Honduras kevésbé látványos vidékén utazunk, a Rio Grande és a Rio Guayape szárazerdőkkel borított völgyében. Sem Juticalpa, sem Catacamas, sem pedig Dulce Nombre de Culmí nem lett a kedvenc városunk, de ha másért nem, a Talgua-barlangért érdemes volt erre kanyarodni. No meg persze azért, mert kapok tippeket arra vonatkozóan, hogy lehet eljutni Ciudad Blancába, a Majomisten városába.
A busz hajnali 6-kor indul, így kénytelenek vagyunk még sötétben ébreszteni a gyerekeket. Szerencsére jól viselik, egy hang nélkül öltöznek fel. A sofőr persze elalszik, így tök feleslegesen sétálunk ki a buszhoz még pirkadat előtt. Fél 7 felé azért sikerül kigurulnunk Trujillóból, és megindulni az ország közepe felé.
Bár jó lett volna El Carbónban megállni és megnézni a környező vízeséseket, de a faluban sajnos nincs semmilyen szálláshely, így hát Juticalpáig utazunk, amit ötórás buszozás után érünk el.
Az út első fele aránylag látványos, de San Esteban után unalmas szárazerdők közé ér az út. Sem turisztikailag, sem mezőgazdaságilag nem értelmezhető a Rio Grande medencéje, nem is érintünk sok települést az út során.
El Carbón környékén ehhez hasonló tanyák láthatók
Juticalpában iszonyú hőség fogad minket. Ettől függetlenül gyalog indulunk neki a főtérnek, mert a taxit, ahol tudjuk, mellőzzük. Rendesen leizzadva érkezünk meg az árnyas Plaza Francisco de Paula Floresre. Barangóval alig pár perc alatt találunk szállást; a Hotel Casa Realban 35 dollárért veszünk ki egy aránylag tágas szobát.
Juticalpa egyetlen említésre méltó épülete a főtéren álló templom
Juticalpában nincs sok minden, egy unalmas mezőváros, ahol kizárólag piacnapokon van élet. Hogy ne csak a szállón üljünk, felsétálunk a kálváriára, de a domb nem elég magas ahhoz, hogy rendes panorámaképet lehessen készíteni a városról.
Naplemente előtt beülünk egy csirkézőbe, majd nyalunk egy penetráns jékrémet egy helyi cukrászdában. Juticalpa nem jó hely, amilyen gyorsan csak lehet, indulunk is innen tovább.
Sajnos a juticalpai csirkézőben is európai árak vannak
Másnap reggel nem málházunk, hanem taxiba pattanunk, úgy vitetjük vissza magunkat a terminálra. A közeli Catacamasba utazunk, ahonnan Dulce Nombre de Culmí felé szeretnénk továbbutazni azzal a szándékkal, hogy felmérjük, van-e a Moszkító-partra alternatív útvonal, vagy mindenképp Palestina Patucából kell leszervezzem a pipantét a tawahka indiánok földjére.
Van jó két óránk a csatlakozásig, így van időnk egyet sétálni a főtéren, valamint beülni ebédelni valamit. Egy kínai éttermet nézünk ki magunknak, de ott 20 dollár alatt nem adnak semmit, így marad az egyik útszéli evő. Csirke, rizs, saláta. Szerintem jó dolog utazni gyerekekkel, csak egy dolgot sajnálok, hogy jó eséllyel nem fog kialakulni az ízlelésük a sok egyhangú latin-amerikai ételtől.
Futkározunk egyet Catacamas főterén
Dulce Nombre de Culmí nincs messze, de lévén aszfalt csak Patastéig van, majdnem két órán át vagyunk kénytelenek zötykölődni. A faluban egyetlen értelmezhető szálló van, amit pár hónappal ezelőtt nyitottak. A Posada Real szobái aprók, így kénytelenek vagyunk kettőt kivenni belőlük, hogy valahogy elférjünk.
Ezután besétálunk a főtérre, ahol nem kis meglepetést okozunk a jelenétünkkel. Már Juticalpa sem volt a hátizsákos turisták fellegvára, hát még Culmí! Mindenki kérdőn tekint ránk, nem igazán értik, mit keres itt két gringó két szőke aprónéppel. Az önkormányzaton sem keltünk kisebb feltűnést, de így legalább azonnal szóba elegyednek velünk. A falu turisztikai referensének nem újdonság a turista látványa, hiszen Culmíból szervezik az állami expedíciókat Ciudad Blancához, a Majomisten városához.
Dulce Nombre de Culmí a kiindulópontja minden állami expedíciónak Ciudad Blanca felé
- Van út Valenciába Catacamasból, onnan pedig van menetrendszerinti csónak Wampusirpibe minden második nap - kapom a meglepő választ azon kérdésemre, van-e elérése a Rio Patucának a környékről.
Kapok a sofőrhöz és a pipantéróhoz elérhetőséget, majd rátérünk a Ciudad Blancára, ahová ugyancsak mennénk a csapattal, ha van elérése.
- Az sokkal nehezebb kérdés. El kéne jutni valahogyan a Rio Pauhoz, ahonnan gyalogosan lehet megközelíteni a romokat, de az erdő szinte áthatolhatatlan ebben az évszakban, a folyókban pedig nincs annyi víz, hogy cayucóval az ember közelebb férkőzzön a völgyhöz - kapom a kiábrándító választ.
Ettől függetlenül a fickó ad egy halom kontaktot, hátha a jövőben mégis belevágnék egy csapattal, majd hozzáteszi:
- Elvileg Ciudad Blancát tilos látogatni, de ha szeretnéd, megoldjuk, hogy bejussatok.
Naplemente előtt még kisétálunk a falu végébe kicsit körbenézni, majd szerzek gyümölcsöt, halkonzervet és tortillát vacsorára.
Dulce Nombre de Culmí eléggé világvége hely
Másnap reggel visszabuszozunk Catacamasba, ahol szállás után nézünk, mert ha már itt járunk, szeretnénk felkeresni a Talgua-barlangot. Bár Catacamas kaliberekkel jobb hely, mint volt Juticalpa és Dulce Nombre, szállás terén elég penetráns a felhozatal. Végül a lehető legrosszabb helyen sikerül kivennünk egy szobát. A Hotel San Angel egy autómosó mellett van, amivel nem lenne semmi gond, ha naplemente után nem alakulna át bárrá, ahol hajnali kettőig bömböl a zene. Mielőtt azonban erre rájönnénk, még teszünk egy sétát a Cerro de la Cruzra, aminek tetejét jó húsz perces lépcsőzéssel lehet csak elérni. Barangó tisztességesen lesétálja, Zarándot azonban cipelni kell, ami nem könnyű a 35 fokos melegben.
Catacamas a környék legkellemesebb városkája
Szemben a juticalpai kálváriával a catacamasi Cerro de la Cruz megéri a sétát, mert a kereszttől remek panoráma nyílik a városra.
Kilátás Catacamasra a Cerro de la Cruzról
Vacsorára pizzát eszünk, nem is rosszat. Ezután fagyizunk a gyerkek legnagyobb örömére. Ráadásul ezúttal egészen ehető Saritát sikerül kifognunk. Csak az éjszakát feledném, mert az tényleg horror az átszűrődő zene miatt.
Reggel fogunk egy taxit, és a Talgua-barlanghoz vitetjük magunkat. 2006-ban jártam utoljára Catacamasban, akkor nem volt időm ide eljutni, úgyhogy örülük, hogy most pótolni tudjuk a hiányt. Mondanom sem kell, itt sincs egyetlen turista rajtunk kívül, de már fel se tűnik, ha a hondurasiak megbámulnak minket.
Útban a Talgua-barlanghoz
A 30 lempirás belépő egészen baráti, a 100 lempira sem sok a helyi vezetésért. Egy középkorú hölgyet kapunk magunk mellé, aki másfél órán át beszél a karsztokról és a cseppkövekről. A gyerekeinket mindez nyilván nem érdekli, így csak röviden foglalom nekik össze, pontosan mit is látnak.
Barangót amúgy azóta lenyűgözik a barlangok, hogy a kolumbiai Zapatocában eljött velem egy túrára. Most is mindent megfogdos, bámulja a tücsköket és kaszáspókokat. A Talgua amúgy az utolsó termet leszámítva nem nagy szám, de az tényleg fenséges látvány.
A Talgua-barlang miatt mégis csak megérte errefelé kanyarodnunk
A séta után felkeressük a helyi múzeumot, mivel a Talguát az itt élő indiánok szakrális célokra és temetkezésre is használták. Néhány cserépedényen kívül nincs sok minden, de így legalább teljes az élmény. Barangó persze szeretne fürdeni a folyóban, de erre most nincs idő, mert ma még vissza kéne érjünk Juticalpába, hogy el tudjuk kapni a holnap reggeli buszt Palestina Patucába.
Megebédelünk a park bejáratánál álló étteremben, majd kiülünk a parkolóba buszt várni, de az mindenfélre híresztelés ellenére nem akar megérkezni. Végül nem tudok mást tenni, mint hívni a taxist, hogy dobjon vissza minket Catacamasba.
Búcsú Catacamastól és a Rio Talguától
Felpakolunk és felülünk a délután 3-kor induló juticalpai buszra. A Casa Realban ugyanazt a szobát kapjuk, mint két napja. És hogy mi marad meg leginkább ebből a pár napból? Hát az, hogy a másfél éves fiunk, Zaránd, végre megszólal. Az első szava az, hogy gekkó. Másfél órán át cipelem a hotel folyosóján, ahol a lámpák körül tucatszám gyülekeznek ezek a jó fej gyíkok, ő pedig mutogat rájuk és fennhangon kiabálja a nevüket.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
