Francia Guyanát meg kell emészteni. Két hét alatt sok minden történt velem, mégis úgy érzem, hogy ebből az országból hiányzik valami. Bár megismertem néhány nagyon rendes itt élő magyart, akik saját bevallásuk szerint szeretnek Francia Guyanában élni, azt azért rajtuk is érzem, hogy gyökeret verni ebben az országban iszonyatosan nehéz. A többségnek nem is sikerül, és talán pont ez az, ami nekem a leginkább hiányzik ebből az országból. Olyan, mintha a jövőt szem előtt tartva mindenki csak túl-, és nem megélni szeretné a jelent. Francia Guyana az az ország, ahol az emberek mintha nem remélnének semmit, csak azt, hogy majd csak lesz valahogy.
A vacsora Sztellával idült ivászatba torkollik, ennek hála kicsit fáradtan kelünk útra másnap a csapattal. Hosszú, egész napos utazás vár ránk Paramaribóba, Suriname fővárosába.
Ez az utolsó nap Monsieur Bajusszal, aki most is olyan pontos, mint az atomóra. Közép- és dél-amerikai túraszervezőként elszoktam az ilyesmitől, kicsit zavar is a katonás rend, bár az igazat megvallva az a része kifejezetten tetszik Francia Guyanának, hogy itt, ha valakivel valamit megbeszélsz, az nagyjából úgy is van. No, túl sok egyéb pozitívumot azért nem tudnék felhozni az országgal kapcsolatban, ugyanis Francia Guyana a legnehezebben utazható ország az egész kontinensen.
Hogy az út ne legyen egyhangú, itt-ott megállunk egyet nyújtózni. Az első ilyen állomásunk Sinnamary városkája, amit az elsők között alapítottak a partvidéken. 1664-től ültetvény működött a helyén, hízásnak azonban csak a 19. század második felében indult, amikor indonéz telepesekkel népesítették be az azonos nevű folyó torkolatvidékét.
Sinnamary Francia Guyana egyik legelső települése volt
Sinnamary ma ugyanúgy az űrállomásból él, mint Kourou. Azt például a Francia Guyanában élők többsége sem tudja, hogy az űrközpont kilövő állomása valójában nem Kourouhoz, hanem Sinnamaryhoz tartozik, ugyanis anno a települések határait az Atlanti-óceánba torkolló folyók mentén határozták meg. Lévén Kourou és a kilövő állomás között van Sinnamary határfolyója, az űrállomás néhány szektora az apró település része. Az Európai Unió a terület hasznosításáért nem kevés pénzt fizet a 3000 lakosú településnek, aminek lakói így a legnagyobb nyugalomban tengethetik nem túl stresszes életüket.
Sinnamary még Francia Guyana-i szemmel is roppant nyugodt hely
A következő megállónk Iracoubo, ahol azonban szakadni kezd az eső, amint kinyitjuk a kisbusz ajtaját. Egyetlen fényképre futja az erőmből; a falu legrégebbi épületét, az 1893-ban emelt templomot sikerül lencsevégre kapnom. Szeretnék bemenni, mert állítólag ez Francia Guyana legdíszesebb templombelsője, de úgy ömlik, hogy egy lépést nem tudok a templom irányába tenni.
Iracoubo fatemploma
Iracoubo határában rendőrök posztolnak. A srácok ugyanazt az egyenruhát viselik, mint a francia rendőrök odahaza. Itt vagyok már több mint két hete, de ezt a Dél-Amerika kontra Európa bipolaritást képtelen vagyok megszokni. Nem állítom, hogy az útlevelek vizsgálata közben nem kerekedik el a szemük; nem hiszem, hogy túl sok magyar turista csoporttal találkoztak volna a közelmúltban.
St-Laurent-du-Maroni egyetlen, építészetileg értékelhetű utcája a Felix Eboue Avenue
St-Laurent-du-Maroni határvárosát háromórás utazás után érjük el. Ez az utolsó állomásunk Fancia Guyanában azelőtt, hogy átlépnénk Suriname-ba. Bár St-Laurent térsége a Cayenne-i agglomerációt leszámítva Francia Guyana második legsűrűbben lakott vidéke, a településnek még annyira sincs város hangulata, mint Kourounak volt. A Felix Eboue Avenue mentén van pár gyarmati korból visszamaradt épület, de a többi utcát laminából és fából tákolt, jellegtelen épületek szegélyezik.
Az egykori elosztó bázis egyik eredeti formájában felújított épülete
St-Laurent az utcán lófráló feketékkel hangulatában sokkal inkább Suriname, mint Francia Guyana, ami azonban nem volt mindig így. Az 1980-as évekig St-Laurent egy apró, pár ezer fős kisváros volt, de egy 1986-os Suirname-i katonai akció felbojgatta a város életét. November 29-én a jelenleg is elnök, Dési Bouterse hadserege lemészárolt 39 embert Moiwana falujában, ami menekülésre késztetett több ezer maroont a Maroni-folyó Suriname-i oldaláról. Békére itt, a határ túloldalán, St-Laurent városában leltek, akik kénytelenek voltak befogadni a menekülteket. Mivel Bouterse politikája az 1990-es és 2000-es években is meghatározta Suriname mindennapjait (ráadásul 2010 óta újra elnök), a maroonok többsége nem tért vissza a falvakba, így St-Laurent alig három évtized alatt a hétszeresére nőtt. Ez pedig nem tett jót a városképnek.
Az egykori börtönépületekből irodaházak lettek
Mielőtt átkelnénk a folyón, teszünk egy kitérőt az egykori elosztó bázishoz. A 19. század második felétől ide szállították a Franciaországban nem kívánatos gazdasági és politikai bűnözőket, valamint a legkegyetlenebb gyilkosokat. Így került Pillangó is ide, akinek történetét az előző bejegyzésben dolgoztam fel.
Az elosztó bázison ez a gigantikus méretű lepke volt a legizgalmasabb látványosság
Amíg az Îles du Salut megőrizte börötnsziget jellegét, addig az elosztó bázisból egy nehezen értelmezhető irodapark lett. Az épületek jó részét felújították (csupán a hátsó barakkok maradtak romosak), amikben szállítmányozó cégek, ügyvédi irodák és önkormányzati hivatalok működnek. A múltnak csak egyetlen épület adózik, de az is csak szösszeneteket oszt meg az elosztó bázis múltjáról. Mintha St-Laurent vezetése szégyenfoltként tekintene a létesítményre, és szeretné eltűntetni annak nyomait. Egyrészt értem, mert amit a francia büntetés végrehajtás Francia Guyanában elkövetett, arra nem szívesen emlékszik senki sem vissza, másrészt viszont a múltat nem lehet néhány épület felújításával kitörölni, s ha már nem lehet, akkor talán jobb megőrizni azokat eredeti formájukban. Auschwitz sem kellemes hely, mégis van létjogosultsága a 21. században.
Végül innen is az eső zavar ki minket
A hely sem marasztal, de erre rátesz egy lapáttal az időjárás is. A iracoubói vihar szépen utolért minket, így sikerül ismét megáznunk. A folyón szakadó esőben kelünk át. Albinában épp csak bevágódunk egy kisbuszba, s már indulunk is Paramaribo felé. Végre nem kell nyomorognom a hátsó ülésen. Bár Monsieur Bajusz hiányozni fog, a sok ostoba uniós szabály nem. Suriname szerencsére sokkal szabadabb, lazább közeg, ahol egyáltalán nem számít, ha a busz ajtaját nem lehet becsukni, nincs visszapillantó az anyósülés oldalán vagy nem működik az ablaktörlő. Mondjuk ez utóbbinak azért örülnék, ha nem így lenne, mert az eső majdnem egész a fővárosig kísér minket...
Viszlát elosztó bázis, viszlát Francia Guyana!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
