Tíz év után ülök újra pipantéba, hogy a Rio Patucán leereszkedve megmutassam a csapatomnak a Moszkító-part szépségeit. Rengeteg emlékem fűződik ehhez a vidékhez, kíváncsi vagyok, mi változott azóta, hogy nem jártam erre. Palestina Patucából régi ranchero barátommal, Carlosszal vágunk neki a folyónak, ami mentén képtelen erdőirtás zajlik. A Moszkító-part merőben más élmény, mint egy évtizeddel ezelőtt.
Mielőtt belekezdenék a történetmesélésbe, azt hiszem, tisztáznom kell, mi is az a Moszkító-part, és hogyan kerültem oda. Nem egy általános desztináció, a hondurasiak többsége is csak annyit tud róla, hogy távol mindentől, Olancho legelőin túl van egy országrész, ahol nincs semmi más, csak esőerdő és indiánok. 2006-ban nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy útra keljek, még ha azt sem tudtam hová megyek, és miként jutok oda.
Ekkortájt még képtelenség volt információt találni erről a vidékről, pedig a turisztikai minisztériumot is felkerestem a fővárosban, de ők is csak annyit tudtak mondani, hogy repüljek Puerto Lempirába, onnan meg majd lesz valahogy. 24 évesen nem volt pénzem belföldi repjegyekre, ezért egy osztrák párral kiegészülve nekivágtam Olanchónak azzal a szándékkal, hogy csak találunk egy csónakot, ami a Rio Patucán lefelé ereszkedve egyszercsak eléri a Karib-tengert. A sejtésem jó volt. Palestina Patucából indultak a kereskedő csónakok, amik egy kevés pluszért elvitték az embert. No, nem a turistákat, hanem a folyón lent élő rancherókat és indiánokat. Hogy mást ne mondjak, a háromnapos ereszkedés során olyan tanyákat és kisebb indiánfalvakat érintettünk, ahol a gyerekek sírva fakadtak a három gringó látványától, lévén még soha életükben nem láttak fehér embert, és ijesztőnek tartottak minket.
Az osztrák páros fiú tagja sajnos a túra elején machetébe lépett, így ők az első alkalommal kicsekkoltak a Moszkító-parton tett kirándulásunkból, de a vidéket egyedül felfedezni még nagyobb élmény volt. Két héten át stoppoltam a folyó mentén, mire megérkeztem Puerto Lempirába, ahonnan később Nicaragua felé kanyarodtam. Olyan hatással volt rám az esőerdő és a tawahka indiánok, hogy elhatároztam, ezt a világot meg kell mutassam mindenkinek.
2012-ig évente legalább két alkalommal tértem vissza indián barátaimhoz vállalkozó kedvű turistákkal. Voltak, akik jobban, voltak, akik kevésbé bírták a megpróbáltatásokat. A Moszkító-parton ekkortájt nem volt sem áram, sem ivóvíz, az éjszakákat függőágyban kellett tölteni, nagydolgot intézni pedig kizárólag machetével felszerelkezve lehetett, mert könnyen futottál bele egy barba amarillába, a kontinens legveszélyesebb mérgeskígyójába.
A Moszkító-parton töltött hat évem során nem csak lándzsakígyókkal, de jaguárokkal és ocelotokkal is szembekerültem, ettem tatut, ormányos medvét és nagy hokkót, kaptam álmaláriát és kullancsoktól vérmérgezést, valamint fedeztem fel barlangokat, és egy expedíció keretében első emberként megmásztam a Colón-hegység legmagasabb pontját, az Asanbusnát. Három könyvet írhatnék tele azzal, mi mindent láttam és éltem át a Moszkító-parton ezekben az években.
A sors furcsa fintora, hogy a blog 2013-as indulása óta nem tudtam visszatérni a vidékre, így nem született róla soha bejegyzés, de tíz év elteltével végre ismét lett egy lelkes társaság, akik kíváncsiak voltak Közép-Amerika legizoláltabb régiójára. Tervben volt velük az azóta felfedezett Ciudad Blanca, vagyis a Majomisten városának felkeresése is, de végül több tényező miatt letettünk a kalandról. Egyrészt egy napot vesztettünk a csomagok késlekedése miatt, másrészt az esős évszak elmaradása miatt a Rio Pao vízszintje olyan alacsony, hogy három-négy nappal meghosszabbítaná a gyaloglást az esőerdő mélyén, amire sem felszerelésben, sem ellátmányban nem vagyunk felkészülve. Marad tehát egy klasszikus menet Krautarával, a Sutawala-völggyel, Pimientával és Brus Lagunával.
Első körben Tegucigalpából Palestina Patucába kell eljussunk. Az ötórás utazást Danlíban szakítjuk meg, ahol sajnos már csak állóhelyet tudunk megcsípni a buszon. Santa Mariánál szerencsére sokan leszállnak, így az utolsó két órát már ülve teljesítjük. Csabának, Máténak, Zolinak és Zsoltnak ez az első latin-amerikai élménye, a buszról leszállva érzik úgy, hogy megérkeztek Hondurasba.
Palestina Patuca hentese
A Profe vendégházánál szállunk meg, ahogy tettük azt egy hete Erivel és a gyerekekkel. Tíz éve ehhez hasonló szálló sehol nem volt Palestinában. Van légkondi, normális matrac, nem szalmazsákon kell izzadni egész éjjel.
Carlos gyorsan a szállón terem. Megkezdődik a nagybevásárlás az útra, a teherautójába pakolunk mindent. Benzines hordók, üzemanyag, macheték, rizs, szárazbab, fóliák, kötelek, stb. Amíg Csaba és Zsolt a machetéket élezi a kovácsnál, addig én Zolival és Mátéval ételt vásárlunk az előttünk álló tíz napra. Zoli fotózik, neki külön zárható hordót szerzünk be a fényképezőgépeinek. Az egész délután rámegy a szervezkedésre, a nap végére eléggé kipurcan mindenki. A helyi csirkézőben utoljára alaposan bezabálunk, majd szolíd rumozás után korán nyugovóra térünk, mivel hajnalban irány a folyó!
Irány a Rio Patuca!
Carlos késik kicsit, de még bőven napfelkelte előtt megindulunk a kikötőhöz. Fél órán át zötykölődünk, majd megérkezünk Arena Blanca homokpadjához. Messze nincs annyi csónak, mint anno, aminek az oka az, hogy Catacamasból megépült az út Valenciába, így a kereskedőcsónakok ma már onnan indulnak.
A helyi csónakokat, amiket egyetlen óriásfából, általában caobából vagy ceibából faragnak ki, pipanténak nevezik. Némelyik hossza a húsz métert is eléri, de ezek egyre ritkábbak, mivel az elmúlt évtizedekben az óriásfák többségét kivágták.
Csaba hozza a hátán az egyik benzines kannát
Carlos régivágású ranchero, akinek folyton ott lifeg a pisztoly az oldalán. Bár elmúlt 50 éves, olyan, mint egy bika. Képes lenne egymaga bepakolni egy teljes pipantét, bár ahhoz túlságosan nagy ember, hogy ő csinálja. Néhány helyi srác segít neki elrendezni a dolgokat, de a 40 literes benzines kannákat mi cipeljük le a folyópartra. A srácok közül kettőt magunkkal viszünk, ahogy lányát és annak párját is. Amíg minden a helyére kerül, eszünk egy halat rizzsel az egyik háznál. Arena Blanca semmit nem változott az évek alatt, ugyanaz a tanyabokor, mint volt 2012-ben.
Reggeli Arena Blancánál a pakolás után
Valamivel 9 óra előtt megindulunk a Rio Patucán lefelé. Nem csak a csapatom, én is hihetetlenül izgatott vagyok, hiszen tíz éve nem jártam erre. Átkelünk egy apró kanyonon, ami sokáig a civilizáció kapujának számított. Most, hogy van út Valenciába, már csak egy zúgó a sok közül.
2006-ban, mikor először ereszkedtem le a folyón, nagyjából 3 órát kellett várni az esőerdők határáig. 2012-ben, az utolsó utazásom alkalmával már 6-7 órát. Kíváncsi vagyok, idén mikor pillantom meg a szűz erdőket, ha még megpillantom egyáltalán. Bár a Moszkító-part Amazónia, a Kongó-medence, Borneó és Darién-Choco után az ötödik legnagyobb összefüggő esőerdő otthona, az erdőirtás mértéke talán itt a legdurvább. Ennek az az oka, hogy Közép-Amerika második legnagyobb nemzeti parkjának, a 2200 négyzetkilométer területű Rio Patucának a koordinátora Honduras egyik legnagyobb marhatartója, aki lassan két évtizede adja el zsebszerződésekkel a partmenti erdőket rancheróknak. Ha mindez nem lenne elég, a folyó középső szakaszán máig tombol az aranyláz, sok család túrja szét a kavicságyat és csinál irtást a part mentén.
Carlosszal emberemlékezet óta ismerjük egymást
Két óra pipantézés után pillantjuk meg az első kajmánt. Meglepődöm, mert az utolsó alkalmakkor már egyáltalán nem láttam krokodilokat a folyóban.
- Betiltották a vadászatot a folyón - meséli Carlos - Mi rancherók ma már nem ölhetünk le vadállatokat, azt csak az indiánok csinálhatják. Mióta Valenciában van katonaság, sokszor járőröznek a tanyákon, és ha vadállatbőrt találnak, büntetést kell fizetni.
Több kajmánt is látunk a csónakút során
Na, van itt fejlődés! Ha másért nem, ezért megérte utat építeni a folyó középső szakaszához, bár kétlem, hogy a katonaság képes lenne jövőképet festeni a kajmánoknak. Madárból és iguanából keveset, teknősből azonban sokat látunk, illetve többet, mint korábban bármikor.
Nem sok állatot látunk a folyó mentén, de azért születik pár fénykép (forrás: Markolt Zoltán)
Nem kell sokat várni, mire megérkezik az első eső. November közepe van, papíron lassan jönnie kell a száraz évszaknak. Remélem, megússzuk a nagy viharokat, nem lenne szerencsés térdig gázolni a sárban a Sutawalában.
- Október végéig alig esett valamit - fordul hátra Carlos lánya - Az elmúlt két hétben kezdett esni. De ez már évek óta így van. Teljesen kiszámíthatatlan, mikor esik, mikor nem.
Carlos lánya tökéletes ellentéte az apjának. Modern, városi lány benyomását kelti, nem tudom őt elképzelni marhákat terelni, rizst hantolni, folyóban mosni. Az is kiderül, hogy vegetáriánus, ami után kérdőn tekintek Carlosra. Barátom elmosolyodik, vállat von, majd legyint a lányára.
Carlos tanyájáról a kilátás
Bár a folyó felső szakaszán korábban is tanyák sorakoztak, voltak azért erdőfoltok. Ezek mostanra szinte teljesen megszűntek. Carlos vezetést tart a lányának arról, kié melyik birtok, melyik jó föld és melyik értéktelen. Közben zúgókon kelünk át, amikor jön egy-egy zápor, akkor nejlont húzunk a fejünk fölé.
Ebédre megállunk Carlos tanyáján. Felkísér minket a házhoz, ahol bemutatja nekem a feleségét. A hölgy rosszul lát, nehezn talál kezet. Ekkor furcsa déja vu érzésem támad. Felelevenedik bennem egy emlék 2006-ból. Carlos felé fordulok és azt mondom neki:
- Ismerem a feleségedet. Valamikor régen találkoztam vele.
- Biztos, hogy nem. A szemei miatt soha nem hagyja el a ranchet - adja barátom a választ.
- És az nem lehet, hogy jártam már a házadnál?
- Mikor?
- Nem tudom. Sokszor jöttem le a folyón korábban másokkal.
- Egyszer aludt itt pár turista, azt hiszem sátorral - emlékszik vissza Carlos.
- 2006-ban. Egy osztrák lány és fiú. Velük jöttem le. Itt aludtunk nálatok - csapok a homlokomra.
Carlos és a kedvenc arája
Carlos azt hitte, 2009-ben találkoztunk először, amikor egy csapatomat hozta le a tawahkákhoz, de nem, már 2006-ban is ismertük egymást.
A felesége készít nekünk ebédet, kapunk hozzá narancslét. Full service van!
Ebéd után továbbindulunk. Nem telik el egy óra, és lerobbanunk. Az egyik zúgónál a süket-néma baumannunk (így hívják a csónak elejében botozgató segédet) elfelejt jelezni, aminek az az eredménye, hogy a propellerről elhagyjuk a csavart. Remek! Szerencsére kicsit feljebb van egy tanya, így Carlosnak sikerül kölcsönkérni egy másik pipantét. Az átpakolás lassú, rengeteg időt veszítünk, így esélyünk sincs ma Valenciáig eljutni. Ráadásul az egyik benzines hordó átpakolása közben szétcsúszik a két pipante a lábaim között, így beesek a folyóba, magammal rántva Zoli fényképezőit. A külön erre a célra vett hordó jól szolgál, nem ázik be.
Aranymosókat is látunk a folyón
Két órát ereszkedünk lefelé, aztán elkezd sötétedni. Az éjszakát egy apró tanyán töltjük, nagyjából másfél órányira Valenciától. Nem ám függőágyban, hanem ágyban, mivel már az is van a Moszkító-parton. Sőt, a tanyának van saját boltja, a házi néni a lányaival pedig szívesen főz nekünk csirkét rizzsel.
Ezzel a pipantéval nem megyünk tovább
Este bogárvadászatot tartunk, mivel a csapat valamilyen okból kifolyólag nem hajlandó ostoros pókokkal együtt aludni. Finnyás egy banda!
Moszkító-part luxuskivitelben
A lehetőségekhez mérten jól alszunk, de én már hajnali 5-kor talpon vagyok. Carlosék később kelnek, így elég lassan sikerül elindulnunk, de nem hajt minket semmi.
Valenciánál reggelizünk. Korábban itt két-három tanya volt, ma ha nincs húsz ház egymás hegyén-hátán, egy sem. A folyó bal partján terepjárók várakoznak, de már a jobb oldalon is van út.
- Egész a nicaraguai határig akarják az utat elvezetni - mondja Carlos - Állítólag két év múlva kocsival lehet majd a Rio Cocóhoz menni, már ha a híd is elkészül.
Valencia környékén ma már szinte nincsen erdő
Most még nincs híd, a cemenetet szállító teherautókat fakomp viszi át a túlpartra. Tíz éve Valencia volt a szűz erdők határa, ma idáig tart a tarvágás. Elég szomorú látvány, de Hondurasban a természetvédelem még gyerekcipőben sem jár.
Tíz éve ez a kép elképzelhetetlen lett volna a Moszkító-parton
Csirkét eszünk reggelire az egyik helyi kifőzdében, majd folytatjuk utunkat a Moszkító-partra. Valencia után még egy jó ideig látni a totális erdőirtást, de ahogy feltűnnek a háttérben a Colón-hegység vonulatai, megjelennek végre az erdőfoltok. No, nem nagyok, de legalább már vannak kisebb összefüggő erdők, persze csak azokon a partszakaszokon, ahol elég meredek a partfal ahhoz, hogy ne legyen érdemes felégetni a fákat.
Valenciában ma már több tucat mesztic család lakik
Közeledvén a Colón-hegységhez elcsendesül mindenki a pipantéban, és csak bámulja a tájat. Csak nagyon kevesen tudják, hogy ez nem csak Honduras legszebb természeti képződménye, de egész Közép-Amerikában nincs ehhez fogható látvány sehol. Az utóbbi években egyre több tudományos expedíció szerveződött a térségbe új fajok után kutatva, valamint a legendás elveszett város, Ciudad Blanca nyomába eredve. A Majomisten városa El Doradóval, Paititivel és Z-vel együtt a kincsvadászok és konteókedvelők vesszőparipája volt egészen 2012-ig, amikor is a LIDAR-t segítségül hívva igazolták a létezését. Hatalmas fricska volt ez a régészeknek és történészeknek, akik másfél évszázadon keresztül söpörték le az asztalról a témát, mint indián legenda.
Ezért a tájért érdemes másfél napon át pipantéban ülni
A Colón-hegység biztos rengeteg dolgot rejt még a tudomány számára. A 2012-es VándorLással közösen szervezett Tawahka Expedíciónk célja például új barlangok felkutatása volt, és ha új dolgokat nem is fedeztünk fel, a Cerro Asanbusnára való feljutásunk mindenképp említést érdemel. A mostani csapattal is a barlangokat tűztük ki célul, már csak azért is, mert egyes tawahka legendák úgy tartják, őseik történetei barlangrajzokon lettek megörökítve.
Mára a Sutawala bejáratát is belakták a meszticek
A Rio Wampú jelenti a Tawahka Asangni természetes határát. Korábban ez a vidék elsődleges erdők hazája volt, ma azonban nyoma sincs az óriásfáknak. Sajnos a folyópartot végig leirtották és belakták a rancherók, annak ellenére, hogy a Tawahka Asangni autonóm terület. Szomorú látni, mi lett ebből a vidékből. A Sutawala bejáratát házak borítják, az irtás egész a hegy lábáig nyúlik. Vérzik a szívem ezt látván.
A Tawahka Asangni ikonikus csúcsa hosszú kilométereken át látható
Közeledünk Krautarához, ahhoz a faluhoz, aminél sokáig nem láttam szebb esőerdei települést. Rengeteg barátom van a faluban, de senkit nem tudtam értesíteni az érkezésemről, mert tíz éve itt még nem volt ismert fogalom az internet. Alig várom, hogy újra lássam Teodulót, Domingát, Ronyt és a fiait, Kolbit és családját, és persze Edalit, Rony korábbi feleségét. Már csak néhány kilométer, és újra megérkezem az édenkertbe...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
