Az erős szél miatt nem jutunk el az Isla Magdalenára, cserébe azonban körbeutazzuk a chilei Tűzföld pampáit. Királypingvineket fotózunk, ismerkedünk a szelknam indiánok történelmével, majd útba ejtjük az Almásfüzitőt is alulmúló Cerro Sombrerót. Tűzföld ezen részét nem a turistáknak találták ki.
Punta Arenasba pontban délben futunk be. Nincs sok időnk, mert fél háromkor jön értünk Oscar, a szállásadó néni régi barátja, akivel a Bulnes-erődöt szeretnénk felkeresni. Furcsa mód Oscar nem privát járművel érkezik, hanem egy veterán korú iskolabusszal. Tanácstalanul pislogok rá, de nem hozom zavarba, karszéttátva nyitja ki az ajtót. A csapat tagjai kérdőn néznek rám, hogy ez most komoly-e, de egy vállrándításnál én sem tudok többet hozzátenni. Mikor mindenki helyet foglal, Oscar megszólal:
- Isten hozott mindenkit Oscar iskolabuszán! Nem kell aggódni, az iskola már véget ért, a Bulnes-erőd felé pedig nincsenek rendőrök, úgyhogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Ettől kezdve Oscarnak be nem áll a szája, rosszabnál rosszabb szóviccekkel és perverz poénokkal szórakoztat minket az egész út során. Még jó szóvicceket is nehéz spanyolról magyarra fordítani, nemhogy rosszakat. Egyenesen megváltás, amikor megérkezünk egy körforgalom közepén felállított oszlophoz, ami Chile mértani közepét jelöli.
Ez az oszlop Chile mértani közepét jelöli, a furcsa csak az a dologban, hogy az ország legdélebbi pontjától alig pár kilométerre található
A hely kijelölésében csak az a furcsa, hogy alig húsz kilométerre vagyunk az országút végétől és mindössze ötvenre a kontinens legdélebbi pontjától. Hogy miként kerülhetett mégis ide a Chile közepét jelölő installáció? Hát úgy, hogy a chileiek szeretik beleszámolni az antarktiszi területeket az ország összeterületébe, így a déli sark és a Chile északi határát képező 17. szélességi fok között pontosan ez a hely jelenti a féltávot.
A Bulnes-erődnél iszonyú szél fogad minket. Az erőd sztoriját már leírtuk egy korábbi bejegyzésünkben, így ezt most hanyagolnám, de azért álljon itt néhány kép a dél-amerikai kontinens legdélebbi történelmi helyszínéről, amit nem véletlenül hagytak magára a chileiek a 19. század végén.
A Bulnes-erődnél most is iszonyú erős a szél
Visszafelé érintjük Lord Lonsdale hajójának roncsait, amiről ugyancsak írtunk már, mégpedig ebben a bejegyzésben.
Lord Lonsdale hajójának a roncsai
Punta Arenasba visszaérve már kellőképpen éhes a csapat, úgyhogy elviszem őket a kedvenc evőmbe, ahol értelmezhető áron lehet igazi gaucho arcokkal együtt falatozni. A Carioca nevű éttermet nem ismerik a turisták, pedig ha 7-8000 peso környékén akarsz enni egy jó halat, ide kell ellátogatni. Én ezúttal egy levesre szavazok, a paila marinára, amiben nem csalódok. Bár a chilei konyha nem világhírű, a tengeri dolgokat egész jól tudják elkészíteni, ami felüdülés a Torres del Paine nehezen értelmezhető, de legalább mocskosul drága kreálmányai után.
A paila marinara a chilei konyha egyik zsenialitása
Másnap az Isla Magdalena meglátogatása lenne a program, de olyan erős a szél a Magellán-szorosban, hogy a kompok és tankerek kivételével semmilyen hajót nem engednek ki a kikötőből. A szervezők felajánlják, hogy az elmaradt programért cserébe elvisznek minket Tűzföldre, ahol egy néhány éve a szigetre költözött királypingvin-kolóniát figyelhetünk meg. Jobb híján rábólintunk a túrára, így reggel 8-kor már fenn ülünk a Porvenirbe tartó kompon.
A komp képes megküzdeni a Magellán-szorossal
A háromszintes monstrum könnyedén evickél át a szoroson, bár a másfél órás menetidő kicsit több mint kétórásra hízik. Nem bánom, hogy így alakult, 2014 óta tudom, mit jelent a széllel küzdeni a szorosban.
Porvenir meglehetősen kihalt, alig néhány autó cikázik csak az utcákon. Az 5000 fős városka világvége hangulatot áraszt, mégis ez a chilei Tűzföld fővárosa, sőt, valójában egyetlen városa.
Porvenir nem túl izgalmas település
A többi patagóniai településhez hasonlóan ezt is horvát és német családok alapították a 19. század végén. Ahogy Punta Arenas-i társaik, úgy ők is az arany bűvöletében érkeztek, és pont ugyanaz lett a sorsuk, mint a szoros túloldalán élőknek. Az aranyláz alig pár év alatt lecsengett, s mivel a telepesek többségének nem maradt pénze arra, hogy visszatérjen a hazájába, így birkatartásból és halászatból próbálták magukat fenntartani. A szelknam indiánok nem tartottak állatokat, a birkákat is vadállatnak nézték, amiket előszeretettel el is ejtettek.
A szelknamoknak egy köztéri szoborpark állít emléket
A családok a magánhadsereget verbuváló Julius Popperhez fordultak segítségért, aki abbéli vágyából, hogy egyszer ő lesz Patagónia királya, egyszerűen kiirtotta az őslakosokat. A történetet, amit már korábban megírtunk, ismét meghallgathatjuk a porveniri múzeumban, de ennél sokkal izgalmasabbak azok a tárgyak, amik a tűzföldi indiánok egykori rituáléihoz, például a haínhoz kellettek.
Mára csak néhány mumifikálódott test bizonytíja, hogy Tűzföldön éltek emberek az európaiak érkezése előtt is
A múzeumot egy óra alatt bejárjuk, majd elindulunk az Inútil-öböl keleti végébe, ahol a királypingvinek fészkelnek. Az út nem túl izgalmas, Tűzföld ezen része teljesen lakatlan. Az erős szél miatt még a birkák sem élnek meg errefelé, s bár az öböl tele van hallal, az áramlatai miatt nem hajózható, így a halászok is messze elkerülik. Éppen ezért kapta az Inútil, vagyis a Haszontalan-öböl nevet.
A Inútil-öböl bár gazdag halban, a halászok mégse szívesen próbálkoznak erre
Itt-ott megállítom a buszt, hogy tudjunk pár képet lőni, de az erős szél miatt pár percnél többet nem töltünk a szabadban.
Egy elhagyatott halásztelep
Dél magasságában érkezünk a pingvinkolóhiához, ahol ha lehet, még erősebb a szél. A rövid, negyedórás eligazítás alatt mindenki rommá fagy, kész szenvedés magunkat eltornázni a kilátóhoz, ahová szerencsére építettek egy szélfogót. A deszkákból tákolt fal bár fogja a szelet, a kémlelőnyílás mentén úgy süvít a szél, hogy a fényképezőt kifordítja a kezünkből.
Hogy miért tetszik annyira ez a hely a pingvineknek, rejtély
A királypingvinek 2010 óta fészkelnek az Inútil-öböl partján. Nyolc egyed érkezett Tűzföldre, 2013-ra pedig már meg is duplázódott a számuk. Mostanra 90 tagja van a kolóniának, és remélik, a számuk a jövőben továbbnő. Ránézésre nem zavarja a föld második legnagyobb pingvinjeit a turisták jelenléte, bár arra gondosan ügyelnek a parkban, hogy ne legyen az állatokkal semmilyen érintkezés.
Úgy néz ki, a királypingvinek jól érzik magukat az Inútil-öböl partján
Negyed órát bírunk a fagyos szélben, aztán ülünk is vissza a buszba, amiben rajtunk kívül még ücsörög pár turista. Ahogy mi, úgy ők sem értik, miért fordulunk Cerro Sombrerónak, de a kötelezően mellénk rendelt vezető szerint az 1958-as alapítású bányafalu a program része. Két órát buszozunk a chilei Tűzföld olajkútjaihoz, ahol egy Almásfüzitőnél is álmosabb település fogad minket.
Cerro Sombrero még patagóniai mércével is jelentéktelen
A falu múzeumában bögréket és tányérokat nézünk, majd tiszteletünket tesszük az olajmunkás szobránál. Értem én, hogy a királypingvinek meglátogatása nem tesz ki egy egész napot, de Cerro Sombreróval teljesen felesleges idegesíteni az embereket. Sokkal inkább nézném meg a Porvenir környéki színes bányatavakat, mint ezt a falut, annak fényében meg pláne, hogy az erős szél miatt a Punta Delgada-i komp nem közlekedik. Délután 5-től este fél 11-ig ácsorgunk a szorosban, mire végre kicsit alábbhagy és újra megnyitják az átjárót.
Öt és fél órán át strázsálunk a Punta Delgada-i kikötőben, hogy átjussunk a Magellán-szoroson
Hosszú nap volt a mai, rengeteg utazással és kevés élménnyel. A királypingvinek jópofák, de a chilei Tűzföld ezen része nehezen élvezhető. Holnap irány az argentin oldal!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
