Leereszkedem a hegyekből és megindulok Arequipa felé. Közben érintem a Panina- és a Mollesaja-vízeséseket, valamint Moquega városát. Nem állítom, hogy ez a vidék lenne Dél-Peru leglátványosabb vidéke, de sokkal változatosabb annál, mint amire előzetesen számítottam.
Itt az idő, hogy meginduljak Arequipa felé. Azt tervezem, hogy Cairani felé kezdem meg az ereszkedést, de arrafelé nem jár busz. Ahogy a Laguna Aricota felé vezető úton sem, így nincs mit tenni, vissza kell térjek Tacnába. Nem bánom, legalább látom a tájat, ha már idefelé kénytelen voltam sötétben utazni.
Az út Ticaco felé egészen zseniális. Már a Laguna Aricota is szemet gyönyörködtető, de a Rio Chaspaya völgye mögötti homoksivatag látványa rajta is túltesz.
Aricota faluja háttérben a Cordillera del Baroso havas csúcsaival
A Laguna Aricota egy meseszép víztározó
Megérkezünk a színes hegyek közé
A Rio Chaspaya völgye felett megbúvó magashegyi homoksivatag
Érdekes a táj errefelé
Ticaco felé közeledvén kizöldül a táj
Tacnában épp csak buszt cserélek, már indulok is tovább. A cél Ilabaya faluja, amit a kora esti órákban érek el. Egy fickó azt mondja, a faluban nincs hotel, de az önkormányzat ad ki ágyakat, próbáljak szerencsét. A hivatali őr nem igazán érti, mit akarok, de végül a kezembe nyom egy kulcsot. 20 solt, mindössze 5 dollárt kér az éjszakáért. Egy ágy, más semmi, de a közösségi fürdőben van meleg víz. Szerintem tíz éve nem aludtam ilyen olcsó helyen.
Ilabaya csendes falu az azonos nevű folyó partján. Amiért idejöttem, az egy vízesés, amit a közeli Cambayából lehet elérni. Ide megy busz a reggeli órákban, amit majd kora délután kell visszafelé elkapjak. Szerencsére a táv nem nagy, alig egy óra sétával érem el a Panina névre keresztelt zuhatagot. Nem egy nagy szám, de az ember ne is várjon sokat egy sivatagi vízeséstől.
Cambaya falu prekolumbián teraszrendszere
A Rio Ilabaya zöldellő völgye
A Panina-vízesés katlanját is megművelik a helyiek
A vízesés amúgy nem nagy szám
A busz pontban érkezik Cambayába. Ilabayában összeszedem a zsákomat, majd felülök egy Tacnába tartó járatra, amiról le kell szálljak a Pánamerikai autóútnál, Camiara falu közelében. A semmi közepén találom magam ismét, nehéz elképzelni, hogy érkezik ide bármi is. Aztán megjelenik egy fickó, aki velem együtt Moquegába tart. Megnyugtat, hogy fog jönni busz, csak kiszámíthatatlan, mikor.
A nagy várakozás közepette megjelenik két csuhába öltözött figura. Egyikük kövér, a másik vékony. Gyalog érkeznek dél felől. Meglátják nálam az üdítőmet, amit szapora hajlongások közepette elkérnek.
A srácok 2200 kilométert gyalogolnak Piuráig... már negyedszer az életükben
- Zarándokok vagyunk, Tacnából indultunk pár nappal ezelőtt. Piurába tartunk - mesélik.
- Piurába? De hiszen az az ország északi vége! - csattanok fel.
- Igen. Onnan indultunk bő hat hónappal ezelőtt. Most van hat hónapunk visszasétálni - magyarázzák - Azt visszük felváltva - mutatnak az út túloldalán falnak támasztott ember nagyságú keresztre.
- És ha Piurába értek, mi lesz?
- Pihenünk pár hetet, aztán jövünk vissza. Az út során nem vehetünk semmit, rá kell hagyatkozzunk az adományokra. Nincs nálad egy falat kaja?
Adok nekik egy csomag kekszet. Hihetetlen, milyen emberek vannak! Azt mondják, ez a második útjuk. Még egyszer meg kell csinálják a zarándoklatot és az Istennek tetsző lesz.
Eközben befut a busz, ami Moquega felé tart. Másfél óra elteltével, valamivel naplemente után futok be a városba. A belvárosi Naufragos Hostelben veszek ki egy szobát. Tipikus átutazó hely, nincsen benne semmi hosteles.
Moquegának vannak egészen tetszetős utcái, terei
Moquegát a spanyolok 1541-ben alapították, de nem ők voltak az elsők, akik települést hoztak létre a völgyben. Már a warik és az inkák is tiszteletüket tették itt, olyannyira, hogy a közeli Cerro Baúl a warik egyik kiemelkedő kegyhelye volt. A főtér egész tetszetős, ahogy a Contisuyo Múzeum is megér egy megtekintést.
A Contisuyo Múzeum bár kicsi, egészen rendben levő tárlat
Amúgy a főtéren kívül is van itt látnivaló. Ott vannak pl. a Moquega őrzőinek fából faragott szobrai. Nem tudom, ki csinálta őket, de ügyes mesterember lehetett.
Gratula a művésznek ezekért a szobrokért!
A város körbejárása után busszal a Cerro Baúl lábához igyekszem. Szépen kialakított látogató központ fogad a bejáratnál, ami azonban zárva tart. A bent ücsörgő fiatal lány azt mondja, pár hónapja leszakadt az ösvény, ezért nem lehet felmenni a hegy tetejére. Egy ideig győzködöm, hogy engedjen fel soron kívül, senki nem fogja megtudni, de végül be kell lássam, nem fog menni. Próbálok a parkon kívül feljárót keresni a hegyre, de nem járok sikerrel, mert a Cerro Baúlt minden irányból üzemek, raktárak veszik körül. Nem baj, van mást is nézni errefelé, nem csak a szent hegyet.
A Cerro Baúl a warik szent hegye... sajnos nem mászható
Lesétálok Yacango faluba, majd onnan megindulok a Mollesaja-vízesés irányába. Negyed óra séta után érkezik egy furgon, a benne ülő két srác tőlem akarja megtudni, hogy lehet a vízeséshez jutni. Felvesznek, cserébe útba irányítom őket. A két srác a környék elektromos hálózatát építi éppen ki, de mivel most az útépítők sürögnek-forognak a terepen, gondolták, eljönnek egyet kirándulni.
A kocsit leparkoljuk a folyóparton, ahonnan gyalogosan közelítjük meg a zuhatagot. Bár a Mollesaja sem nagy, jóval látványosabb, mint volt a Panina-vízesés. Az egyik srácnak annyira bejön a hely, hogy neki is vetkőzik. Csobbanni nem kell, a vízpára simán megfürdeti az embert néhány másodperc alatt.
A Mollesaja-vízesés egészen kellemes meglepetés
A srácok ezután visszavisznek Yacangóba, ahonnan Toratába buszozom. Nincs itt semmi, csak azért gurultam erre, hogy kitöltsem az időmet, amit azzal nyertem, hogy a Cerro Baúlra nem tudtam felmászni.
Búcsúzóul Torata nem túl impozáns temploma
Moquega tetszett és a sivatagi vízesések sem voltak olyan rosszak. Sokkal látványosabb Peru ezen része, mint korábban gondoltam volna. Holnap irány az óceánpart!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
