Suaita neve az elmúlt másfél évszázadban összeforrt a kolumbiai gazdagsággal. Mindegy, hogy dohányt, kakaót, gyapotot vagy olivát termesztenek, mind arannyá válik. Santander titkos csodája a völgy, ami egyelőre nincs fenn a turisták radarján, de valószínűleg ez nem marad így sokáig.
Moniquirától északnak fordulunk, és megkezdjük utazásunkat Santander irányába. A cél Guadalupe és az annak közelében megbújó Las Gachas, megközelíteni azonban nem a klasszikus módon, hanem egy alternatív útvonalon, veredák mentén szeretnénk.
Iránytaxival jutunk el Barbosába, ahonnan a közeli Güepsa felé kanyarodunk. A faluról annyit kell tudni, hogy itt született Iván Gaona filmrendező, mindenki más pedig vagy babot termeszt, vagy sertést tenyészt. Mivel Ivánnal nem találkozunk, ezért nekünk maradnak a babtermesztők és sertéstenyésztők, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerült Villa de Leyva szépségű falut építeniük.
Güepsa annyira érdektelen, hogy ez a kép is csak azért került ide, mert szépen virágzik rajta a fa
Güepsában nincsen semmi, ami miatt érdemes lett volna meglátogatni, így amint lehet, megyünk is tovább. Az ám, csakhogy a faluból egyetlen irányba van közlekedés, az pedig Barbosa. Nem akarunk visszafelé utazni, így inkább lesétálunk a főúthoz, ahol próbálunk fuvart fogni Vado Real irányába. A séta a hátunkon lévő málha ellenére is kellemes, mert végig pompás kilátás nyílik a Rio Suárez völgyére.
A Güepsába vezető útról szép kilátás nyílik a Rio Suárez völgyére
Az elágazásnál nekiállunk stoppolni, de fuvart másfél óra múltán sem sikerül fognunk. Sőt, a buszok is továbbhajtanak, mikor megtudják, csak Vado Realig utazunk. Annyira rövid a táv, hogy nem éri meg kiszállni és bepakolni a pakkjainkat a csomagtartóba.
Végül nagy nehezen sikerül felülnünk egy buszra, ami San José de Pare érintésével alig negyven perc alatt megérkezik Vado Realba. Az apró tanyabokor Suaita közlekedési csomópontja, itt áll meg pihenni minden Tunja és San Gil között közlekedő busz. Mi azonban nem egy másik buszra, hanem egy platós furgonra szállunk fel, ami a közeli Suaitába tart. Azt tervezzük, hogy veredák mentén utazunk Guadalupéba, s menet közben megállunk a Los Caballeros vízesésnél, amiről rengeteg szépet hallottunk.
Generációk találkozása San José de Pare főterén
A furgon csakhamar megtelik, tíz perc múlva pedig már Suaita gyarmati hangulatú utcáit rójuk. A völgyet régen a guane indiánok harcos népcsoportja, a korbarakék lakták, akiknek hála a 18. század végéig nem sikerült várost alapítaniuk a spanyoloknak. A guanék a függetlenségi háborúk idején végül asszimilálódtak, így az 1675-ben alapított parókia helyén végre letehették Suaita alapkövét.
Suaita katolikus temploma
Hiába a kései alapítás, a városka átörökítette a gyarmati stílust. A fehér házikókat barna lábazattal és nyílászárókkal látták el, egységes képet kölcsönözve ezzel a szűk utcáknak. Érdekes, hogy amíg Villa de Leyva és Monguí beivódott a köztudatba, addig Suaitáról csak az elvetemült utazók hallottak, pedig ahogyan Cucunubá, Tenza vagy Ambalema, úgy Suaita is megérdemelné, hogy felkerüljön a turizmus térképére.
Suaita kellemes meglepetés
Mivel a furgonunk a völgy másik oldalában megbúvó San Joséba csak két óra múlva indul, van időnk alaposan körbejárni a csendes utcákat és ücsörögni egy keveset az árnyas főtéren, ahol az önkormányzat gyerekméretű kerámiaállatokat helyezett el. Tökéletes alkalmatosságok a gyerekeknek az ismerkedésre, s lévén Barangó amúgy sem egy megszeppent forma, gyorsan barátokra talál. Egy nálánal pár hónappal idősebb kislány kiemelt figyelmet tanúsít az irányába, anyukája legnagyobb örömére, akin látszik, nem lenne ellenére, ha a jövőben egy gringító csapná a szelet az egyetlenének. Mielőtt ideje korán beházasodnánk egy suaitai famíliába, továbbállunk. Szerencsére Barangó sem az a fajta, aki sokat mélázik a nőkön, úgyhogy San José felé már sokkal jobban érdeklik az útszéli olajfaligetek, mint a kora délutáni románc.
Kevés jobb dolog van annál, mint üldögélni egy keveset Suaita főterén
Suaita lakói ma olivatermesztésből élnek, de ez nem volt mindig így. Kolumbia függetlenségének kikiáltása után német és amerikai telepesek érkeztek a völgybe, akik dohányt kezdtek termeszteni. A suaitai szivart Bogotába szállították, de a nemzetközi kapcsolatoknak hála gyorsan megjelent az amerikai és német piacokon is. A század végén a dohányüzem más élvezeti cikkeket is gyártani kezdett, neve lett az itt készült csokoládénak és likőrnek is, míg nem az amerikai alkoholtilalom és a világgazdasági válság csődbe nem vitte a vállalkozást. Ekkor sokan tértek vissza a hagyományos, kiskertes gazdálkodáshoz, a nagybirtok pedig a Caballeros család kezébe került, akik gyapotot kezdtek termeszteni. Egy ideig csak földműveléssel foglalkoztak, az 1920-as évektől kezdve azonban saját textilüzemet alapítottak, ami az 1930-as évekre Kolumbia legnagyobb és legjobban működő manufaktúrája lett. Suaitai vásznakkal ekkortájt nem csak Kolumbiában, de az Egyesült Államokban és számos nyugat-európai országban is lehetett találkozni. Ennek köszönhető San José de Suaita megalapítása is, ami hivatalosan ugyan Suaitához tartozik, mégis önálló település benyomását kelti.
Barangó pár perc alatt becsajozott
A világháború után a suaitai textil szerepe leértékelődött, a külföldi piac beszűkült. Az üzem 1981-ig működött, s bár a világháború előtti fényét többé nem nyerte vissza, San José de Suaita lakóinak többségének azért adott munkát. A textil szerepét mostanra átvette a cukornád és az oliva. Ki tudja, lehet ez lesz a dohány és a gyapot után a harmadik nagy bumm Suaita történetében?!
Mielőtt megérkeznénk Guadalupéba, eltöltünk egy éjszakát San José vendégházában, a Hotel San Gabrielben. Szeretnénk felkeresni a régi üzemet, ami állítólag szabadon látogatható, valamint, ha már itt járunk, ellátogatnánk a közeli Los Caballeros-vízeséshez is.
Ha egyszer erre jársz, próbálj a Hotel San Gabrielben megszállni, mert nagyon kellemes hely
San José egészen apró, mindössze két utca alkotja. A gyarmati utánérzés itt is kézzel fogható, de Suaitával szemben itt nem barnára, hanem pirosra festették az épületek lábazatát. A szállón, ahol kizárólag mi tarózkodunk, főznek is nekünk, így nem kell azzal töltenünk az időt, hogy kifőzdéket kutatunk fel.
Az egykori textilüzemet mára benőtték a fák
Másnap Eri kicsit gyengélkedik, aludni szeretne, így az üzemet és a vízesést végül csak Barangóval kettesben keressük fel. A falu határában álló ipari parkot alaposan benőtték a fák, de pont ettől hihetetlenül izgalmas az egész. Szellemjárta helynek tűnik, nehéz elképzelni, hogy szűk 40 éve itt még zakatoltak a szövőgépek. Egy-két romos épületet máig hasznosítanak: csirkéket nevelnek bennük. Értelemszerűen Barangónak a tyúkszagú pavilonok tetszenek a legjobban.
Kilátás a Rio Suarez mögötti hegyekre
A textilüzemet alapító családról elnevezett Los Caballeros-vízesés nagyjából két kilométerre van a falutól. Végig gyönyörű a táj, de a tanyák is megérnek egy pillantást, mert mindről érződik a gazdagság. Teljesen mindegy, hogy dohányt, gyapotot vagy olivát termesztenek-e, Suaita völgye annyira termékeny, hogy mind megélhetést biztosít az itt élőknek.
Ehhez hasonló tanyák sorakoznak a Los Caballeros-vízesés felé
A vízesésben - ahogy Moniquirá környékén is volt - nincsen víz, pedig a Los Caballeros állítólag Santander egyik legszebb zuhataga. Barangóval azért felkapaszkodunk a sziklákra fotózni, de csakhamar ismét San Joséban találjuk magunkat. Próbálunk kocsit szerezni Guadalupéba, de nem sikerül. Sajnos San José és Guadalupe között nem közlekednek camperók, így nincs mit tenni, vissza kell térjünk Vado Realba, ahonnan Oíba érintésével, több órás kerülővel futunk be az elmúlt évekbe térképre felkerülő apró kisvárosba. Holnap felkeressük Las Gachast, utána pedig irány tovább északnak.
Ahogy a környéken sehol, úgy a Cascada de los Caballerosban sincsen víz
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
