Tikal árnyékában megbújik egy apró romváros, amit csak nagyon kevesen ismernek. Uaxactúnról nem sok mindent tudunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg a látogatást. Már csak a falu miatt is érdemes tenni erre egy kitérőt, hiszen ez Guatemala egyik legelzártabb települése, ahol előbb kerül az asztalra szarvas, mint csirke.
Átkelünk a Rio Pasiónon, majd bepattanunk egy kisbuszba, ami röpke másfél óra alatt Santa Elenába repít minket. Petén ezen vidéke nem túl látványos, nagyobb részt legelők, kisebb részt papaja- és banánültetvények jellemzik. La Libertad után 20-30 méter magas halmok jelennek meg, amikből a Yucatán-félsziget mészkőplatója a közép-amerikai lemez alá nyomódva egy kelet-nyugati futású vonulatot hozott létre. Mivel a térszín elég szabdalt, ezért errefelé valamivel több az erdő és a lefolyástalan terület, ami szerepet játszik abban, hogy az innen pár kilométerre fekvő San Franciscóból Guatemala maláriával leginkább fertőzött települése váljon. Állítólag az ott élők 80 %-a már átesett a malárián, ami egészen döbbenetes szám.
Santa Elena Petén legnagyobb városa, pedig a 20. század közepéig nem volt több egy kétszáz fős falunál. Növekedésnek akkor indult, amikor elkészült az út Guatemalavárosba, az igazi népességrobbanás azonban a polgárháború idején következett be. Az 1970-es és 1980-as években sok ezer földjéről elűzött kakcsikel, kekcsi és kicse lelt menedéket itt és a környező falvakban, ami rövid időn belül a trópusi erdők leirtásával járt. Mára azoknak a másod- és harmadgenerációs indián családoknak hála, akik tradicionálisan 10-12 gyereket vállalnak még most, a 21. században is, Santa Elena lakossága 80 000-re hízott. Írtunk már a városról korábban, a helyzet azóta sem sokat változott, hanem csak annyit, hogy még több lett a pláza és az emeletes ház, ami miatt a piacáról korábban híres Santa Elena egyre inkább egy modern nagyváros hangulatát kezdi árasztani.
A floresi Los Amigos Hostel megint jó hely lett
A csapattal a floresi Los Amigosban szállunk meg, aminél nincs jobb hostel Közép-Amerikában. Bár két éve kellemetlen éjszakánk volt itt, mostanra sikerült a bulizni vágyó divat backpackereket és digitális nomádokat (jelentsen bármit is ez a szó) elkülöníteni a szállóvendégektől, így most újra jó hely a Los Amigos. Gyorsan intézek egy kocsit másnapra Uaxactúnba és Tikalba, majd mi is bevetjük magunkat a floresi éjszakába.
A helyi bártulajdonosok úgy próbálják rábírni a turistákat a táncra, hogy egyre hangosabbra és hangosabbra tekerik fel a zenét, amitől a partmenti buliutcából minden este egy fülsüketítő és torz vircsaft válik. Egyszerűen képtelenek vagyunk megmaradni a guatemalai diszkókban, így inkább visszaslattyogunk a Los Amigosba, és rumszürcsölésbe kezdünk a jól elszeparált bárban.
Nem állítom, hogy friss a csapat, amikor másnap reggel 9 körül megérkezik értünk a kisbusz, de azért mindenki próbál az előttünk álló romvárosra, Uaxactúnra koncentrálni. Régebben helyi busszal utaztunk a peténi esőerdők mélyén megbúvó, a romváros által körülölelt településre, de mostanra annyira kiszámíthatatlan lett vele az utazás, hogy jobb, ha az ember privát úton próbálja megoldani a transzfert.
A malacok jelzik, hogy közeledünk a faluhoz
Talán utoljára 2010-ben voltam Uaxactúnban menetrendszerinti járattal, Carlitos 50 éves szakadt csirkebuszával. Carlitosról tudni kell, hogy masszív alkesz, általában vezetés közben is részeg. Uaxactún felé mondjuk mindegy, hogy az ember mennyire ittas, mert a szűk őserdei úton sok baj nem érheti az utazóközönséget, lévén 10 km/óránál gyorsabban úgysem lehet hajtani, ha pedig a busz véletlen megborulna, az erdő fáiról úgyis visszapattan és egyenesbe áll a járgány. A gond tehát nem Carlitos illuminált vezetési stílusával, hanem feledékenységével van; olykor egyszerűen elfelejti, hogy nélküle nincs utazás Uaxactúnba. Az említett évben pl. olyan szinten volt bemákozva, hogy összecserélte a buszon a névtáblákat, és elkezdte az embereket Bethelbe, a mexikói határra toborozni. Mikor már félig tele volt a busz, hátam mögött a Mirador-csapattal mondtam neki, hogy előzetes megbeszélésünk alapján a mai napon Uaxactúnba kéne utazzunk, mire a fejéhez kapott, hogy ő azt bizony elfelejtette, és már beígérte néhány rancherónak, hogy Bethelbe megy, de ha hozok neki rumot, akkor természetesen áll a rendelkezésünkre. Így esett meg, hogy egy 300 forintos Quetzaltecával megvásároltam a menetrendszerinti csirkebusz desztinációs jogát Carlitostól, aki miután megcsapolta a tőlem kapott üveget, mindenkit lezavart a csotrogányról, a Bethelt pedig alkoholos filccel átírta Uaxactúnra. A rancherók nem voltak elragadtatva az ötlettől, ment a gringózás keményen, így abban a pillanatban eldöntötem, hogy a jövőben privát busszal utaztatom a csapataimat a romokhoz.
Megérkeztünk Uaxactúnba
Tikalig normális aszfaltút vezet, de onnan Uaxactúnba már hamisítatlan dzsungelsztráda. A 23 kilométert másfél óra alatt küzdi le a kisbusz, sofőrünk konstans káromkodása közepette. A floresi pilóták utálnak erre vezetni, mert a csirkebusszal ellentétben a kisbuszok gyakran szenvednek tengelytörést, de még sűrűbben ragadnak bele az alvázig érő ragadós sárba. Ezúttal mindkettőt megússzuk, így dél magasságában befutunk Észak-Guatemala egyik legelzártabb falujába, ami létezését a közeli kaucsukfáknak és xatetelepeknek köszönheti. Nem ültetvényekről van szó, mind a gumit, mind pedig az európai virágkereskedések által felvásárolt xatét az erdőben szüretelik az itt élők, bár ma már sokkal kevesebben tudnak belőle megélni, mint 30-40 évvel ezelőtt. Uaxactún azon kevés guatemalai falvak egyike, ami növekedés helyett inkább elnéptelenedik, pedig a környező romok bőven elegendőek lennének ahhoz, hogy eltartsák az itt élő 40-50 családot. Csakhogy a Tikal árnyékában megbúvó Uaxactúnt százból maximum ha egy turista keresi fel, ami miatt befektetni az idegenforgalomba nem túl vonzó a helyiek számára.
Uaxactúnt mindössze 40-50 család lakja
Ami rossz az itt élőknek, az jó nekünk, mivel Ceibalhoz és Aguatecához hasonlóan itt sem kell senkit sem kerülgetnünk a romok körbejárása során. Sofőrünk a B-csoport bejáratához visz minket, ahol egy kisebb nemesi épülettel kezdünk, majd a 2009-ben szlovák régészek által felújított labdajátéktérre jutunk. Azonban nem ezek a helyszínek, hanem a XIII-as építmény a legfontosabb mind közül, ugyanis 1937-ben Sylvanus Morley, Uaxactún feltárója az épületegyüttesen belül egy teremre bukkant, ami tele volt hieroglifákkal. Ebben az időszakban a tudomány még nem fordított akkora figyelmet a maja feliratokra, ezért Morley távozása után nem védték őket, a sírrablók pedig egyszerűen elpusztították a faragásokat, ezzel valószínűleg jelentős szeletet kitörölve a város történelméből. Amiről sajnos azóta sem tudtunk meg túl sokat.
Uaxactúnban még látni klasszikus maja lakóházakat
Amiben a történészek egyetértenek, hogy Uaxactúnt eredetileg Siaan Kaannak, vagyis Mennyben születettnek hívták, és már i.e. 500 környékén lakták. Az Uaxactún nevet Morley aggatta a romvárosra, mivel a 9-es sztélén az 1916-os feltárás során talált egy 8. baktúnra (maja kalendáriumi időegység) vonatkozó hieroglifát, ezért kapta Siann Kaan az Uaxactún, vagyis a Nyolcas kő elnevezést, bár vannak olyan elképzelések is, hogy Morley csak az őt pénzelő társaság, a Carnege Institute of Washington nyomására nevezte el így a romvárost, hogy annak vezetői büszkélkedhessenek felfedezésükkel a nagyvilág előtt (az Uaxactún név kiejtését tekintve nagyon hasonlít Washingtonra).
Egy kisebb, valószínűleg nemesi épület a B-csoport bejáratánál
Az, hogy i.e. 6. század és i.u. 3. század között mi történt a városban, nem tudjuk, illetve csak építészeti jegyeket tudunk ebből a korszakból elkülöníteni. Az első sztélét - a már említett 9-est - 327-ben emelték, de a 8. baktún hieroglifán és a dátumon kívül szinte semmi nem olvasható le róla, ezért sok információval ebből az időszakból sem rendelkezünk.
A 2009-ben feltárt labdajátéktér
A 4-es, az 5-ös és a 22-es sztélék 378-ból származnak, mindegyikük Tikal meghódítójának, Siyaj Kaknak (magyarul Tűzben született) az alattvalójaként említi Uaxactúnt. Siyaj Kak feltételezhetően teotihuacáni hódító volt, tisztségét tekintve kaloomte, vagyis a háború ura. A közép-mexikói dinasztia futtatta fel Tikalt, de érdekesség, hogy amíg a Rio Pasión környéki városokat csak a 7. században vonták felügyeletük alá, addig Uaxactúnt már nem sokkal az érkezésük után hűbéresükké tették. Éppen ezért vannak olyan feltételezések, hogy Uaxactún nem is külön városként, hanem Tikal "agglomerációjaként" működött, tulajdonképpen soha nem is volt független.
A nem túl jó állapotú 5-ös sztéle, ami állítólag Siyaj Kaknak állít emléket
Az egyetlen más korból, pontosabban 889-ből származó olvasható sztéle a 12-es, amin Uaxactún helytartója, Kal Chikin Chakte és Tikal uralkodója, Hasaw Chaan Kawil II közösen mutatnak be áldozatot. A ceremónia célja nem ismert, de ez már az az időszak, amikor a legtöbb maja város kezdett a feledés homályába veszni.
Régen jártam már itt, de arra tisztán emlékszem, hogy anno egy kissrác mutatott nekünk egy lyukat a XIII-as épület mögötti erdőben, amiből hideg szél fújt. Szerencsére most is követett minket egy falusi kölyök, aki tíz quetzálért cserébe szívesen megmutatja nekünk a nem messze megbújó üreget. Azóta sem tudja senki, hogy a keskeny nyílás hová vezet, feltételezések szerint egy felszín alatti folyóhoz.
A B-csoport épületeitől egy széles sacbé vezet az A-csoporthoz, amit ma igen magas zapote és ramón fák árnyékolnak. Az A-csoport közepén található az 5-ös palota, amit valószínűleg Siyaj Kak kezdett építeni a 4. században, majd négy későbbi uralkodó négy különböző időpontban átépíttette azt. Közüllük csak a 426 és 463 között regnáló Bat Mahkina neve ismert, ami azonban közös mind a négyükben, hogy haláluk után az általuk építtetett palotákban temették el őket.
Az 5-ös palota maradványai
A palotától keletre található a romváros legmagasabb épülete, a XVIII-as templom, ami előtt olvashatatlan sztélék és oltárkövek láthatók. Felmászunk rá, és bolyongunk egy kicsit a templom járataiban, amit ma denevérek laknak be.
A XVIII-as templom a legmagasabb épület Uaxactúnban
Visszasétálunk a buszunkhoz, és átkocsikázunk a falu túloldalán található épületegyüttesekhez. A D-csoport épületeinek többsége szimpla monticulo (lakóház alépítménye), amik kevésbé érdekesek a régészet szempontjából, az E-csoport templomai azonban az egész helyszín legizgalmasabb installációi. A közepén áll a Maszkok temploma, ami pontosan kelet-nyugati tájolású, és minden oldalán 4-4 hatalmas faragott maszk látható. A maszkok feltételezhetően valamilyen jaguáristent ábrázolnak, az épület szerkezete pedig sokban hasonlít a tikali Mundo Perdido 31 méter magas piramisához.
A Maszkok temploma Uaxactún legizgalmasabb épülete
A templom tetejéről keletnek feltűnik egy háromablakos épületsor, amiket pontosan úgy pozícionáltak, hogy a napfordulók és nap-éj egyenlőségek idején a felkelő Nap átsüssön az ablakokon. Sok ilyen épületet emeltek a maja városokban, de annak fényében, hogy Uaxactún ezen része a Mundo Perdidóhoz hasonlóan preklasszikus kori (i.u. 250-300 körül épülhetett), még misztikusabbá teszi az egészet. Arról ugyanis tudunk, hogy a teotihuacániak a 4. században magukkal hozták a csillagászati ismereteiket, de hogy a maják nélkülük is kiváló asztronómusok voltak, arról csak Uaxactún és Tikal egyes épületei árulkodnak.
A maszkok valamilyen jaguáristent ábrázolnak
Miután körbebattyogtuk a romokat, betérünk egy faluvégi evőbe, ahol csak szarvast tudnak felszolgálni rizzsel. Uaxactún az egyetlen falu Guatemalában, ahol ezidáig mindig vadat ettem, mert egyszerűen nincsen más.
- A falusiak kevés háziállatot tartanak, mert a férfiak az erdőből mindig hoznak magukkal valamit. Legtöbbször tepezcuintlét, de két napja az uram a kollégájával szarvast lőtt, úgyhogy most egy ideig azt eszünk - meséli a házinéni.
A bal oldali (északi) ablakon június 21-én, középen a nap-éj egyenlőségek idején, tehát március 21-én és szeptember 23-án, a jobb oldali (déli) ablakon pedig december 21-én süt be a felkelő Nap
Imádok itt lenni. Bár a romváros messze nem olyan látványos, mint Tikal vagy Aguateca, a misztikuma és a falu hangulata miatt mindig szívesen térek vissza. Ebéd után visszaülünk a kisbuszba, és Tikal felé vesszük az irányt. Holnap jöhet a legszebb maja romváros.
Az E-csoport egy később emelt épülete
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
