jóra. A ránk rakott idegenvezető elhadar pár infót a petroglifekről, majd közli, hogy nincs idő megállni, mert vár minket egy függőhíd. Na, elég! Közlöm a sráccal, hogy én kizárólag a petroglifek miatt ültem fel a buszra, így lesznek szívesek várni, amíg körbejárom a köveket. Duzzogva ugyan, de teljesíti a kérésemet. Hogy ne várakoztassam a buszt, csak körberohanok a sziklák között, de így is sikerül pár fotót készítenem az 1500 éves karcolatokról.
Miculla petroglifjeiről csak azért van fotóm, mert kierőszakoltam az idegenvezetőnél egy pár perces megállót
A függőhíd egy kiszáradt folyón ível át, amin mindenkit átlökdösnek azért, hogy a túloldalról belekiáltsunk a tájba, de csak azután, hogy egymás kezét megfogva imádkoztunk egyet Pachamamához. Jesszum, de gyűlölöm az ilyen negédeskedő, fontoskodó szpirit kóválygásokat! Ahelyett, hogy adnának időt egy régészeti hely felkeresésére, játszatják a turistákkal a bazári majmot. De a csúcs nem ez, hanem a termálfürdő felkeresése. Teszünk egy jó tíz kilométeres kitérőt azért, hogy megnézzünk egy amúgy napközben sem működő, leengedett betonmedencét, aminek tulajdonosai abból élnek, hogy megengedik a turistáknak, hogy pisiljenek a feleslegesen ideépített vendégszobák fürdőszobájában. Amúgy, ha nem kerültünk volna erre, már rég Tacnában lennénk újra, és mindenki szabadon pisilhetne ott, ahol akar.
Ezért a függőhídért jöttünk a sivatagba
30 sol nem sok pénz egy félnapos kirándulásért, de ez az a city tour, ami ebben a formában egy fillért nem ér. Kicsit bánom, hogy nem fizettem ki egy taxisnak inkább a tízszeresét és néztem volna meg magamnak Tacná azon látnivalóit, amiért érdemes ebbe a városba kitérőt tenni. No, nem baj, holnap irány az Andok és a Gejzírek völgye!
Búcsú Tacnától
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
