Utazásunk utolsó állomása a Dominikai Köztársaság turistacsapdájába, Bayahíbébe és Punta Canába vezet. Az Isla Saonára tett hajós kirándulás a rossz szervezés ellenére is megéri, de a resortvárosokat - ha tehetném - inkább lenapalmoznám. Dominika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de azt el kell ismerni, van néhány olyan partszakasza, ami elsőosztályú. Az ország többi része azonban erősen felejtős.
Reggel arra ébredek, hogy valaki lemosta az elképesztően koszos kocsinkat. Sokáig nem tudom ki csinálta, de miután bepakoltam a holminkat a csomagtartóba, megjelenik egy szakadt figura, hogy elkérje a jussát. Az a szerencséje, hogy ma amúgy is lemosattam volna, mivel vissza kell vigyük Santiago de los Caballerosba, ezért abszolút nem fáj az 500 peso, amit kér érte. Mondjuk, ha nem lett volna szükségem a mosásra, lehet elhajtottam volna a fenébe, végülis miért mossa le pénzért olyannak a kocsiját, aki erre nem kérte meg?
Hátunk mögött hagyjuk a partvidéket és megindulunk vissza Santiago de los Caballerosba, hogy leadjuk a közel két héttel ezelőtt bérelt Hondát. Az út unalmas, legelők, cukornádültetvények és kukoricaföldek mentén vezet, az útba eső mezővárosok sem érdemelnek említést.
Az autót ugyanoda kell visszavigyük, ahonnan elhoztuk. A srác arcán teljes a döbbenet, amikor megjelenünk a háznál:
- De hisz' ez a kocsi nincsen megtörve! - jajdul fel, mintha csak várta volna, hogy egy roncsot kap vissza.
- Nem értem. Össze kellett volna törjük?
- Viccel? Két hétre vitték el. Ennyi idő alatt a külföldiek Dominikán simán rommá törik az autót. De ezen egy karcolás sincsen. Hogy csinálták?
Azt én sem tudom. Néha tényleg rezgett a léc. Az biztosan elmondható, hogy Peru után a Dominikai Köztársaságban a legótvarabb a közlekedési morál, itt tényleg nettó stressz a volán mögött ülni.
A fickó visszaadja a 300 dollár letétet, ami - ahogy meséli - szinte mindig nála marad, miután visszahozzák a kocsikat. Mivel kint vagyunk a város határában, megkérem, dobjon már el minket a terminálra, amit teljesen ingyen bevállal.
Szerencsénk van, pár percen belül indul a busz Santo Domingóba. A szokott helyen alszunk meg, de ezúttal csak egyetlen éjszakát töltünk a fővárosban, mert holnap irány Bayahíbe. Ehhez először La Romanába kell eljussunk, ami meglepően könnyen megy. Itt azonban meg kell várjuk, amíg lesz elég utas a tengerpartra. Hiába telik meg a busz, így is levágnak minket pár száz pesóval a gyerekek és a hátizsákjaink miatt. Már fel sem veszem. Pár nap, és végre elhagyjuk a szigetet és nem kell többé pofátlan buszosokkal vitatkoznom.
Húúúú, de hiányoztak már a dominikai strandok tömegjelenetei!
Bayahíbében töltjük az utolsó három éjszakát, ezért jó előre lefoglaltam egy medencés apartmant a város határában. Ez az eddigi legszebb szállásunk, a gyerekek is élvezik a hatalmas teret és azt, hogy van hűtő, amit tele lehet pakolni joghurttal.
Az elmúlt két nap vonulását a bayahíbei strandon próbáljuk kipihenni. Nem könnyű, mert hétvége lévén elözönlik a dominikaiak. A suhancok két várunkat is szétrúgják, így inkább a kikötőben verünk tábort. Amikor ott meg egy csónakot kihúzni igyekvő traktor végez az erőddel, összepakolunk és átbattyogunk a szomszéd öbölbe, a Playa Magellanesra. Ez az öböl azonban nem túl szép, így úgy döntünk, inkább visszamegyünk a szállónkra és lemegyünk medencézni. És de jó, hogy így döntünk! Barangó bejelenti, hogy szeretne megtanulni úszni, így beleállunk a témába. Egy óra elteltével egészen jól siklik a víz alatt. Kár, hogy most jött meg ehhez a bátorsága, nem pár héttel korábban, mert akkor az út végére már tökéletesen tudna úszni.
Jobb itt, mint a strandon
Bayahíbében valójában egy dolgot lehet csinálni: befizetni egy hajós kirándulásra a Saona-szigetre. Nem olcsó, de ez a Dominikai Köztársaság első számú látnivalója, így nem hagyhatjuk ki.
A Bayahíbe melletti Dominicus resortfaluját csak a katamaránról szemrevételezzük
A szigetre menő katamarán annyira dominikai, amennyire csak lehet. Elviselhetetlen hangerőn üvölt rajta a zene, a pultban pedig csak két fajta ital kapható: rum és kóla. Csodálatos! Mivel a tűző napon a vizünk tulajdonképpen pár perc alatt felforr, így a gyerekeink az egész út során vedelhetik a kólát. Ők örülnek neki, mi kevésbé.
Végre szabadon lehet kólát vedelni!
Az út elég hosszú, árnyék pedig nincs a hajón, így nincs hová menekülni. Ráadásul megállás nélkül leüvöltenek mindenkit, aki papucsot húz, az sem érdekli a szervezőket, hogy a gyerekek lába hólyagosra ég a felforrósodott padlón. Kezd lincshangulat kerekedni, így pont jókor érkezünk meg a Piscinához, egy homokpadhoz, ahol mellközépig ér a víz. Kicsit hűsölünk többszázad magunkkal a vízben, majd irány a sziget!
Rajoskodás a tengerben
Az Isla Saona elég jól néz ki, érthető, miért ezt a helyet választották az ország első számú desztinációjának. Végtelen pálmaligetek, fehér homok és sehol egy gramm hínár.
Az Isla Saona tényleg prémium hely
Itt is kapunk ebédet, amit elég nehéz elfogyasztani, mert az asztalok körül elég agresszíven röpködnek az antillai varjak.
Ezek az ördögök megnehezítik az evést
Délután 3-ig élvezzük a strandot, majd visszaindulunk Bayahíbébe. Érdekes módon nem a katamaránnal, hanem egy kisebb csónakkal, a katamarán pedig üresen tér vissza. Hogy ez miért van így, nem tudom, de a lényeg, hogy így jóval előbb visszaérünk a szállásunkra, mint gondoltuk. Csobbanunk még egyet a medencében, aztán összepakolunk, mert Eri és a gyerekek holnap hazarepülnek, én pedig egy nappal később Peruba utazom.
A Punta Cana-i reptérre nem egyszerű a kijutásunk. La Romanában több mint két órát kell várjunk egy csatlakozásra, ráadásul elered az eső. A gyerekeink túl picik ahhoz, hogy ennyi időt semmittéve elüldögéljenek, így csakhamar tőlünk lesz hangos az igen szűk váróterem. Jobb híján Zarándot elviszem magammal sétálni, mert ő még abban a korban van, hogy élvezi a pocsolyákat.
La Romana-i kényszerpihenő
Aztán nagy nehezen megérkezik a busz, így Eriék elérik a gépüket. Mivel a polgárháború miatt nem tudtunk átmenni Haitibe, így túltartózkodtunk az országban. A büntetés fejenként 3500 pesó, nagyjából 70 dollár. Hááát, nem olcsó ez a Dominika, nagyon nem.
Miután a családom hazarepült, felülök egy buszra, amivel szeretnék eljutni a Bavaróban lefoglalt szállásomra. Na, ez nem megy könnyen. Punta Cana Santo Domingonál is zsúfoltabb, akkora a tömeg, hogy minden kocsi lépésben halad. Ráadásul senkinek nincsen arról fogalma, hol kell átszálljak, így végül Verónban lepattanok a buszról és sétálni kezdek. Nagy nehezen rátalálok arra a megállóra, ahonnan a buszok Bavaró felé indulnak. A reptértől a szállómig majd három óra az út tömegközlekedve. Borzalom!
Ahogy Bavaro is az. Ez a mini Cancún úgy értelmezhetetlen, ahogy van. Felfújt szájú középkorú nők, napégette görnyedt európaiak, mocskosul elszállt éttermi árak és az az igénytelen tömegturista hangulat, amitől az embernek Siófokon is feláll a szőr a hátán. Szerencsére csak egy éjszakát kell itt eltöltsek.
Mivel a gépem csak este indul Limába, így van pár órám sétálni egyet azon a parton, ami miatt 100-ból 99 turista Dominikára érkezik. Nem rossz, de számtalan jobb és élvezhetőbb part van ennél az országban, mondom ezt úgy, hogy a Playa Caletónon, a Playa Preciosán és a Bahía de las Águilason kívül abszolút nem varázsolt el egyik sem.
Punta Canával búcsúzunk a Dominikai Köztársaságtól
A Dominikai Köztársaság nem tudta magát belopni a szívembe. Túl sok az ember, borzalmas a helyiek stílusa és életfelfogása, ráadásul ennél eddig csak egy szemetesebb országhoz volt szerencsém életem során: Indiához. A közlekedés katasztrofális, mindenhol dugó van, a közlekedési morál pedig ugyancsak Indiát idézi. Ide tényleg csak az jöjjön, akinek a nyaralás nem más, mint a fehér homokban fetrengés, és akit nem zavar az állandó zaj és a karibi rum íze. Hátizsákolni itt? Na, azt felejtsd el!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
