Tíz év sok idő, de egy indián falu életében annál is több. Krautara és a Tawahka Asangni teljesen megváltozott az elmúlt egy évtizedben, és messze nem az előnyére. Barátaim haltak meg és költöztek el ez idő alatt, az esőerdőt pedig letarolták a marhatartók. Ettől függetlenül a Sutawalában tett túránk örök emlék marad mindenki számára, mert olyan dolgokat láttunk, amiket előttünk talán még soha senki. Ezért a csapatunk egyik tagja még két ujját is odaadta...
A pipanténk lassan becsorog Krautarába. Több mint tíz éve nem jártam tawahka barátaimnál, eléggé izgulok. Az már a kikötés pillanatában látszik, hogy változott a falukép, mivel a domboldalban feltűnik egy ház antennával a tetején. Ismeretlen fickók ücsörögnek a tornácán, a boltként funkcionáló épületben pedig egy szakállas raszta ücsörög. A faluból fiatal lányok érkeznek, akik telefont töltenek és cukorkát vesznek maguknak. Amikor utoljára itt jártam, csecsemők lehettek, ma mobilt nyomkodnak.
Ahogy pakolunk ki a csónakból, úgy érkeznek meg az emberek a partra. Senkit nem ismerek, de egyszer csak hallok egy 'Endi' megszólítást. 2006-ban, mikor először Krautarában jártam, még nem Andrésként, hanem Endiként mutatkoztam be, így ebben a faluban ezen a néven ismernek. Forgatom a fejemet balra, jobbra, majd megakad a szemem egy fiatal srácon. Licar az, régi barátom, Rony unokaöccse. Még csak 24 éves, de már kölyökként segített Ronynak és nekem a dzsungeltúrákat leszervezni. Fülig ér a szája, majd azt mondja:
- Azt hittük, soha többé nem látunk.
Széttárom a karomat és megölelem. Rony, Teodulo és Dominga iránt érdeklődök, de lelomboz a válaszával:
- Évekkel ezelőtt Wampusirpibe költöztünk. Krautara már nem az a falu, ami anno volt.
- Akkor te mit csinálsz itt?
- Csak látogatóban vagyok a rokonoknál, de pár nap múlva megyek vissza Wampuba.
Krautara ma már nem az a falu, mint volt tíz éve
A boltnál megjelenik az aktuális törzsfőnök, Ernesto. Nem ismer, soha nem találkoztam vele, mivel abban az időszakban, amikor túrákat szerveztem a Moszkító-partra, ő Tegucigalpában lakott. Persze hallomásból tudja, ki vagyok, de személyesen soha nem találkoztunk. Mellette áll a fia, Edas is, aki őslakos létére vagy 190 centi magas és 110 kiló. Kitűnik a sok 150 centis indián közül.
Edas emlékszik rám gyerekkorából, de én képtelen vagyok felidézni az arcát. Azt mondja, egyszer két nővel és egy szőke lánnyal utaztam, és ő, valamint a nagybátyja vittek minket csónakkal Ahuasból Brus Lagunába. A szőke lány Eri lehetett, a túra pedig 2009-ben volt, amikor Edas nem lehetett több 7-8 évesnél. Egy nagyon lassú pipantéval verettük a mocsárban, így ránk sötétedett, és mikor elakadtunk a hínárosban, krokodilok világító szemei közé kellett beugorjak kitolni a csónakot. Akkor nem derült ki számomra, hogy tawahka pipantéval utazunk.
A benzines hordókat lepakoljuk a boltnál, majd Ernesto vezetésével felbaktatunk a faluba. Krautara legtöbb háza elhagyatottá vált. Teodulóék házát is kezdi benőni az erdő, ráadásul az egész falut keresztülvágja egy szögesdrót.
Ebédre klasszikus babos lángost kapunk
- Sokan elhagyták a falut - meséli Ernesto - Kérleltük Teodulóékat is, hogy maradjanak, de nem akartak. A rancherók körbeégettek minket, állandó viták voltak a földfoglalókkal, Rony pedig nem akart harcolni velük. Eladták a házukat és a földjüket a meszticeknek, akik hozták a rokonságukat. Rengeteg család megszabadult azóta a házától. Krautarának vége!
- És hova költöztek az emberek?
- Ki ide, ki oda. Ronyék Wampusirpirbe, mások Tegucigalpába vagy Catacamasba. Alig maradtunk, Endi! - panaszkodik.
Krautara tényleg szörnyen néz ki. A focipálya megszűnt, az egész faluban derékig ér a gaz. Ismeretlen alakok korzóznak a házakat összekötő ösvényeken.
- Sok a nicaraguai menekült - folytatja Ernesto - Mióta Ortega ismét tisztogatásba kezdett a Rio Coco mentén, sokan jönnek át a hegyeken. Nem tudjuk mifélék, de sokuknál fegyver van, így befogadjuk őket.
Közben felkötjük a csapattal a függőágyainkat az egyik elhagyatott háznál. Licar és Edas mindenben segítenek, majd megérkezik két régi ismerős, Berilio és José. Berilio az elsők között volt, akivel anno a Colón-hegység barlangjait kerestük fel, Joséval pedig még 2006-ban túráztam át Krausirpibe. Azonnal összeáll a csapat, akikkel holnap a Sutawala felé vesszük az irányt, csak Licar nem tarthat velünk, mert ő hivatalosan nem Krautarában lakik.
- Licar! Tudod értesíteni Edalít Pimientában, hogy három nap múlva megszállnánk nála? - kérem meg régi barátomat.
- Endi! Edalí nagyon régen meghalt.
Szóhoz sem jutok a hír hallatán, le kell üljek. Edalí volt az egész Moszkító-part legaranyosabb teremtése, volt, hogy órákat gyalogolt Pimientában, hogy lefedettséget találjon ahhoz, hogy megcsörgessen Magyarországon.
- Mi történt?
- Azt mondják, boszorkányság. Megátkozták, és egyik reggel nem ébredt fel. Joan találta meg a függőágyában.
Joan Rony és Edalí második fia. Három van nekik. A legidősebb sajnos betegen született, nem hal és nem tud beszélni, mozgásképtelen. Joan a második, valamint ott van Zidane, aki a focista után lett elnevezve, és mindössze három éves volt, mikor utoljára a Moszkító-parton jártam. 2011-ben elváltak, Edalí és a srácok visszaköltöztek Pimientába a lány apjához, Rony pedig új feleséget talált magának.
- Állítólag Edalí viszonyt kezdett Pimientában egy házas fickóval. Annak a felesége ezt megtudta, és egy boszorkánnyal megátkozta. Senki nem tudja mi történt, de valószínűleg megfojtották - meséli Licar.
- Rendőrség?
- Semmi. Errefelé a rendőrök nem foglalkoznak az emberekkel. Az apja még aznap eltemette a lányát az erdőben.
A benzines hordókat a bolt tornácán hagyjuk éjszakára
Vacsorára a szomszéd házba invitálnak minket. Bab és lángos a menü, mint korábban mindig. A házban feltűnik pár ismerős arc, például Nicole, aki 2012-ben tündéri kislány volt, ma pedig anyuka. Azt mondja, nem akar itt maradni, a városban szeretne élni. Gyermeke apját alig ismeri, egyéjszakás kalandból született. Klasszikus őslakos sztori.
A házban lakott Kolbi is, akivel több túrát is tettem anno a környező erdőkben. Megtudom az anyukájától, hogy mostanra ő sem él. A gyászoló mama azt mondja, fia Tegucigalpában volt biztonsági őr, de pár hete egy rablás során agyonlőtték.
A csapatomnak tetszik Krautara, hiszen ők nem látták olyannak, mint én a 2000-es évek közepén. Ahhoz képest a falu nagyon szomorú látványt nyújt.
Krautara a Rio Patuca partján fekszik
Másnap korán útra kelünk. Irány a Sutawala-völgy, ami a tawahka indiánok közkedvelt vadászterülete volt. Ma már ez sincs így, mert néhány ranchero felégette a folyóparti erdőket. Pedig régen láttunk itt nem csak majmokat és kígyókat, de ocelotot, jaguárt is.
A partmenti erdőket az előrenyomuló rancherók felégetik és tanyákat hoznak létre
A falu pipantéjével érjük el a völgyet. Egy rövid időre beragadunk az egyik zúgóba, de Ernestóék ügyesen kinavgiálják a csónakot. Egy tanyánál kötünk ki, ahol egy ranchero család él elképesztő körülmények között. A rancherók többsége máig analfabéta, nem értenek semmihez, csak a marhatartáshoz. A kereskedők minimál pénzt fizetnek nekik, ezért esélyük sincs kiszakadni ebből a közegből, sokukkal kígyómarás vagy trópusi betegség végez. Ernesto, mint Krautara törzsfőnöke afelől érdeklődik, kitől szerezték meg a földet, de az ilyen kérdésekre a legritkább esetben van válasz. Sok ranchero nem törődik a tulajdonviszonyokkal vagy az őslakosok jogaival, egyszerűen csak kisajátítják a földeket.
A Sutawala-folyón evickélünk felfelé
Felmálházunk. Hátunkon a zsákunk, vállunkon 20 literes kannák, kezünkben szatyor, benne rizs és bab. José, Berilio és Edas mindenben segítenek, de a túra így is egy kínlódás. Bár hivatalosan már száraz évszak van, az eső mégis sokat esik, ettől az ösvény teljesen felázott. A marhák olykor méter mélyen iszaposították el a csapást, amitől szenved a csapatom minden tagja.
Három óra alatt mindössze két kilométert teszünk meg. Mindegyikünk nyakig sáros, többször szedi le a lábunkról a gumicsizmát az iszapban kialakult vákum. Máté bírja a legkevésbé, de tisztességgel végigtolja a távot. Minden kétséget kizáróan Zsolt a legerősebb láncszem, ő az, aki próbálja a legtöbb terhet levenni a többiek váláról. Azt hiszem, a csapatom most értette meg, miről beszéltem akkor, amikor azt mondtam, a Moszkító-part túrám az egyik legrohadtabb Mirador utazás.
Útban a Sutawala mélyére, elől Edas és Berilio
Zsolt van a legjobb erőben, de a Sutawalával neki is meggyűlik a baja
Máté tisztességgel letolta a távot, de nem volt boldog a végére
Magunk mögött hagyva az irtást a Sutawala-folyó partján verünk tábort. Fél óra alatt sikerül kitisztítani az erdőt, közben Edas tábori konyhát állít fel. Alig pár perc alatt tüzet rak, pedig minden csupa víz.
A délután a pihenésé és a fürdésé a patakban, valamint próbáljuk a tábort belakni. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy az ember gondolná, mert a bokáig érő sár és a pára nehezen hívja ki az embert a függőágyból. Berilio és José elmennek vadászni, de nem járnak szerencsével. Végül Edasnak sikerül pár halat fognia, így a bab mellé kerül egy kis hús is.
Zsolt és Csaba táborhelyet alakít ki a dzsungel mélyén
Áll a tábor, Edas pedig berendezi a konyhát
Készül a jó rizs
Ami meglepő, hogy nincs szúnyog, pedig ebben az időszakban meg szokták keseríteni az éjszakáinkat a vérszívók. Ha pedig a száraz évszak végén utazunk, akkor a kullancsoktól szenvedünk. 2012-ben sikerült vérmérgezést kapnom tőlük, volt pár tudattalan napom Pimientában. Most azonban béke van, bogaraknak nyoma sincs.
Éjszaka esik. Én nem alszom rosszul, de a csapat tagjainak ez az első dzsungelben töltött éjszakája, ráadásul két embernek beázik a függőágya. Pihenés hiányában Máté és Zoli úgy döntenek, másnap nem jönnek velünk túrázni, hanem maradnak Edasszal a táborban. Zsolt és Csaba azonban velem tart, a cél a karsztvidék felfedezése, barlangok felkutatása. Nem ez az első alkalom, hogy erre szánjuk a Sutawalában töltött napunkat, de mostanáig nem jártunk sikerrel. Azzal azonban, hogy a rancherók itt-ott leirtották az erdőt, tervezhetőbb minden, hiszen célirányosan tudjuk támadni a szirteket.
Zsolttal, Csabával, Berilióval és Joséval indulunk neki a Colón-hegységnek
Beriliót küldjük előre, mivel messze ő a legtapasztaltabb erdőjáró mindközülünk. A déli falat célozzuk meg, amit elég gyorsan elérünk, de az éles sziklák és a sűrű aljnövényzet miatt fel kell adjuk a mászást. Egy irtás mentén próbálnánk visszatérni a völgybe, de ott rengeteg a keresztbe dőlt fa, így kénytelenek vagyunk a hegy szoknyáján leereszkedni.
Néhány nyom arra enged következtetni, hogy élnek még jaguárok a Sutawalában
Az irtás után járhatóbb hegyoldalra bukkanunk. Az első izgalmat egy pókmajomcsalád jelenti, majd nem sokkal később rálelünk az első üregre. José fél a barlangoktól, így én ereszkedem le, de egy-két ostorospóktól és denevértől eltekintve nem látok bent semmit.
A sűrű aljnövényzet miatt csak ennyit látunk a pókmajmokból
Kicsit odébb már egy nagyobb barlangot találunk. Itt is én vagyok az első mászó, de csak azután, hogy Zsolti esik egy gigantikusat, mert a szikla, amiben kapaszkodik, nem bírja el.
Csaba liánvízzel oltja a szomját
Ez a barlang már jóval nagyobb, olykor fel is tudok benne állni. Ostorospókokat látok mindenhol, de az egyik sziklánál visszahőkölök. Valószínűleg a világ legnagyobb ostoroslábújához van szerencsém, ugyanis a csápjaival együtt a példány a fél métert is eléri. A teste legalább tíz centi, ami többszöröse annak, amekkorának a tudomány ezeket az állatokat valaha is leírta. Nem hiszek a szememnek, így kimászom, és behívom Josét, hogy nézze meg. Tiltakozik, hogy ő biztosan nem megy pókok közé, végül Zsolt kúszik be mellém. Ő sem barátja a pókoknak, így nem időzik sokat a barlangban, pedig tudja, hogy az ostorospókoknak nincs mérge.
Zsolt egy eddig fel nem fedezett barlangba mászik be
A barlang nem nagy, de itt-ott azért fel lehet benne állni
Íme a világ legnagyobb ostoroslábúja; a csápja a fél métert is eléri
Négy óra barlangászás után megindulunk a táborhelyünk felé. Rátévedünk a Rio Patucát Rio Cocóval összekötő ösvényre, amin ismét derékig érő sár fogad minket. Kicsit odébbról röfögést hallunk. Nemsokára megpillantunk egy gigantikus kandisznót az iszapban fetrengve, ahogy két fiatal srác próbálja magával ráncigálni. Nicaraguaiak, akik Catacamasban vették a sertést, majd Valenciából lábon hozzák le a jószágot. Harmadik napja gyalogolnak, még egy van vissza. Mindezt a szenvedést azért, hogy egy darab disznót elvigyenek a fincájukra. Elképesztő sorsok vannak a Moszkító-parton.
Berilio, José és a nicaraguai srác a disznóval, amit négy napja rángatnak keresztül az erdőn
A tábort délután 4 óra felé érjük el. Iszonyatosan elfáradt mindegyikünk, semmi másra nem vágyunk, csak csobbanni az esőtől megduzzadt patakban. Közben Edas halat és rákot főz nekünk. Megérdemeljük, mert találtunk valami olyasmit, amit eddig nem sokan: egy 50 centis pókot.
Ehhez hasonló ösvényeken kell végigkínlódni magunkat
A Sutawala-völgy pokoli hely
Másnap megindulunk vissza Krautarába. Szerencsére kevesebb a csomag, így gyorsabban haladunk, de az egyik mocsaras részen Csaba balesetet szenved. Megbotlik és elköveti a dzsungeltúrák legnagyobb hibáját: a machetéjében próbál megkapaszkodni. Lecsúcsik a keze a markolatról, és végigvágja az ujjait a pengével. Két ujja bánja a mozdulatot. Nem szakadnak le, de mindkettőt csontig vágja, az egyik nagyon csúcnyán néz ki. Zsoltnál van a kötszer, de ő előlébb jár, így utánarohanok. Bekötözzük Csaba kezét, de az biztos, hazaútig machetét már nem fog.
Megérdemelt fürdőzés a Rio Sutawalában
Szerencsére Csaba nem lesz rosszul a vérveszteségtől, de szédül, lassabban halad. Ernestóék várnak minket a parton, így épségben sikerül visszatérnünk Krautarába. Csaba kezét újra bekötözzük, de a látvány nem túl szép. Reméljük megússza vérmérgezés és fertőzés nélkül.
Búcsú a Sutawala-völgytől
A Sutawalában töltött éjszakához képest igazi luxus a falu romos háza. Mosunk, szárítkozunk, csendben emésztjük az erdőben tapasztaltakat. Pár nap a dzsungelben, és az ember képes átértékelni az addigi életét. Kemény volt, szenvedés minden perce, de azt hiszem, hatalmas élmény. Holnap irány Pimienta!
A kép alapján nem tűnik súlyosnak a sérülés, de később kiderült, a kettőből az egyik ujj sajnos kuka
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
