Granada gyönyörű, de a környéke még rajta is túltesz. Megmásztuk a Mombacho-vulkánt, végigtúráztunk a Masaya kráterén, majd pupusáztunk egyet az Apoyo-lagúna partján. Soha rosszabb két napot!
A Mombacho-vulkánt nem megmászni olyan, mintha Nápolyban az ember legyintene a Vezúvra. Mivel a hegy a város összes pontjáról látható, ezért a nap minden percében érezzük a hívószavát. Egyik reggel összekapjuk magunkat, és felülünk egy buszra, ami a vulkánt körülvevő nemzeti park bejáratához visz. A belépő fejenként 5 dollár, aminek kifizetése után a helyi iroda egyik parkőre felettébb lelkiismeretesen elmagyarázza, merre kell menjünk. Azt is hozzáteszi, hogy ha nem akarunk felgyalogolni az 1344 méter magasan lévő kráterig, fejenként 20 dollárért ülő alkalmatosságokkal ellátott teherautóra pattanhatunk, ami egész nap fel-le furikázza a turistákat az egyébként végig leaszfaltozott úton. 40 dollár egy kicsit pofátlan összeg két emberre a röpke öt kilométeres útért, úgyhogy a gyaloglás mellett döntünk.
Másfél órás, kimerítő, különösen meredek kaptató vezet a hegy tetejére, de egy percig nem bánjuk a kirándulást. Látunk sok szép madarat és egy bőgőmajom családot, amint épp elfogyasztják a reggelijüket az egyik fa tetején.
Tesók heverésznek a faágon
A csúcson kellemesen hűvös idő fogad minket. A visitor centerben újabb útbaigazítás vár ránk, mely során megtudjuk, hogy három ösvényen lehet végigmenni, de ezek közül kettő csak helyi vezetővel látogatható, amiért pluszban kéne fizetni, nem is keveset, úgyhogy hanyagoljuk őket. A kráter körüli ösvény szerencsére szabadon járható, ezért arra vesszük az irányt.
Nagyon hangulatos a kráter körüli ösvény
Az ösvény egy jó darabon követi a kráter sűrű növényzettel borított szegélyét. A Mombacho már nem aktív vulkán, utoljára 1570-ben tört ki, a kráterének belsejét azóta benőtte a trópusi erdő, amiből most minden irányban majmok vidám kurjongatása hallatszik.
Ilyen gombatelepek nőnek mindenhol az erdőben
A körtúra legizgalmasabb része az a bazalt kanyon, ami bár nagyon műnek tűnik, állítólag természetes eredetű.
Endre a kanyonban
Alig érünk át a folyosón, mikor egy parkőr jön velünk szemben, kezében egy furcsa kinézetű gyíkkal.
- Ez a szalamandra csak itt él, a nemzeti park jelképe - okoskodik.
Ez a jófej a Mombacho jelképe
Engedi, hogy lefotózzuk, majd útba igazít minket, merre találjuk a kilátót, ahonnan állítólag belátni a Nicaragua-tavat. Mázlink van. Bár a Mombacho gyakran beködösödik, ma mégis gyönyörű, tiszta időnk van, így rálátunk arra a csodás szigetvilágra, aminek parányi földdarabkáit a tűzhányó egy korábbi kitörése során hozott létre.
Elég jó a kilátás a Mombachóról
A kilátótól néhány méternyire, az erdő belsejében bukkanunk rá egy magából elviselhetetlenül erős kénszagot árasztó fumarolára. Bóklászunk még egy kicsit a vulkán tetején, amit szűk, egy órás séta követ lefelé. Menet közben kolibriket és egy lajhárt is látunk, bár ez utóbbi csak a hátát mutatja meg.
Velük is összefutottunk a Mombachón
Mindkettőnk fantáziáját annyira piszkálják azok a bizonyos Mombacho által "kiköpködött" szigetek, hogy úgy határozunk, visszamegyünk a kikötőbe és keresünk egy csónakost. Ez nem nagy kihívás, hiszen ahogy a kikötőbe érkezünk, azonnal megkörnyékeznek minket a part mentén ringatózó csónakok tulajdonosai. Végül egyikükkel megegyezünk 15 dollárban, majd beugrunk a csónakba és várjuk, hogy a kapitány beindítsa a motort, de csak nem történik semmi. Egyszer csak megjelenik egy másik fickó is a csónakban.
- Nem baj, ha velünk tart az unokatestvérem? - kérdezi a csónakos.
- Dehogy baj. Jöjjön csak! - nyugtatjuk meg barátunkat.
Erre beszáll egy nő is karján egy gyerekkel, a szoknyája alatt meg még négy másikkal, aztán az anyós még két kölyökkel, az após, az unokahúg, az unokaöccs, a nagynéni, a nagybácsi, annak a szomszédja a feleségével és a kutya annak összes kölykével. Csak pislogunk, nem értjük a dolgot.
Inkább banánt eszem, mint a csónakosokkal alkudozom
- Rokonaim Rivasból, ha nem gond... Szegények. Ugye nem baj, ha velünk tartanak? - kacsint ránk a csónakos.
Elég szolidárisak szoktunk lenni a helyi népekkel, de az mégis csak túlzás, hogy ketten fizetjük húsz ember üdülését. Teszünk nekik egy nagyvonalú javaslatot, hogy kifizetjük a csónak felét, ha már ilyen 2:20 arányban utazunk, de ehhez bezzeg nem fűlik a foguk. Nagyon meglepődnek, amikor nemes egyszerűséggel felpattanunk és kiszállunk a csónakból. Jön az amigózás, amitől Endre agyhúgykövet tud kapni, úgyhogy rendesen kiosztja a csónakost. Persze azonnal megtalál minket a többi pilóta, hogy micsoda arcátlan fráter a kollégájuk, és ők nagyon szívesen elvisznek minket 30 dollárért cserébe. Betelik a pohár, tulajdonképpen elmenekülünk a kikötőből. Hát így nem nézzük meg a szigeteket, de annyi baj legyen! Jövünk mi még ide.
A Mombacho-vulkán a kikötőből fotózva
A vacsorát a szállónktól nem messze álló comedorban szeretnénk elfogyasztani. Tesszük mindezt abban a reményben, hogy jobbat eszünk a szimpla fehér rizzsel kísért sült csirkecombnál, és itt van quesadilla, de a házinéninek sikerül elkészítenie életünk eddigi legrosszabb mexikói kajáját. Csak azért nem bánjuk meg a dolgot, mert a szomszéd asztalnál egy különleges utazó családra leszünk figyelmesek. Fiatal, rémesen sovány, német anyuka, idős, bozontos, kicsit rémisztő külsejű, Costa Rica-i apuka és három, 8-14 év közötti, szakasztott apuka kinézetű lurkó.
Két éve Peruban összefutottunk egy három gyerekes, félig magyar, félig skót házaspárral, akik maguk vállalva gyerekeik tanítását, fél évre hátrahagyták magyarországi otthonukat, hogy beutazzák Dél-Amerikát. Nem sokkal később Panamában egy évek óta utazó kanadai családdal hozott minket össze a sors. A gyerekek mindkét esetben több nyelven beszéltek folyékonyan és a világ legnyitottabb, legbarátságosabb tüneményei voltak, olyan bámulatosan széles látókörrel, amihez sok embernek egy egész élet is kevés.
Lehet hát gyerekekkel utazni, de amit most látok ebben a comedorban, az valami egészen más. Olyan, mintha az össze nem illő hippi pár a gyerekek születése után valahogy beleragadt volna a karkötőfonó utazós nihilbe, ami a független, általában egyedülálló hátizsákosokra jellemző. Joséék négy éve utazgatnak Panama és Mexikó között attól függően, hogy épp hol akadnak több karkötővásárlóra. Amikor a gyerekeket a suliról kérdezzük, az apuka nevetve újságolja, hogy a német kormány bárgyú módon mindent rábíz Costa Ricára, ami viszont épp így tesz a némettel, így felőlük mindenki azt csinál, amit akar. A gyerekek nőnek, mint a gomba, iskolát pedig még sosem láttak belülről. Erősen megkérdőjelezhető, tudnak-e folyékonyan olvasni és írni. Hogy lehet-e gyerekkel hátizsákolni? Láttunk rá jó és rossz példát is. Endrével ebben - egy-két apróságtól eltekintve - nagyjából egyetértünk, így levonjuk a tanulságot és nem indítunk éjszakába nyúló, véget nem érő vitát.
Másnap ismét vulkánmászás a program, ezért a kopár Masaya lábához közlekedő buszra pattanunk fel. A Masaya kisebb a Mombachónál, de a mai napig aktív és mint olyan, merőben különbőzik délkeletre emelkedő, erdővel borított nagytestvérétől.
A park bejárata jó messze van a krátertől
Az írásos feljegyzések szerint az 1620-as évek óta produkál komoly vulkáni tevékenységet, de a legutóbbi 50 évben különösen gyakran mutatta meg, hogy errefelé ő az úr. Gyanítom, hogy ezek közül a legemlékezetesebb eset a 2001. április 23-i volt, amikor hirtelen megnyílt a kráter, és belőle vagy 500 méteres távolságra röpködtek a méteres átmérőjű, izzó sziklák azoknak az autóknak a tetejére, amik alá a kráterhez túrázó, mit sem sejtő turisták rejtőztek. A katasztrófában hihetetlen módon csak egy ember sérült meg.
Mérges gázokat ereget a Masaya-vulkán
Guatemalában a működő vulkánokra csak kutyák kíséretében lehet felmenni. Ez végtelenül egyszerű dolog, az állat megérzi, hogy kitörés közeleg, és egyszerűen nem megy fel. A számos figyelmeztető jel ellenére a nicaraguaiak - számomra érthetetlen okokból - nem alkalmaznak kutyát. Sőt, a legveszedelmesebb dolognak nem a tűzhányó kitörését, hanem az ösvényen garázdálkodó tolvajokat tartják, ezért a nemzeti park bejáratánál óvva intenek minket attól, hogy gyalogosan vágjunk neki az ösvénynek. Ez idáig mind rendben is van, most már csak azt nem értjük, hogy a 100 córdobás belépődíj kifizetése ellenében miért nem szervezik meg a park tolvajmentesítését, és miért nem alkalmaznak felfelé közlekedő buszokat. Szerencsére alig indulunk neki, máris felvesz bennünket egy kanadai páros, így pár perc alatt feltekergünk a lankás úton a most is pöfékelő tűzhányó tetejére.
Hat évvel ezelőtt már jártunk itt, akkor épp húsvét hétfő volt, ezért számomra a mérges gázokat kiengedő vulkán a legemlékezetesebb húsvéti locsolkodásról nevezetes, ahol - miután kimerülten felértünk a kráterhez - Endre győzelmi mámortól megittasodva nyakon öntött egy palack vízzel. Hogy utána egész nap mit ivott, arra már nem emlékszem.
Mászom fel a régebbi kráterhez
A mérgező füstből olykor előtűnő élettelen, kopár környezet azóta semmit nem változott. A tűzokádó tetején azonban nem csak egy kráter van, a szomszédságában egy füves pusztával borított régebbi nagy mélyedés is húzódik. Elég izzasztó a kaptató, de a végén mesés kilátásban van részünk; feltűnik a háttérben a Mombacho-vulkán és a Masaya-lagúna is.
Endre pózol a Mombachoval és a Masaya-lagúnával a háttérben
Miután körbejártuk mindkét krátert, lefelé indulunk. Egy George nevű amerikai srác fuvaroz le bennünket, aki egy árva szót nem beszél spanyolul. Azt mondja, a haverjával jöttek egy hétre Nicaraguába, de a cimborának három nap után elege lett Managuából, és átiratta a repjegyét mára. Neki maradt még két napja, de fogalma nem volt, mit kezdjen magával, így a reptéren bérelt egy kocsit, és nekikezdett autókázni. Kapóra jön a srác, mert fogalma nincs a környékről, így bemondjuk, hogy menjünk az Apoyo-krátertó irányába, az biztosan tetszeni fog neki. Így úszunk meg vagy három átszállást és jutunk alig fél órán belül Catarina városkájába, ami az egykor volt szupervulkán peremén fekszik.
A kilátóhoz vezető úton mindenhol színes házak sorakoznak, amik kézműves giccseket próbálnak rásózni a főként nicaraguai turistákra. A vidék a helyi középosztály kiránduló helye, mivel ez az egyetlen nem nemzeti park jellegű, a managuai és granadai forróságnál kicsit enyhébb klímájú pontja az ország ezen részének.
Nicaraguában minden faluban színesre vannak festve a házak
A kilátó környékén majális van, az utcán sütik a pupusát, árulják a nyalókát, gyerekek kacagnak a sétapónik hátán. Végigsétálunk a park ösvényein, majd elbúcsúzunk George-tól, aki visszaindul Managuába, aztán beülünk mi is lenyelni egy pupusát.
Az Apoyo-krátertótól is látható a Mombacho
A pupusa olyan Nicaraguában, mint Kolumbiában az arepa vagy odahaza a gírosz. Kukoricalepény, amit sajttal vagy babkrémmel töltenek meg, majd jól megsütik. Káposztával szokták kínálni, ami erősen javít rajta. Jó és olcsó kaja, de ami a legjobb benne, hogy nem rizses csirke.
Endre annyira nem fanatikusa a pupusának
Miután kiélveztük az Apoyo-krátertavat, visszasétálunk a városba, ahonnan Diriomo kitérővel visszautazzunk Granadába. Diriomo épp olyan, mint bármelyik másik nicaraguai falu. Nincsen benne semmi különös látnivaló, a főtér mégis zsong a vidámságtól és az élettől, ennek a hangulatnak pedig könnyen átadja magát az ember.
Diriomo temploma
Jócskán esteledik már, amikor visszaérünk Granadába, ahol elköltjük utolsó éjszakánkat. Holnap irány a főváros...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
