Isla Gorgona bár mérges kígyókról kapta a nevét, a legtöbb halálos áldozatért a szigeten az ember a felelős. A Föld legdurvább börtönszigete, ahol egykoron százak haltak kínhalált, ma egy érintetlen trópusi édenkert. Luxus kirándulás luxus áron egyáltalán nem luxus körülmények közepette az evolúció nagy kérdőjelének tartott kék gyíkok szigetére. Hogy megérte-e? Egyértelműen igen!
Egy óra csónakázás után felsejlik a sziget a horizonton. A tenger nem túl vad, de a kétszer kétszáz lóerő a csónak végében rázóssá teszi az utat. Mire kikötünk, szinte semmit nem hallunk, azt sem, hogy a parti őr szól, nyissuk ki a zsákunkat, mert szeretné azt átvizsgálni. Venezuela óta rühellem az ilyet, bár tudom, a kolumbiai szervek nem lopnak. Most sem pénzt keresnek, egyszerűen csak tilos bevinni a szigetre alkoholt és fegyvert. A bicskám a zsákban maradt, így azt bezacskózzák, de megnyugtatnak, hogy kilépéskor természetesen visszakapom.
A nemzeti park bejárata
Száz méterrel a parti őrség épülete mögött található az Aviatur komplexuma. A biológiai állomásként is működő épületegyüttest Kolumbia legnagyobb utazási irodája tartja karban abból a pénzből, amit a néhány idetévedt turista költ el. Ezúttal mi vagyunk az a néhány turista, mivel rajtunk kívül csak a parti őrség és az állomás személyzete tartózkodik a szigeten. A sziget mindenese William, egy görög fizimiskával megáldott fickó, akiről távolról süt, hogy nem teljesen ép. Már az is furcsa benne, hogy a két vezetékneve ugyanaz (Kolumbiában sokan az apjuk és az anyjuk vezetéknevét is megkapják).
Isla Gorgonára tilos alkoholt és fegyvert bevinni
- Apám és anyám unokatestvérek, ezért van két ugyanolyan vezetéknevem - magyarázza William a családfáját.
Bingó! Most már tudjuk, miért olyan furcsa a fickó. A szállásunk egészen rendben van, még meleg vizes zuhanyzónk is van, bár ennyi pénzért illik is jót adni. A három napos kiruccanásért nem kevesebb, mint 600 dollárt fizettünk az Aviaturnak fejenként, plusz az 500 dolláros csónakút. Isla Gorgona tehát nem egy kimondott hátizsákos paradicsom, de így legalább magunkban élvezhetjük a sziget minden csodáját.
Baziliszkuszok heverésznek mindenfelé
Elsőként a név. A szigetet a spanyolok érkezése előtt a sindagua indiánok lakták, akiket a konkvisztádorok nemes egyszerűséggel elűztek. Miután kialakították a logisztikailag fontos kikötőjüket, a szigetet San Felipének keresztelték el. Három év múlva Pizarro azonban a görög mitológiából ismert Gorgona nevet adta neki, mivel az ott táborozó legénységét megtizedelték a szigeten élő mérgeskígyók.
Az eligazítás alatt (mert hogy azon mindenkinek kötelező résztvennie, aki a szigetre lép) a lelkünkre kötik, hogy éjszaka ne hagyjuk el a szobánkat, mert a mérgeskígyók olyankor a legaktívabbak, még a házak előtti füves részre is kimerészkednek. Az éjszakai mászkálástól nem ez, sokkal inkább egy szellemtörténet tart vissza, de erről kicsit később.
Egyike az elhagyatott öblöknek Gorgonán
Isla Gorgona 1960-tól börtönszigetként működött. Sokan a Föld legkegyetlenebb fegyházának tartották, ahonnan lehetetlen volt megszökni, mivel a szigetet végtelen óceán veszi körbe. Kolumbia legkegyetlenebb gyilkosai kerültek ide, akiknek törölték a nevét a nyilvántartásból, helyére csak egy számot írtak. A náci jellegű rendet nem csak papíron vezették be, a körülmények is olyanok voltak, mint a koncentrációs táborokban. Nem voltak cellák, a rabok száz fős hálótermekben aludtak. A WC-k között nem volt fal, hogy az őrök minden pillanatban láthassák, a foglyok nem szövetkeznek valami vagy valaki ellen.
Délután egy kötelezően mellénk rendelt vezetővel járjuk körbe az 1985-ben felszámolt börtön maradványait. A kórházzal kezdünk, aminek falait teljesen benőtte az esőerdő. Mögötte volt a konyha és az étkező, azok mögött pedig a zuhanyzó és a mosdó. A WC-k egyszerű lyukak voltak, amikből nem vezették el az ürüléket, azt a foglyoknak kellett kitakarítani. A zuhanyzó igazából egy darab nagy nyomású slag volt, amivel hetente egyszer lespriccelték a rabokat.
Az erdő elnyelte a kórházat
A hálótermekbe belépve túlvilági hangulat kerít minket hatalmába. A gyökerek az évek során megették a falakat, az emeletes ágyakról ma denevérek lógnak alá.
- Két éve egyetemisták voltak itt terepgyakorlaton - meséli vezetőnk - Fotózkodtak a hálóteremben, majd este feltöltötték a képeket a laptopjukra és akkor látták, hogy egy ismeretlen fickó állt a hátuk mögött. A képen szereplő fickó az egyik rab volt, akit a börtönőrök halálra kínoztak.
A hálóterem, ahol szellemeket látnak
A falakon ma műanyag táblákon versek olvashatók. Ezek azok az irományok, amiket a rabok papírra vetettek itt töltött idejük alatt. Minden egyes ilyen vers a teljes kilátástalanságról szól, a legtöbb "költő" életében már nem hagyta el a szigetet.
A hálótermek után jön a legdurvább szakasz, a sötétzárka. Ma már csak két sor áll belőle, de vezetőnk elmondása szerint korábban több, ideiglenesen felállított zárka is volt.
A sötétzárkából nem sokan kerültek ki élve
- Amiket itt láttok, azokban volt egy ágy és egy lyuk a földben, ahol a rabok a dolgukat végezhették. Voltak olyan sötét zárkák is, amik nem voltak 1x1 méteresek. Ide azok kerültek, akikért már egyáltalán nem volt kár. Az elítéltek leguggolni sem tudtak, olyan szűk volt a hely. Egy hét múltán mindenki meghalt odabenn, többnyire fáradtságban, de volt, aki a végén belefulladt a saját ürülékébe - ilyen és ehhez hasonló sztorikkal szórakoztat minket a srác a másfél órás börtönbejárás alatt.
- Volt, aki megszökött?
- Igen, ketten is. Az egyik egy sorozatgyilkos volt, akit egyszerűen Kolumbiai mészárosnak neveztek. Tutajjal hagyta el a szigetet, de három évre rá elkapták és visszahozták. A másik egy idősebb gyilkos volt. Őt soha nem találták meg, van aki szerint tengerbe fulladt, mások álnéven ismerni vélik a szárazföldön.
A börtön kijáratánál tucatszám ugrálnak a csuklyásmajmok. Hangoskodnak, rohangásznak mindenfelé, jó látni a mókás képüket ennyi nyomorúságos történet után.
A szigeten a csuklyásmajmok nagyon szelídek
Vacsorára egy teraszon terítenek meg nekünk, gondosan elszeparálva az állomás alkalmazottaitól. Nem bírom az ilyesmit, s mivel rajtunk kívül nincs egyetlen turista se a szigeten, átülünk közéjük. Ezt meglátván William, a gondnok, egyszerűen kérdőre von minket, hogy mégis mit képzelünk, hogy nem a helyünkön eszünk. Világos, 600 dollárért cserébe nem ehetünk ott, ahol akarunk. Közöljük vele, hogy mi márpediglen a munkásokkal együtt fogunk étkezni, amire vállat von és puffogva odébb áll. A kaja egyébként remek. Sült rákot kapunk kókuszos rizzsel és rengeteg maracuyalével.
Másnap, tegnapi vezetőnkkel a sziget déli csücskébe teszünk kirándulást. Az ösvény elhalad a sindagua indiánok egykori teraszai előtt, amin korábban babot és kukoricát termesztettek.
A sindaguák teraszai nem túl impozáns építmények
- A sindaguák majdnem kopaszra nyírták a szigetet, aztán a spanyoloknak fontos kikötőjük volt itt, azért volt lepusztítva minden. A fegyház idején ezeken a teraszokon a rabok ugyancsak növényeket termesztettek, 1985 után foglalhatta csak vissza az erdő a hegyoldalt - magyarázza vezetőnk a teraszok történetét.
Az idő eléggé borongós, így a homokos öblök sem ragyognak úgy, ahogy azt az ember egy ilyen trópusi paradicsomtól elvárná. A szigeten amúgy két majomfaj őshonos, rajtuk kívül lajhárok, kígyók és számtalan madár él itt. A legizgalmasabb mégis az a kék gyík (Anolis gorgonae), ami csak ezen a szigeten él, és aminek evolúcióját a biológusok sem értik. Isla Gorgona ugyanis egy vulkanikus eredetű, hihetetlenül fiatal sziget, egyes öblökben máig érezni a tenger mélyéről feláramló kénszagot. A gyík a többi rokonától ennyire eltérő jegyeket ilyen rövid idő alatt nem szerezhetett, máshol viszont nem él meg, így mégis helyben kellett kialakuljon. A kérdés az: hogyan és egyáltalán minek? Sajnos nem sikerül találkoznunk egyetlen példánnyal sem, így a képzeletünknek megmarad az interneten fellelhető néhány kép.
A gorgonai kék gyík (fotó: Awake Travel)
A sziget túloldalán, a déli csücsökben egy jó 500 méter hosszú homokos strand húzódik. Elhagyatott a partszakasz, pedig ha egy kicsit összegereblyéznék a hordalékot, Kolumbia egyik legszebb strandja lehetne. A sok turistával azonban valószínűleg tönkrevágnák Isla Gorgona ökoszisztémáját, ezért a nemzeti park hagyja, hogy a part élje természetes életét. Éli is, a rengeteg hínárt és halmaradványt milliónyi apró, piros rák pusztítja szűntelen. Úgy nyílnak szét előttem, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. A víz valószínűleg tele van hallal, mert pelikánok százai csapódnak be percenként.
Kolumbia legszebb strandja lehetne
William, a gondnok, azt ígérte, hogy vissza csónakkal megyünk. Hiába várunk rá, az nem jön, a dagály miatt a parti ösvény víz alá került. Nincs mit tenni, vízben gyalogolva kell visszainduljunk a bázisra, ahová ebédre érünk vissza. William megpillantva minket nagyokat sajnálkozik, mi pedig csak legyintünk, mivel semmi más dolga nem lenne, csak a turistákkal foglalkoznia, akik momentán mi vagyunk.
Másnap reggel csónakosunk jó két órás késéssel érkezik. Guapíban hatalmas eső volt az éjjel, a kikötőt pedig lezárták. Nem ritka az ilyen, Kolumbia csendes-óceáni partvidéke a Föld legcsapadékosabb helye évi 18 000 mm lehullott esővel. Az esőnek hála a repülőnk is késik, pontosan három órát. Megtudjuk, hogy a Satena járata zónázó repülő, ami minden nap Bogotá-Florencia-Putumayo-Pasto-Guapí-Calí vonalon közlekedik, ezért ha valahol csúszás van, borul az egész program. Végül a késő délutáni órákban sikerül landolnunk Calíban, ahonnan holnap megindulunk Erivel Ecuador felé...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
