A csapatom érkezése előtt el kell juttassam a családomat Nicaragua fővárosába, Managuába, de ez nem olyan egyszerű, mint az ember gondolná. Nicaragua sajnos a pandémia óta sem igazán nyitotta ki a kapuit; csak oltott turistákat enged be, de ami sokkal idegesítőbb, hogy a másfél éves gyerekünktől is oltási papírokat követel. Rengeteg pénzünkbe és sok idegeskedésbe került, de átléptük azt a határt, ahol sokkal rosszabb legális beutazónak lenni, mint illegális bevándorlónak.
Este megérkezik az e-mail a nicaraguai migrációtól, úgyhogy kora reggel felpattanunk egy El Paraisóba tartó buszra, ahol átszállunk, és irány a Las Manos-i határátkelő. A buszon mellénk ül egy srác, aki felajánlja, hogy egy kevés pénzért minden migrációs papírmunkát átvállal. Illedelmesen megköszönöm a felajánlását, mondván, minden papírunk rendben van, a migrációtól is megkaptuk a belépési engedélyt.
- A gyerekek be vannak oltva Covid ellen? - mutat rá Barangóra és Zarándra.
- Nincsenek. Ki olt be egy másfél évest Covidra? - nézek rá kérdőn.
- Nem fogják őket beengedni. Nicaraguába a belépéshez mindenkinek kell az oltás.
Összenézünk Erivel, majd válat vonunk. Nyilván a srác csak pénzt akar, azért rémisztget minket ezzel a hülyeséggel.
A határon elég nagy a forgalom, a kamionok több kilométer hosszan ácsorognak az út szélén. A busz nem is tudja megközelíteni a határt, így sétálnunk kell egy keveset. A kilépési oldalon hatalmas a sor, rengeteg bevándorló áll sorban Nicaragua felé. Nem igazán értem a dolgot, lévén a migránsok pont az ellenkező irányba szoktak vonulni, de nem ez az egyetlen érthetetlen jelenet a határon. Ott vannak pl. a coyote-ok, akik lovakkal és öszvérekkel hozzák százasával az afrikai és kínai "menekülteket", akik nyakig sárosan toporognak a belépéshez Hondurasba. Persze senki nem beszél spanyolul közülük, így bután ténfergnek a buszfordulóban, ahol persze nincs busz, mert az a kamionok miatt nem tud feljönni idáig.
Ezek mellett hiába kérdezzük, hogy van-e külön sor a turistáknak, hogy ne kelljen két pici gyerekkel végigállni az illegális bevándorlók által feltorlódott sort, senki nem ad nekünk választ. Két óra sorban állás után végre bejutunk a migrációra, ahol ugyanazt a kérdést teszik fel nekünk, mint a srác a buszon, vagyis hogy a gyerekeink be vannak-e oltva Covid ellen, mert ha nem, akkor nem fogunk tudni belépni Nicaraguába.
Dél-Honduras hegyei között ragadtunk lassan egy hete, mert nem tudunk beutazni Nicaraguába
Újra megnézem a bevándorlási hivatal oldalát, hogy van-e erről rendelkezés, de a gyerekekre vonatkozóan semmilyen extra infót nem találok. Átsétálunk hát a nicaraguai oldalra, hátha ott tudnak valami felvilágosítást adni. Sajnos ott is azt a választ kapjuk, hogy a gyerekeket vagy beoltatjuk, vagy PCR-tesztet csináltatunk nekik, különben nem utazhatnak be az országba. Remek! Emeséék mára várnak minket Managuában, nekem pedig öt nap múlva jön a csapatom Tegucigalpába, ezzel szemben itt rohadunk a határon.
Nyilván nem oltatjuk be a gyerekeket egy mára már teljesen ártalmatlan vírus miatt. Nincs más, mint keresni egy orvost, aki csinál egy tesztet, de azt azonnal leszögezzük Erivel, hogy nem engedjük, hogy a gyerekek orrába pálcikákat dugdossanak. Velem többször megtették az utazásaim miatt, kizárt, hogy ezt az értelmetlenül elszenvedett fájdalmat a gyerekeim átéljék.
A busz tele van bevándorlókkal. Nekik persze nem kell se útlevél, sem teszt, őket a coyote-ok átterelgetik a zöldhatáron. Pár kilométerrel odébb persze leszedik őket a rendőrök, de ők sem törődnek sokat velük; kérnek egy kevés pénzt, és már mehetnek is tovább.
El Paraisóban veszünk ki egy szobát, lévén tudjuk, Danlíban kínszenvedés szállást találni. A szálló tulajdonosa egy 200 kilós nő, aki nem csak megjelenésével, temperamentumával is leveszi az embert a lábáról. Hihetetlenül jó fej és segítőkész.
- Az a baj, hogy Nicaragua csak egy fajta tesztet fogad el - kezdi a mesét - Csak az a klinika állíthatja ki a papírokat, aminek a tulajdonosa jó kapcsolatot ápol az Ortega-családdal. Olyan azonban sem itt, sem Danlíban nincs, kizárólag Tegucigalpában.
El Paraiso sokkal kedvesebb település, mint volt Danlí
Egész biztos, hogy nem megyünk Tegucigalpába emiatt, mivel nem tudnánk megfordulni a csapatom érkezéséig. Leülök a gép elé, és más opció után nézek. Mi lenne, ha Eriék inkább kivennének egy lakást a hondurasi fővárosban, vagy gyorsan visszabuszoznánk a Karib-tengerhez, és ott néznénk egy házat? Amíg a lehetőségeket kutatom, bekopog hozzánk a nő, és azt mondja:
- Van a faluban egy orvos. Azt mondja, leveszi ő a mintát, felküldi azt a fővárosba, és ha minden jól megy, holnap estére meg van az eredmény.
Legyen így! Délután elsétálunk a dokihoz, aki egy fiatal lány. Közlöm vele, hogy tesztet csinálhatunk, de pálcikát nem dugdosunk a gyerekek torkába és orrába! A lány megnyugtat, hogy nem így lesz, vesz egy mezei nyálmintát a nyelv alól, ráadásul tapasztalata szerint így kisebb az esély, hogy a teszt kimutasson bármilyen vírust.
A gyerekek jól visleik a dolgot, de Barangó azért végigparázza az egészet. Zaránd másfél évesen nem érti a dolgot, de Barangó sajnos már emlékezettel bír a pandémiáról, tudja, micsoda disznóság volt ez az egész.
A városkában van pár szép gyarmati épület
A tesztért 3400 lempirát, 140 dollárt fizetek. A semmiért! Agyrém, hogy vannak országok, akik még mindig ezzel a szarral idegesítik az embereket.
Van egy teljes napunk El Paraisóban, ami amúgy sokkal jobb hely, mint volt Danlí. A főtere egész hangulatos, bár csendes. Találunk egy egészen vállalható pizzériát, nyalunk helyben készített jégkrémet, még a játszóteret is felfedezzük.
El Paraiso kellemes meglepetés, de azért utaznánk már tovább
Délután szeretnénk felsétálni a szomszédos dombra, de onnan néhány helyi lakó visszafordít minket, mondván, az erdőben haramiák vannak, jobb nem kísérteni a sorsot. Helyette focizunk egyet az utcagyerekekkel, amit Barangó hihetetlenül élvez. Ott van ugyan a kisöccse, de még nem tud vele játszani. Hiányolja a nagyobb gyerekek társaságát.
Barangó beszállt focizni a szegénynegyed gyerekeivel
Este megérkezik a PCR eredménye. Természetesen negatív.
Másnap kora reggel már a határon várakozunk. Szerencsére a Danlíból érkező, és dél felé tartó migránsok még nem futottak be, így játszi könnyedséggel lépünk ki Hondurasból. Jön a nicaraguai belépés, amire negyedik napja várunk. Útlevél rendben, lázmérés rendben, PCR-papírok is rendben. Már csak a belépési illetékek vannak hátra, amit két külön ablakban kell befizetni, kivárva a kamionsofőrök sorát. Átesünk egy csomagellenőrzésen is, ahol nem drogot keresnek, hanem kamerákat, drónt, ugyanis azokat tilos bevinni az országba. Három órás procedúra után végre sikerül bejutnunk Nicaraguába.
Mielőtt továbbindulnánk, váltunk córdobát, valamint eszünk egy gyors gallo pintót. Barangó és Zaránd tömik magukba, jól esik nekik a sok pupusa és baleada után. Szegények nem tudják, hogy Nicaraguában csak ezt fogják majd enni.
Most még ízlik a gallo pinto
Hosszú, több mint négyórás utazás vár ránk Managuáig. Ocotalban át kell szálljunk, de gyorsan megy, így naplemente előtt befutunk Nicaragua fővárosába. A taxisok itt is pofátlanok, mint mindenhol Közép-Amerikában; a külvárosba 1000 córdobáért akarnak elvinni, ami bőven európai ár. Itt is az lesz, mint volt Guatemalában és Hondurasban? Nicaragua is megfizethetetlen lett a pandémia óta? A pályaudvartól nem messze persze sikerül féláron kocsit fognunk, bár az 500 córdoba még mindig igen magas a korábbi nicaraguai standardhez képest.
Emese és dán férje, Frederick a Terrazas de Santo Domingo lakóparkban laknak. A pandémia alatt ismerkedtünk meg egymással Révfülöpön. Peruból tértek haza a lezárások elől menekülve, és a Balaton partjára költöztek. Eri a játszótéren futott össze velük, és az már az első percekben kiderült, hogy tudják kik vagyunk, mivel dél-amerikai tartózkodásuk során keresték a magyar kapcsolatokat, így elég gyorsan rátaláltak a blogunkra. Frederick kávéban utazik, s lévén a birtoka Nicaraguában van, indokolt volt, hogy a pandémia végeztével ide költözzenek. Velük van két kislányuk, Freia és Helka, akik nagyjából Barangóval és Zaránddal egyidősek.
Végre Nicaraguában vagyunk!
Eri és a srácok Emesééknél várják ki azt az időt, amíg én a Moszkító-parton túrát vezetek. Nekünk jó, mert biztonságban lesznek, a lányoknak pedig azért, mert lesznek magyar nyelvű játszótársaik.
Az elmúlt pár nap stresszét próbálom egyetlen nap alatt kipihenni, majd a harmadnapon visszaindulok Hondurasba. Ismét Las Manosnál kelek át a határon. Szerencsére Hondurasba a belépés sokkal egyszerűbb, mint volt Nicaraguába, de azt továbbra sem értem, hogy miért a legálisan beutazókat szívatják itt is a migrációs papírokkal és a Covid-igazolvánnyal, miért nem a kínai, haiti, venezuelai és afrikai migránsokkal foglalkoznak, akik minden nélkül kelnek át a határon, majd ülnek fel a túloldalon a Danlíba tartó buszra. A sofőrök iszonyú frusztráltak tőlük, mert a nem latin származású menekültek nem akarnak fizetni a menetdíjért, mondván, ők minden költséget előre kifizettek a coyote-oknak. Pedig a sofőrök még pár szót beszélnek is angolul, de a kínaiakkal és nyugat-afrikaiakkal képtelenek szót érteni. Ennek köszönhetően alapos késéssel futok be Danlíba, ahol épp sikerül elkapnom az utolsó, Tegucigalpába tartó buszt.
Este 10 óra van, mire a hondurasi fővárosba érek. Taxiba be, és irány a város egyetlen külföldiekre szakosodott hostele, a Palmira. Brutális pénzt, 800 lempirát fizetek egy egyágyas szobáért.
Hosszú és macerás volt ez a határátkelés, de a családom szerencsére biztonságban van. Most már jöhet a csapat és a Moszkító-part, ahol pontosan tíz éve nem jártam. Kíváncsi vagyok, maradt-e még az esőerdőből bármi is.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
