Úgy utazunk Checacupéból Cachorába, hogy kihagyjuk Cuzcót és a Szent völgy turistás látnivalóit. Ehelyett a kevésbé ismert, ritkábban látogatott inka és keresztény emlékekre koncentrálunk, de menet közben megismerkedünk a helyiek sörivó hagyományával, zorritóval is.
Elbúcsúzunk Checacupétól és megindulunk utazásunk legkeményebbnek túrájának a kiindulópontja felé. Holnap nekiveselkedünk a Rio Apurímac kanyonjának, aminek a túloldalán megbújik az a Choquequirao, ami joggal pályázik a második legszebb inka romváros címre. A Checacupe-Cachora szakasz nem rövid, nagyjából 260 kilométer, így korán útra kelünk, már csak azért is, mert menet közben rengeteg a látnivaló. Sokukról már írtam korábban, de vannak helyszínek, ahol én is most járok majd először, így izgatottan ülök be Jhon mellé a kocsiba.
Jhon, mióta megmutattam neki az Ausangate lábához vezető ösvényt, sokkal közvetlenebb lett. Bárhol állunk meg vele, mindenkinek arról beszél, micsoda helyet mutattam neki, az éttermekben azért kardoskodik, hogy az én ételemet a pincéreknek eszük ágában ne jusson felütni. Sőt, azóta nem csak ül és várakozik a kocsiban, ha épp megállunk, hanem velünk tart mindenhová, ahová csak lehet.
Urcos városa az első megállónk. Állítólag ez az a hely, ahol Hatun Tupac Inkának megjelent Viracocha, a teremtő Isten. A jelenésnek köszönhetően az inkák egy wari kegyhely alapjaira templomot emeltek az Urcos-lagúna partján, amire később a spanyolok egy kápolnát építettek, mert véletlenül egy keresztény pásztornak pont ugyanezen a helyen Szűz Mária jelent meg a 17. században. Szeretnénk felkeresni a Canincunca-kápolnát, de az valami miatt zárva tart, így nem láthatjuk a színes freskókat, amiket naív festők készítettek.
A Canincunca-kápolna helyett Urcos főterének templomával vígasztalódunk
A közeli Huaróban azonban már van értelme megállnunk, mivel az itteni templom nyitva tart. Ezt sajnos rajtunk kívül az összes tour operator is tudja, ezért alig találunk parkolóhelyet a faluban. A pár száz fős településen minden reggel keresztülrobog pár ezer turista, ami nem néz ki jól.
Huaróban van néhány szép, koloniális időket idéző templom
A huarói Keresztelő Szent János templomot a jezsuiták alapították a 17. században. A freskók itt is meseszépek, csak sajnos tilos azokat fotózni. Amúgy mire kilépünk a templomból, az összes busz eltűnik, visszaadva a falut a helybélieknek.
Megéri megállni a Keresztelő Szent János-templomnál Huaróban
A következő megállónkat a kedvenc Cuzco környéki falumban tartjuk, Andahuaylillasban. A chincherói templom után messze itt áll a legszebb keresztény emlék a Szent völgyben, csak az a baj vele, hogy a pár héttel ezelőtti földrengés alaposan megrongálta a főtéren álló épületet. Nem csak a templom szenvedett súlyos károkat, az egész falu rosszul néz ki. Sok utca le van zárva, a vályogházakat faoszlopokkal támogatták meg, nehogy összeomoljanak. A főtéren rengeteg ideiglenes fabódé lett felállítva. Itt éjszakáznak azok, akiknek a házaik lakhatatlanná váltak. Szomorú így látni a kedvenc településemet.
Andahuaylillas szomorú képet fest a földrengés után
Természetesen Tipónban is megállunk. Az egykori mezőgazdasági és termékenységi központról többször írtam már, ezért nem szaporítanám vele kapcsolatban a szót. Ehelyett a tipóni éttermekről mesélnék, mivel ezeken a helyeken lehet a legjobb tengerimalacot enni Cuzco környékén. A csapatomban szerencsére kevés a vega, így lehet áldozni a paraszti gasztronómiának, aminek kiemelkedő helyszíne Tipón. Persze a sült tengerimalac alapból nem nagy szám, de az országban egyértelműen itt készítik a legjobban.
Tipónban is jártunk, de az igazi élményt a tengerimalac lakoma jelenti
Ami miatt a mostani evészet emlékezetes marad, az Jhonnak köszönhető, aki mutat nekünk egy helyi hagyományt. A zorrito, vagyis rókácska egy ivós játék. A tengerimalac koponyájában van egy apró csont, ami egy rókára hasonlít (innen a név). Ezt bele kell dobni a sörbe vagy chichába, majd meg kell várni, amíg alámerül a habokban. A csont letapad a pohár aljára, és itt kezdődik a játék. Úgy kell kiinni a sört, hogy zorrito ne maradjon a pohár alján. Aki nyer, nem fizet az ételért, aki veszít, az fizeti a győztes ebédjét. Kis híján beletörik a bicskánk az ivászatba, de Zolinak sokadik nekifutásra sikerül magáévá tenni zorritót. Bravó!
Zorrito, Peru legfurcsább ivós játéka a tengerimalac evészethez kötődik
Utazásunknak nem része sem Cuzco, sem a Machu Picchu (hippiájjjé!), ezért folytatjuk utunkat tovább a völgyben. A következő megállónkat Killarumiyoq apró romvárosában tartjuk. Állítólag ez a hely volt az inka feleségének pihenőhelye, ide vonult vissza udvartartásával, hogy a Holdnak áldozzon.
A város épületeiből nem sok maradt, néhány faragott kő miatt azonban érdemes itt is megállni, már csak azért is, mert ez az a hely, ahol még én sem jártam soha.
Killarumiyoq az inkák feleségeinek áldozó helye volt
Tarawasiban azonban többször is. Az inka templom az egyik legtökéletesebb inka épület, éppen ezért nem értem, itt miért nem állnak meg a turisták.
A Mirador-csapat néhány tagja beállt pózolni Tarawasi templomában
A cachorai bekötőútnál található Saywite misztikus monolitja. A közel 200 faragvánnyal ellátott szikla eredete és célja nem ismert. Egyesek térképnek, mások föld alatti barlangok inverz leképezésének tartják, a régészek szakrális kőként tekintenek rá. Tény, nagyon nehéz megállapítani, Saywite sziklájának mi volt a szerepe az inkák életében.
Saywite monolitja hatalmas rejtély
A mögötte fekvő erőd és vízlépcső tetszetős, a völgy alján lévő inka trón leginkább a vitcosi Ñusta Hispanára emlékeztet.
Saywite kellemes meglepetés, sokkal izgalmasabb annál, mint hogy senki se látogassa
Saywitétől leereszkedünk a 2900 méter magasan fekvő Cachorába. Jó végre egy kicsit lejönni a magashegyi környezetből, zöldellő erdőket látni, sűrű levegőt szívni. A szállónkon már várnak ránk, Checacupéval szemben itt remek vacsorát szolgálnak fel nekünk. Készen állunk a Choquequirao Trekre!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
