Visszatérvén Kolumbiába az utam ahhoz az Hoya Panamához vezet, ahova már nagyon régen vágytam. Végre kipipáltam és nem bántam meg. A táj fantasztikus, a barlangok izgalmasok, a vízesések gyönyörűek, az emberek pedig elképesztően jó fejek. El Peñón környéke tökéletes leképezése annak, miért is Kolumbia a kedvenc országom.
Egy rövid nyári szünet után visszatérek Dél-Amerikába, ugyanis két Kolumbia utazást kell lezavarjak. Az egyik a mostanra már klasszikusnak számító Kelet-Kolumbia túrám, mely során a Serranía de la Macarena és a Serranía de la Lindosa vízeséseit és színes folyóit keressük majd fel, a másik egy ezt megelőző kéthetes bejáró túra két barátommal, Verával és Petivel, akikkel a Nevado El Cocuy környéki paramókat tervezzük felkeresni.
Ahogy az lenni szokott, a "csapat" előtt érkezem meg Bogotába, ahonnan három napom van eljutni Bucaramangába. Mehetnék a klasszikus úton, Tunja és San Gil érintésével, de annyira sokszor jártam már végig ezt az útvonalat, hogy úgy döntök, Vélez és Barrancabermeja felé kerülök. Teszem mindezt azért, mert már évek óta terveztem, hogy felkeresem az Hoya Panamát, a Keleti-Andok hirtelen leszakadását a Rio Magdalena völgye felé.
Vélez főtere roppant unalmas
Az első éjszakát Vélezben töltöm. Tavasszal már átutaztam a településen, s valójában másra nem is nagyon való, mivel Vélez egy roppant unalmas agrárváros, ahol minden a guayabáról és az abból készülő bocadillóról szól. Az éjszaka nyugodt, bár meglehetősen hideg.
Nem sok mindent van csinálni Vélezben a bocadillo evésen kívül
Másnap igen korán, hajnali 6-kor kelek útra. Ekkor indul az első busz El Peñónba, az Hoya Panamához legközelebb fekvő faluba. Az út természetesen meseszép, de ebben nincs semmi újdonság: Kolumbiában bármerre megy az ember, fantasztikus panorámában van része.
Útban El Peñonba feltűnik Bolívar falu
El Peñónt reggel 8 óra felé érjük el. Világvége hangulata van, ahol a madár se jár. A térképen kinéztem egy szállót, a Hotel Nebridát, de az egyutcás településen sehol nincsen cégér. Egy papírboltnál érdeklődöm, akik telefonálgatni kezdenek, s találnak rá a munkásszálló tulajdonosára. Egyszerű, apró szobát kapok, kifeküdt ággyal. Egy éjszakára, 40 000 pesóért jó lesz.
El Peñon sem a világ közepe
A szállásadó nő segít nekem motort fogni. Egy fiatal srác jön értem, aki első körben a Cerro de Panamához visz el; állítólag innen a legszebb a kilátás a Hoya Panamára. Már a környék is elég látványos, de az igazi panorámáért mászni kell egy kicsit. A srác elkísér, de rendesen lóg a nyelve. Azt mondja, mototaxisként szinte soha nem sétál.
El Peñon környékén elég varázslatos a táj
A felhők sajnos bekúsznak a völgy felé, de így is rálátni a szemközti oldal többlépcsős vízesésére. Nem tudom, pontosan mekkora, de nem lehet sokkal kisebb, mint a Salto La Chorrera Choachí közelében.
A Cerro de Panamáról elég jó a kilátás az Hoya Panamára
Ebédre visszatérünk a faluba, délután pedig irány a Bosque de Pandora, egy a turizmusba pár éve bevont ökopark, ahol állítólag zseniális gyalogtúrát lehet tenni beszakadt barlangok és kanyonok mentén. A motoros srác azt ajánlja, hogy menet közben ejtsük útba Rosita házát, mert a családi birtok alatt rengeteg gyönyörű barlang látható. Nem tudok semmit Rositáról és a barlangokról, de rábízom magamat a sofőrömre.
Húsz perc motoros rodeó után érkezünk meg egy tanyára, ahol egy vörös hajú, fehér bőrű kolumbiai lány lép elém. Rosita mindennek kinéz, csak tanyasi lánynak nem, persze csak addig, amíg nem húz gumicsizmát. Azt mondja, a pandémia után nyitottak a turizmus felé, ami tökéletes kiegészítése a marhatartásnak.
Rosita családi birtoka elég jó helyen fekszik
Több barlangjuk is van, ezek közül ő a Caverna El Orót és a Cueva Caracolt tartja felkeresésre érdemesnek. Abban maradunk, hogy megmutatja az elsőt, aztán meglátjuk. 70 000 pesót kér barlangonként, ami nem kevés, főleg olyan helyszínekért, amiknek a létezéséről még a környéken élők sem tudnak.
A Caverna El Oróval indítunk, amit húsz perc sétával érünk el. Odabenn cseppkövek és más karsztformák fogadnak, de semmi olyat nem látok, amit máshol korábban nem láttam volna. Egynek jó, de 70 000 pesót nem ér.
A Caverna El Oro csak annak látványos, aki még nem járt korábban cseppkőbarlangban
Rosita amúgy nagyon kedves lány. Elmeséli, hogy a gyermekét egyedül neveli, valamint a nyakába szakadt az idős édesapja, így nem könnyű az élete. A családi és tanyasi problémákra a turizmus jelent gyógyírt. Imádja csinálni, mert rengeteg új embert ismer meg, bár külföldivel eddig csak egyszer találkozott; egy német srác volt itt előttem pár hónappal ezelőtt.
Mivel le kell szaladnia a tehenekhez, ezért azt ajánlja, előbb a Bosque de Pandorát keressem fel, majd jöjjek vissza hozzá, és megmutatja a Cueva Caracolt is. Így teszek.
A Bosque de Pandora egy hatalmas mészkőszirt mélyén fekszik
Rosita levisz az ökoparkhoz, ahol ismét fizetek 70 000 pesót, amiért rám tesznek egy helyi vezetőt. A parkot azután hozták létre, hogy a Caracol TV-csatorna országjáró műsora bemutatta a karsztvidéket és bevonta a birtokot abba az alapba, amit idegenforgalmi fejlesztésre alkalmasnak talált.
Bár azt mondják, a túra két órát vesz majd igénybe, én alig 40 perc alatt körbesétálom a kanyonrendszert. A helyi vezető nem túl szószátyár, amit egyáltalán nem bánok, mert így nem kell hosszasan blaszfémiákat hallgatnom.
A Bosque de Pandora kellemes, de nagyon nehezen fotózható természeti képződmény
A túra végén kapok egy pohár maracujalevet. Ekkor toppan be egy motoros páros; franciák, véletlenül keveredtek erre. Ennek köszönhetően tudom meg, hogy a parkon belül meg lehet szállni, már ha a 600 000 pesós bungaló nem veri ki valakinél a biztosítékot. A franciáknál nem veri ki.
Visszasétálok Rosita házához. Újra gumicsizmát húzunk és sisakot rakunk a fejünkre, majd megindulunk a Cueva Caracol irányába. Ez a barlang jóval messzebb van, mint volt az előző, de egyáltalán nem bánom, mert a táj fantasztikus. És a barlang is. A Caverna El Oróval szemben ez nem cseppkőbarlang, hanem egy vízesés vájta beszakadás, amibe nem könnyű leereszkedni, mert a vízpárától minden kő csúszik. Nem szoktam esni, de itt kétszer is seggre ülök, ahogy Rosita is.
A Cueva Caracol a környék legszebb barlangja
A Caverna El Oro és a Bosque de Pandora éppen csak átlépték az ingerküszöbömet, de a Cueva Caracol belopta magát a szívembe. Kicsit olyan, mint a Villa de Leyva melletti Cueva El Hayal, de a vízesés és a bent hangoskodó guacharók, vagyis olajmadarak miatt sokkal misztikusabb.
Öt óra felé jön értem a motoros srác, akivel este megiszom pár sört az El Peñón-i kantinban. Ahogy Rosita, ő is nagyon jó fej. De hát ez Kolumbia, ahol a vidéki emberek mind elképesztően kedvesek és nyitottak, főleg a turista irányába. Hogy megérte-e erre jönni? Nagyon! Járok-e még erre? Nem biztos. Annyira sok szép hely van Kolumbiában, hogy nincs idő az összes édenkertbe visszatérni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
