Suriname egyik highlightja a Suriname-folyó környéki maroon falvak felkeresése. Hiába ez az ország egyik leginkább ajánlott kalandja, minimális számú turista utazik el az ország szívébe, pedig abszolút megéri. Az egyetlen dolog, amire érdemes odafigyelni, hogy az ember kivel megy be az erdőbe. Nekünk ezúttal nem volt szerencsénk a kötelezően mellénk állított helyi vezetővel, de ettől még a maroon falvak nyugalma magával ragadott minket. Jó hely ez a Suriname...
Brownsweg benzinkútjánál már vár ránk a Paramaribóból értünk küldött kisbusz, amivel Atjoni kikötőjébe utazunk. Az út érintetlen esőerdők mélyén tekereg, az egyhangú zöld rengeteget csak itt-ott szakítja meg egy-egy erdőirtás. Érdekes módon errefelé az irtások nem a mezőgazdaság vagy a bányászat miatt születnek, hanem a fakitermelés miatt. Suriname azon kevés országok egyike, ami mai napig gazdaságosan tudja kitermelni a mahagónit, így számtalan erdőből kikanyarodó nyergesvontatót látunk, amiket rogyásig raktak fával. A mahagóni legnagyobb felvásárlója Hollandia, tulajdonképpen ők látják el Európa nagy részét a trópusi fával. Hogy a 21. században ki az, aki erre pénzt áldoz, nem tudom, de a kamionforgalom alapján úgy tűnik, sajnos a mai napig komoly kereslet van rá.
Atjoni felé számtalan ilyen irtást látunk
Atjonit másfél órás buszozás után érjük el. Csónakosunk, aki Botopasiba visz majd minket, nyugalomra inti a csapatot, ugyanis árura vár, ami nélkül nem indulhatunk el. Az ám, csakhogy Atjoniban közel 35 fok van, árnyék pedig nincs sehol, így rövid időn belül ingerlékennyé válik mindenki. Mielőtt hőgutát kapnánk, szerencsére kihajózunk. A kellemes trópusi szellőben mindenkit átjár a nyugalom.
Atjoni kikötője zsúfolt és meleg
Nem a miénk az egyetlen csónak, ami útra kel. A Suriname-folyó mentén számtalan maroon falu található, mindegyiknek saját csónakja van. Hogy tudják egymást segíteni, egy időpontban indulnak. A segítség pedig gyakran elkél, ugyanis a Suriname-folyó tele van zúgókkal, amikbe a legjobb csónakosok is gyakran beragadnak.
Szeljük a habokat a Suriname-folyón
Kétszer is kiszállítanak minket. Jaw Jaw határában hatalmas sziklák állják az utunkat, amik között korábban egyszer kis híjján beborultam, ezért egyáltalán nem bánom, hogy a csónakosunk nem vállalja be az átkelést utasokkal. A másik necces zúgó Laduaninál van. Itt jó húsz percen át kell baktassunk az erdő mélyén, amíg a csónakosunk próbál a homokkövek között lavírozni.
A Suriname-folyó tele van sziklákkal, így sokszor kell megálljunk és egy-egy szakaszt gyalogosan megtennünk
A Suriname-folyó nem egyszerű, már ami a közlekedést illeti. Leginkább a Rio Caurára emlékeztet, ami nem véletlen, lévén az esőerdő alatt ugyanaz az ősmasszívum húzódik, mint a Gran Sabana alatt. A kétmilliárd éves ősföld az őskontinens, a Pangea alapját adta, akkor keletkezett, amikor a Földön még nem volt élet. A Guyanai-masszívum a Föld egyetlen olyan ősföldje, ami a tektonikus mozgások és az erózió hatására a felszínre került. Ennek leglátványosabb bizonyítékai a venezuelai tepuik és a kolumbiai Chiribiquete, de Suriname őserdei szirtjei is ehhez a vonulathoz tartoznak. Azok a kövek, amik miatt nehézkes a haladás a folyón, ugyanennek az ősi bázisnak a részei.
A szállásunk a maroon építészeti stílust követi
Botopasit majdnem háromórás csónakázás után érjük el. A faluval szemben, a folyó túl oldalán áll egy ház és néhány bungaló; itt fogunk megszállni a csapattal. A környék egészen káprázatos, ahogy az eredeti, maroon építészeti stílust megidéző házikók is azok.
Két napot tervezünk eltölteni a Mirador-csapattal ezen a paradicsomi helyen. Minden tökéletes egészen addig, amíg a szálló üzemeltetője, a Paramaribóból származó John nem gondolja túl a szerepét.
Klasszikus maroon porta Botopasiban
Másnap délelőtt átvisznek minket Botopasi falujába, ahol az említett John tart nekünk, valamint egy velünk együtt érkező holland turistának vezetést, megismertetvén velünk a maroonok mindennapjait. Ez a vezetés azonban kimerül abban, hogy John a holland nővel parolázik, nekünk pedig semmi más nem jut, csak a maroon falvakra vonatkozó szabályok ismertetése, vagyis egy olyan regulagyűjtemény, ami miatt a maroonok mindennel vádolhatók, csak azzal nem, hogy vendégszeretők volnának.
Maroon gyerekek révednek a távolba
Szerencsére korábbi Suriname-ban tett utazásom során sikerült kicsit kiművelnem magam az ország történelméből, így tudok ezt-azt mesélni a csapatnak, de ismét beigazolódik a tézis: a helyi vezetők többsége egy fabatkát sem ér, mert a folyamatos repetíció miatt elvész a tűz, az érdeklődés a kultúrák, emberek iránt. John hozzánk intézett szavai kimerülnek annyiban, hogy "azt nem foghatod meg", "vele nem állhatsz szóba", "oda nem mehetsz be" vagy "nehogy megpróbáld lefényképezni". Egyik alkalommal, mikor egy citrusfán épp azt nézzük, hogy a termés citrom-e vagy narancs, John éktelen kiabálásba tör ki, mert megmertük érinteni a fa ágát. Elgurul a gyógyszerem, és leüvöltöm a srác fejét, hogy jó lenne, ha csesztetés helyett inkább vezetne, az ostoba szabályait pedig vetítse ki másra.
Bár a maroonok élete még manapság sem egyszerű, mégis sokszor látni őket mosolyogni
A maroonok - a közhiedelemmel ellentétben - meglepően jó fej emberek. Vannak szabályaik, amiket a holland gyarmati elnyomással szemben hoztak és örökítettek át a jelenkorra, de ezek a szabályok nem a tradícióikból vagy emberi mivoltukból fakadnak, hanem abból, hogy három évszázadon át mindent elvettek tőlük. Sőt, a maroonok zaklatása a 20. században sem ért véget. A Brokopondo-víztározó helyén élőket kvázi erőszakkal telepítették át, 1986-ban pedig a Suriname-i hadsereg nemes egyszerűséggel lemészárolta Moiwana lakóit.
Maroonnak lenni nem volt egyszerű, de ettől függetlenül abszolút nyitott, kedves emberek alkotják a közösségeket. Az, hogy a 21. században a belőlük turizmus útján gazdagodni kívánó holland befektetőkkel nincsenek jóban, az nem a mezei turisták bűne, ezt ők is tudják jól. John és a hozzá hasonlóknak tényleg tilos minden, de egy érdeklődő magyarral egyetlen maroon sem fog háborút vívni csak azért, mert az hozzányúl a citromfájához. A fényképért persze tőlünk is pénzt kérnek, de ez nem a maroonok sajátossága; elég sok pontján van ez így a Földnek.
A házimunkából a gyerekek is kiveszik a részüket
Mivel a maroon közösségek közel egy tucat afrikai törzs leszármazottaiból álltak össze, először identitást kellett találjanak maguknak. Ennek legfontosabb fegyvere a közös nyelv volt, amit ők a Suriname-folyó mentén szaramakának neveznek, és keverik benne a holland, a portugál és az angol kreolt az afrikai, törzsi dialektusokkal. A szaramaka nem az egyetlen maroon nyelv. Más folyók mentén más nyelvet beszélnek, attól függően, melyik afrikai törzsből származnak többen, és milyen fennhatóságú gyarmatról menekültek a rabszolgaság elől.
Maroon fiú portréja
Ahány ember, annyi szokás. A közös nyelv nehezen értelmezhető egy olyan közösségben, amibe mindenki magával hozza a saját törzsi hagyományait. A Suriname-i feketék többsége Nyugat-Afrikából származik, mely közösségekben volt egy közös: Winti, a mindent körülölelő szellem tisztelete. Winti átöröklődött a maroon kulturába, így a nyelv mellett sikerült vallási identitást is találniuk. A 19. század végéig a Wintinek tartott szertartások tiltottak voltak, de a misszionáriusok még a 20. században is üldözték a ceremóniákat. A maroon Winti-rituálék annyiban eltérnek az afrikaitól, hogy érződik rajtuk valamiféle amerindián és keresztény hatás.
A koosut tradicionálisan csak a nemileg érett lányok viselhetik, de ahogy sok minden, úgy ez a hagyomány is kezd a múltba veszni
A maroonok a matrilineáris leszármazási rendszert követik, kultúrájukban az anya az első. A nőkkel kapcsolatosak a legfontosabb ceremóniák is. Ilyen például a fiatal lányok pubertálásának ünnepe, a ruhaajándékozás, vagyis a da tojo napja. Ilyenkor minden női rokonnak ruhát kell ajándékoznia a nővé váló leánynak, akinek ezekből a ruhákból el kell készíteni a saját ruháját, a koosut. Ma már ezt a hagyományt egyre kevesebben követik, mivel ruhához jutni még a Suriname-folyó mentén is nagyon könnyű.
Bár a maroonok a matrilineáris származási rend követői, a földművelésből a nők is kiveszik a részüket
Ehhez hasonlóan kihalófélben van az azanpau, vagyis a gonosz szellemek kapujának építése. A maroonok ezzel védekeztek az ördög megjelenése ellen, de a kereszténység előretörésével a falvak többsége lebontotta a létesítményeket. Ma már csak díszként tűnik fel itt-ott. Botopasiban például nem látunk ilyet.
Maroon gyerekek Botopasi kikötőjében
Johntól ezeket a dolgokat sajnos nem halljuk vissza. Két helyre visz el minket: egy szobrászüzembe, ahol horror áron van minden, és egy múzeumba, ahol inkább koosukat akarnak ránkerőltetni ahelyett, hogy betekintést nyújtanának a kultúrájukba.
Hiába hülye a helyi vezető, ha közben ilyen tájban lehet gyönyörködni
Botopasi lakói végig kedvesek velünk, csak azokkal nem sikerül kijönnünk, akiknek az lett volna a feladata, hogy egy kicsit közelebb hozzák hozzánk a maroon kultúrát. Bár estére összecsődítenek nekünk egy néptáncegyüttest, akikkel együtt élvezzük az apinti, vagyis a maroon dob hangját, sőt, még táncolunk is velük, de az egész erőltetettnek hat.
Botopasi fantasztikus élmény volt
Botopasi annak ellenére elnyeri mindenki tetszését, hogy van egy kis turistacsapda utóíze. A pozitív érzéshez nagyban hozzájárul a Suriname-folyó látványa, a falusiak kedvessége, valamint a mangófáról közénk hulló kígyó okozta frász is. Egész biztos, hogy jövök én még ide, csak előtte alaposabban körüljárom a helyi vezető személyének szükségességét.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
