A Kaieteur-vízesés

A Kaieteur-vízesés nem csak Guyana, de az egész dél-amerikai kontinens egyik legnagyszerűbb természeti csodája. Az időjárás kicsit ránk ijeszt, de végül fantasztikus látványban van részünk. Álmodni sem lehetne szebbet ennél a vízesésnél, így méltán vált a Guyanák túránk abszolút highlightjává.

Ahogy Francia Guyanában, úgy Suriname-ban sem egyszerű a közlekedés. Emlékszem, 2011-ben kerek két napot vártam arra, hogy összejöjjön egy busznyi ember Nieuw Nickerie-be. Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van velem egy csapat, így kvázi mi magunk megtöltünk egy kisbuszt, de úgy gondolom, szóló utazóként most sem lenne egyszerűbb a helyzetem, mint anno. A velem együtt kilencfős csoport Francia Guyanában sok galibát okozott, Suriname-ban azonban nincsenek béna EU-s szabályok, így simán betuszkolnak minket egy nyolcszemélyes Toyotába. Így vágunk neki az előtünk álló 250 kilométeres útnak, melynek vége a a guyanai határt képező Corantijn-folyó.

Coronie-ban virrad ránk

Hajnali 4-kor indulunk, első megállónkat Coronie-ban tartjuk. Alig pirkad, de a sofőr máris reggelizni akar. Nem talál követőkre, így szerencsére gyorsan továbbállunk. Az út nem túl izgalmas. Főként legelők, pálmaültetvények és rizsföldek mentén autókázunk, csak itt-ott töri meg az egyhangúságot egy-két kisebb tanyabokor, amik jellemzően egy bolt vagy egy benzinkút köré települtek. Ritkán lakott vidék ez, csak úgy, mint Suriname jó része.

Életkép a Groot Henar-i benzinkútnál

A táj csak a határhoz közeledve változik meg. A művelt földeket mocsarak és esőerdők váltják, de a pulzusszámunkat nem ez, hanem egy másik kisbusz sofőrje emeli meg, aki zokon veszi, hogy megelőzzük. Azonnal a nyomunkba ered, visszaelőz, majd satukat nyom előttünk. Szegény sofőrünk nem tudja hová tenni a dolgot, a problémát úgy próbálja eszközölni, hogy újra megelőzi a pofátlankodó kisbuszost, és tövig nyomja a gázt, nehogy újra elévágjon. A folyó partjáig minden oké, de mikor leparkolunk, a másik busz dühös sofőrje egyszerűen nekünk jön oldalról. Hatalmas a riadalom, de szerencsére senki nem sérül meg. Sofőrünknek elgurul a gyógyszere. Kipattan a kocsiból, előhalássza a macsetéjét a csomagtartóból, és nekiindul, hogy revansot vegyen. A másik sofőr boxert húz. Mindenki azt várja, miként nyírják ki egymást, mikor végre megjelennek a határőrök és a rendőrök. Gyorsan kiderül, hogy nem valami régi félreértésről van szó, csupán a másik busz sofőrje totál részeg. Negyed óra alatt megnyugodnak a kedélyek, bár sofőrünk egy jó ideig még puffog a rendőröknek.

A Suriname-i határ is tartogat meglepetéseket

A határon simán sikerül átkelnünk. A túloldalon egy másik kisbusz vár ránk, az már annyi üléssel, amennyire szükségünk van. Egy dolog hiányzik csupán, az pedig a slusszkulcs, amit a busztársaság ügyvivője véletlenül magával vitt Corrivertonba. Jó egy órán át várjuk, hogy visszaérjen a kulccsal, közben persze mindenki dünnyög a szervezés miatt. Az pedig egyenesen kiveri a biztosítékot egyeseknél, hogy ezek után a sofőr megáll a házánál egy gyors ebédre. Én csak mosolygok, mert már rég megszoktam, hogy a Guyanákon soha semmi nem úgy történik, ahogy az ember elképzeli.

Másnap egy rövid városnézés a program, majd irány a régi reptér, ugyanis túránk highlightja, a Kaieteur-vízesés következik. A 226 méter magas Kaieteur a Föld legnagyobb egylépcsős zuhataga, ráadásul a vízhozama sem csekély, 663 köbméter másodpercenként. A Guyanai-ősmasszívumon tekergőző Potaro-folyón szakad alá, aminek forrásvidéke a Roraima lábánál nyújtózó kétmilliárd éves homokkőplató. Ismervén a venezuelai tepuikat fantasztikus utazásnak ígérkezik, csak az időjárás szólhat közbe. És sajnos úgy néz ki, közbe is szól. Mire kiérünk a reptérre, ömleni kezd az eső, így jobb híjján várakozunk. Egy óra elteltével alábbhagy, így sikerül felszállnunk, de sok látványban nincs részünk, mert ahogy haladunk délnyugat felé, úgy válik egyre szürkébbé az égbolt.

Úgy néz ki, a Kaieteur-vízeséssel nem lesz szerencsénk

Már-már mindenki feladja abbéli reményét, hogy megpillanthatja a Kaieteurt, amikor a szürke paplanon egyszer csak megjelenik egy lyuk, és tűzni kezd a nap. Ettől a pillanattól kezdve mindenki kurjongatni kezd a gépen, és vadul kattintgatni kezdjük a fényképezőinket.

Fantasztikus, kétmilliárd éves táblahegyek között tekereg a Potaro-folyó

Elsőként apró táblahegyek jelennek meg előttünk, majd feltűnik a Potaro-folyó völgye is. Az egyik tepui oldalán egy közel 200 méter magas vízesés zubog alá, már ezért a látványért megérte volna repülőre ülni.

Errefelé az ilyen kis jelentéktelen vízeséseknek nem adnak nevet

De az igazi csoda csak ezután következik. Amint berepülünk a Kaieteur fölé, az utolsó felhő is felliben az esőerdők felett, így teljes pompájában csodálhatjuk meg a Föld egyik legszebb zuhatagát. A pillanatot rendezni sem lehetett volna jobban.

A Kaieteur-vízesés teljes pompájában mutatja meg magát nekünk

A pilóta van annyira jó fej, hogy oda-vissza körberepüli a vízesést, így mindenki, minden szögből le tudja fotózni a gigantikus vízfüggönyt.

Landolunk. A kifutó vizes, de gond nélkül sikerül megállnunk. A gépből kiszállva csatlakozik hozzánk egy fiatal srác, ő lesz a vezetőnk a másfél órásra tervezett sétánk során. A látogatóközpontban beregisztrálunk; magyar névvel a könyvben hónapokat visszalapozva sem találkozunk.

A Kaieteur után továbbhömpölygő Potaro lejjebb is csodás kanyont vájt

A séta végül alig 50 percesre rövidül, mert az időjárás csak ennyit engedélyez. Szerencsére így is sikerül kiélveznünk a látványt, mert nincsenek sokan; rajtunk kívül csak egy négyfős georgetowni család bóklászik a platón.

A vezetőnk nem túl beszédes, de valójában nincs is nagyon miről beszélnie. A Guyanai-ősmasszívumról ejt pár szót, no meg az élővilágról, de utána engedi, hogy átadjuk magunkat a látványnak, ami tényleg katartikus. Hihetetlen mázlink van, hogy láthatjuk ezt a csodát, már csak azért is, mert a látogatók közel fele általában feleslegesen fizet be az útra, az eső és pára miatt nem lát semmit.

Nem sokaknak van ilyen látványban része, mert a Kaieteur-vízesés térsége nagyon párás

A Johnson és a Boy Scout kilátók hozzák a kötelezőt, de arról tényleg nem mertem álmodni, hogy a Rainbow Viewpointnál szivárványt látunk. Pedig látunk, ami tényleg hatalmas szerencse.

Kinek kell megköszönni ezt az egészet?

És még ezt az élményt is lehet továbbfokozni. Az egyik brocchinia vízgyűjtő tölcsérében megpillantunk egy beebei aranybékát (Anomaloglossus beebei). Az alig 2-3 centis békából csupán pár száz példány maradt, az ökológusok ötven évet sem adnak nekik. Ennek az az oka, hogy a brocchinia bromélia egyedszáma évrél évre csökken, ezek az apró teremtmények pedig teljes szimbiózisban élnek velük. Ami érdekesség, hogy ennek a két fajnak a kihalásáért nem az ember lesz a felelős, egyszerűen az élőhelyüket felemésztik más esőerdei növények.

Már nem sokáig fotózhatjuk a beebei aranybékát

Ha a Kaieteur-vízesés környékén nem is, egy kicsit odébb bizony már beleszól az ember az esőerdők életébe. Georgetown felé repülve számtalan mesterségesen elgátolt medencét és földhányást látunk. A bauxit elértéktelenedése sokakat az illegális aranybányászat felé fordított, ami ronda sebhelyeket hagy a guyanai esőerdők testén. Az Essequibo-folyó túlpartján pedig megjelennek az erdőirtások, amik szinte azonnal elsivatgosítják a földeket.