Antioquia nem csak Medellín, Guatapé és Jardín, sokkal több annál. A szűk andoki völgyek mindegyike rejt valami csodát, ezek közül az egyik leglátványosabb a Chorros de Tapartó névre hallgató vízesés. Fantasztikus kávéföldek és köderdők mentén járjuk be a völgyet, közben megtudjuk, mitől szenvednek a kolumbiai kávétermesztők. Szép volt az elmúlt két nap.
Magunk mögött hagyjuk Jardínt, és egy délutáni chivával a közeli Andes városkájába utazunk. Innen indul a camperónk a Tapartó hegyei közt megbúvó Pajáros y Flores tanyára, amit egy hihetetlenül kedves család üzemeltet a völgy kávéföldjeinek mélyén.
Andesben a főtéren álló templomon kívül túl sok látnivaló nincsen
Andes a régió kávéközpontja, minden gazda ide hozza be a termést, amit az útszéli raktárakban és garázsokban pakolnak teherautókra. Andesben nem pörkölnek, a pörköletlen kávé pedig büdös, ezért a várost orrfacsaró bűz lengi be.
Klasszikus antioquiai reggeli: a calentado
Cholo fuvaroz minket a tanyáig. Szerencsére ismeri a házatt, ezért nem kell attól tartsak, elveszünk valamelyik kávéföldi úton. Az út nem hosszú, alig fél óra alatt abszolváljuk a távot. Érkezésünkkor persze esik, így szakadó esőben pakolunk le a campero tetejéről.
A Pajáros y Flores nem egy kirakat tanya, mint Quindio népszerű kávéfarmjai, hanem valódi kisgazdaság. A helyet Elizabeth, egy 30-as éveinek elején járó lány üzemelteti, a szülei és testvérei pedig mindenben segítik. A szállás nagyon kezdetleges, a falak vakolatlanok, a matracok kifeküdtek, olyan, mintha beköltöznénk egy átlagos antioquia tanyasi család házába. És valójában ez így is van. Elizabeth elmondása szerint mi vagyunk az első külföldi csapat, aki náluk alszik. Az is igaz, hogy turizmussal csak közvetlen a pandémia előtt kezdtek foglalkozni, így esély sem nagyon volt rá, hogy gringók lepjék el a házat.
A tanya tulajdonosa végigvezet minket a kávéföldjükön
Ő és anyukája főznek ránk, apukája pedig az eső elálltával körbevezet minket az apró birtokon. Nem meglepő módon kávétermesztésből élnek, de ha nem lenne a turizmus, már elszegényedtek volna.
A kávét fermentálás után adják el Andesben, de az utóbbi két évben erre nem volt lehetőségük
- Második éve, hogy nem tudunk a kávéval tervezni. Teljesen felborult a klíma, senki nem tudja, mikor fog esni és mikor lesz aszály - panaszkodik az apa - Ebben a két hónapban pont nem kéne essen, de január óta minden nap szakad, a víz pedig leveri a virágokat.
- De hát van rajta termés - mutatok az egyik bokorra, amin szépen piroslanak a bogyók.
- Hát ez az! Nem kéne, hogy legyen rajta kávé. Illetve nem most. Újabban 12 hónapon át virágzik és 12 hónapon át érik a kávé, megállás nélkül. Korábban megvoltak a hónapok, mikor permetezünk, mikor földmunkázunk, mikor szüretelünk. Most minden össze-vissza van. Van termés, csak nem 2-3 hónapra oszlik el, hanem egész évre. Így nem lehet idánymunkásokat fizetni.
- Akkor ezek szerint nem is adtok el kávét?
- Nem igazán. Csak annyit, amennyit mi magunk le tudunk szedni.
Tapartó főtere
A család birtokán harmad-, másod- és elsőosztályú kávé is terem. Az elsőosztályút Kolumbia általában exportálja, a másodosztályú megy a városi elitnek, a harmadosztályú pedig marad helyben fogyasztásra.
- Most, hogy nem tudunk a piacra termelni, legalább megmarad az elsőosztályú kávé nekünk - mosolyodik el Elizabeth apja, aki megmutatja a darálóját és a fermentálóját is.
Gyönyörű völgyben túrázunk
Délután tényleg nincs más dolgunk, csak a tanya névadóit, a madarakat és virágokat bámulni. Vacsorára Elizabethék a körülményekhez képest csodálatos vacsorát ütnek össze, este pedig együtt rumozgatunk a családdal.
Egyike a völgy legszebb tanyáinak
Másnapra egész napos gyalogtúrát tervezek Antioquia talán legszebb vízeséséhez, a Chorros de Tapartóhoz. A közeli tanyabokorról, Tapartóból jön értünk két taxi, amikkel a település központjába vitetjük magunkat. Innen köderdőkön és kávéföldeken át vezet az utunk a vízesés bejárataként szolgáló étteremhez, ahol az itt élő Willian felveszi a rendelésünket a későbbi ebédhez.
Nagyjából kétórás gyaloglással érjük el a vízesést
Bár nem igényeljük, kapunk magunk mellé helyi vezetőt Willian egyik kutyája személyében. Az elmúlt hetek esői itt is éreztetik hatásukat, az ösvény alaposan felázott, ezért néhol bokáig gányolunk a sárban.
A Chorros de Tapartó egy igazi csoda
Persze mindenért kárpótol minket a látvány, ami egészen zseniális. Ha a Tapartó nem is annyira látványos, mint a Tisquizoque, Antioquiában szebbet nem igazán lehet nála találni.
Szerencsére ezen a napon megússzuk az esőt, pedig a Farallones de Citará hegyei felett folyamatosan dörög az ég. Nem lennék most fenn a paramón.
Ő a zuhatagi réce
A szemgyűrűs verébpapagáj
A visszafelé úton amúgy nem csak a táj, a madárvilág is elkápráztat minket. Bár szirtimadarat ezúttal nem látunk, a folyó mentén felbukkan egy-egy zuhatagi réce, a fák ágain pedig trupiálok, kolibrik és szemgyűrűs verébpapagájok gyülekeznek.
Klasszikus tanyasi vacsora
Éjszaka ismét esik, a vízcseppek pedig úgy kopognak a háztetőként funkcionáló laminán, hogy alig jön a szememre álom. Reggelre kicsit kiderül, de marad a párás, borongós idő. Jó lenne, ha nem esne, mert a Jericóba vezető út száraz időben is nehezen járható, valamint Elizabethéknek sem lesz kávéjuk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
