A Cordillera őslakos falvait letarolta a pár nappal ezelőtti tájfun, így vakon indulok neki a hegyvidéknek. Bár sok ellentétes infót hallok az ottani viszonyokról, végül ha nem is túl gyorsan, de legalább simán megérkezem Bontocba, ahol napok óta nincs se áram, se víz. Az onnen induló utak többsége járhatatlan, így Sagadában kötök ki, ahol ismerkedem kicsit az igorotok temetkezési szokásaival.
Itt az idő, hogy meginduljak a hegyvidék felé. Bár a hírek továbbra sem szólnak másról, mint hogy Baguiótól északra járhatatlanok az utak, muszáj vagyok valahogy elvergődni Bontocig, mert 14 év távlatából (akkor jártam itt utoljára) nem tudok mindent egy csettintésre leszervezni.
Bolinaóból Dagupan Citybe buszozom. Itt nem csinálok semmi mást, csak buszt váltok és megindulok Baguio felé. A táv nincs 170 kilométer, de lévén Luzon borzalmasan túlnépesedett, egy örökkésvalóság az utazás; 9 óra a tiszta menetidő. Fülöp-szigeteken belül Luzon a legnépesebb sziget, ráadásul a népességszám elképesztő ütemben növekszik. 2011-ben még 54 millióan lakták, ma már közel 66 millióan, tehát alig másfél évtized alatt több mint 20%-kal nőtt a lakosság. És ez csak Luzon, az ország többi részén sem sokkal jobb a helyzet. Mindanaón például háromszor gyorsabban nő a lakosság, mint Luzonon, igaz, ott "csak" 28 millió ember zsúfolódik össze.
Baguióba hegyomlások miatt nem a klasszikus, 54-es úton kapaszkodunk fel, hanem Pugo felé kerülve. Mivel dél felől ez ma az egyetlen járható út, akkora a tömeg, hogy araszolva tesszük meg az utolsó 40 kilométert. Annyira elfáradok az ücsörgésben, hogy a termináltól egy tapodtad sem távolodok el, mikor szállást keresek; a Pam's Transient House-ban veszek ki egy egyágyas szobát. A transient house elnevezés abszolút fülöp-szigeteki, kizárólag átszálló utasokra rendezkedik be, éppen ezért buszpályaudvarok vagy kamionos parkolók környékén hozzák azokat létre és órára adják ki. 6-8 órára egészen kedvező az árfekvés, de egy teljes napra az ember nem marad ilyenben, mert akkor 4 csillagos árat fizet érte, annyit meg értelemszerűen nem tud.
Baguio City annak ellenére a legkellemesebb luzoni városok egyike, hogy így néz ki
Másnap reggel útra kelek, hogy felkutassam a jeepney állomást, ahonnan emlékeim szerint a vidéki buszok indultak Banaue irányába. Eközben keresztülsétálok Baguio központján, ami elképesztően zsúfolt, de legalább nem olyan gáz, mint az eddigi városoké. A hegyoldalba épült rendezetlen negyedeket úgy próbálják felszámolni, hogy hegyoldal méretű épületeket húznak fel, amiken keresztül zártrendszerben lehet mozogni. Ez azt jelenti, hogy egy-egy utca egyszercsak véget ér, és a gyalogost beterelik egy ilyen épületbe, ahol 15-20 emeletet lépcsőzhet le vagy fel, mely során kórházakat, iskolákat, állami hivatalokat is érint. Elsőre teljesen tanácstalan vagyok, merre vagyok arccal, de a biztonsági őrök irányba helyeznek, így le tudok végül ereszkedni a völgybe.
Baguióban simán előfordul olyan, hogy az utca egy ilyen épületben végződik, s amibe be kell menni ahhoz, hogy az ember utána lelépcsőzzön a völgybe
Baguiót az amerikaiak alapították az 1900-as években, mint hegyi üdülőtelepet. 1500 méteres tengerszint feletti magasságával nagyon kellemes klímája van, éppen ezért az elmúlt száz évben rengetegen költöztek ide. Ma már közel 400 000-en élnek itt, ezzel Baguio a Cordillera legnépesebb települése.
Mivel Baguio alig száz éves település, a temploma is modern
Hiába sétálok le a völgy aljába felmálházva, a régi jeepney állomásról ma már nem Bontoc, hanem Kiangan felé indulnak a buszok. Nincs mit tenni, mint visszasétálni a központi jeepney állomásra, ahol végre rátalálok arra a kisbuszra, ami Bontocba tart. Az utat tegnap este nyitották meg, de itt-ott terelések vannak, így nagyon lassú menetre kell készüljek. Ráadásul az induláshoz szükséges létszám sincs meg, ezért hosszú várakozás veszi kezdetét. Így legalább megismerkedek pár fiatallal, akik velem együtt Bontocba igyekeznek. Meglepően jól beszélnek angolul. Bár a Fülöp-szigeteken az angol ugyanúgy hivatalos nyelv, mint a tagalog, nagyjából úgy beszéli az utcanép, mint Thaiföldön vagy Indiában: sehogy.
A jeepney a Fülöp-szigetek vidéki tömegközlekedése. Ezeket a kocsikat helyben gyártják, más márkák lemásolásával és összemosásával.
Az nagyjából másfél óra autókázás után kiderül, hogy a Cordillera az elmúlt másfél évtizedben nem előnyére, hanem hártrányára "fejlődött". Korábban ez volt Luzon egyetlen erdős területe, nos ez mostanra megszűnt. Az erdőket mindenfelé zöldséges kertek váltották, az út menti részeket pedig teljesen belakták. Nincs egy talpalatnyi zöld terület sem. A helyzet a legrosszabb Luzon első nemzeti parkjában, az 1936-ban alapított Mount Data Nemzeti Parkban, ahol mostanra semmi mást nem látni, csak káposztaföldeket. Pedig 2011-ben itt még voltak erdős területek, igaz, akkor a Halsema Highway sem volt még teljesen leaszfaltozva. Az új út azonban népességrobbanást okozott, rengetegen költöztek fel a partvidékről mezőgazdasági munkák reményében.
Atoknál tartunk egy hosszabb pihenőt. Ez a Halsem Highway legmagasabb pontja, közel 1800 méteren fekszik. Nem kívánom a zsírlevest, inkább környéken termett epret veszek. Amúgy az errefelé megszokott köd fogad minket, amitől kifejezetten hideg van.
Atok után rengeteg a hegyomlás, sok helyen napokkal a tájfun távozása után is szüntelen dolgoznak a munkagépek. Amikor végre elérjük a Chico-folyó völgyét, már tudom, hogy közeledünk. Végül több mint hét órás zötykölődés után, már jóval sötétedés után futok be az áram- és vízellátás nélküli Bontocba. A Bontoc Bed & Breakfast felé veszem az irányt, ahová a csapatnak foglaltam szállást (velük is megalszom majd itt egy éjszakát), de zárva találom. A tájfun óta telefonon sem érem el őket, ami érthető, mivel a Cordillera számos pontján feldöntötte a vihar a tornyokat. Végül a roppant egyszerű Churay-a Inn nevű zughotelben kötök ki, ahol egy nagyon kedves idős asszony fogad, akinek rengeteg törpenövésű kutyája van. A csivavák és pincsik nem túl vendégkedvelők, de szerencsére megúszom harapás nélkül a dolgot.
A Halsema Highway mentén minden négyzetmétert belaktak a filippínók
Hiába a teljese sötét, Bontoc borzasztóan nyüzsgő és hangos kisváros. A szállásadóm azt mondja, hogy hatodik napja nincs se áram, se víz, rengetegen alszanak az utcán, mert képtelenek hazajutni a falvaikba. Tényleg így van! Mikor vacsora után nézek, lépegetek át a gyerekeken, akik a flaszteren fekszenek.
A Chico-folyó, háttérben Bontoc városával és az első rizsteraszok
Áram hiányában az éjszaka gyorsan eljön. Így legalább már hajnali 6-kor menetkész vagyok, a baj csak az, hogy nem nagyon van hová utaznom. Barlig továbbra is elérhetetlen, de Banaue felé is csak holnap nyitják meg az utat. Az egyetlen falu, ami mostanra elérhető, az Sagada. 2011-ben, mikor ott jártam, gigantikus esők voltak és minden tervezett kirándulásom meghiúsult, így itt az idő, hogy pótoljam a hiányt; felülök az első jeepneyre és megindulok a Cordillerák turisták által leginkább látogatott falujába.
Bontoc teljesen érdektelen település, főleg a tájfun után
Sagadához egyetlen élményem kötődik 2011-ből. Egy meglehetesen lepukkant transient house-ban szálltam meg, ahol gyakran elment az áram a villámlásokkal és dörgésekkel tarkított vihar miatt. Egyszer csak azt hallom, hogy cseng a telefonom; Eri keres. Otthonról nem szoktuk egymást hívni, mert borzalmasan drága, ha van valami, messengeren üzenünk. Felvettem, erre beleszólt egy mély férfi hang:
- Gyere ide, most!
- Elnézést, de kivel beszélek?! - értetlenkedtem.
- Azt mondtam, gyere ide! - emelt a hangján a fickó.
- Kivel beszélek? Ez Erika száma, ki maga?
- Nem hallod?! - szólt rám dörgedelmes hangnemben az ismeretlen hang - Azt mondtam, hogy azonnal gyere ide!
A frász rám jött, kinyomtam a telefont. Közben kint villámlott, szakadt az eső, teljes volt a sötét. Tíz perc után felhívtam Erit, aki nagyon meglepődött, mert nem szoktam külföldről keresni. Először azt hitte, valami gond van, de megnyugtattam, hogy nincs semmi, csak azt hittem, neki van baja. Ezután - mondanom sem kell - nem igazán jött álom a szememre, folyamatosan azon járt az eszem, ki és miért beszélt így velem a telefonban, ráadásul Eri számán hívva engem. Nyilván félrekapcsolás történt, ami 2011-ben még simán előfordult, de ez egy olyan faluban, ami a függő koporsóiról és a halott igorotok szellemeiről híres, nyugtalansággal tölti el az embert.
Az út egészen jó állapotban van, mintha Sagadára nem úgy sújtott volna le a tájfun, mint Bontocra. Itt-ott persze vannak hegyomlás maradványok, de az aszfalt szinte teljesen hibátlan.
Sagada ugyanazzal a problémával küzd, mint minden település a hegyvidéken, miszerint túlnépesedik és zsúfolt lesz tőle
Sagadán is csak annyi hatása látszik a tájfunnak, hogy nincsenek turisták. A jegyirodánál senki nem vesz belépőt a környező látnivalókhoz, csak én. Azt mondják, ha nem jön más a következő 20 percben, akkor egyedül megyek a kötelezően rám rakott helyi vezetővel, ami nem rossz deal 300 pesoért.
Amíg arra várok, hogy nekiinduljunk az Echo Valleynek, elintézem, hogy a csapat tagjaival majd felkereshessük a Sumaguing- és a Lumiang-barlangot. Szeretném őket Aguid rizsteraszaihoz és a Bomod-ok Fallshoz is elvinni, de az irodánál azt mondják, a folyamatos tájfunok miatt az amam-a, vagyis a vének tanácsa lezárta Aguidot, hogy rájöjjenek, mi okozza a pusztító viharokat. Amíg az igorot vének a dap-aynál, azaz a szakrális gyülekezőhelyen vannak, senki nem teheti be a faluba a lábát. Mikor afelől érdeklődöm, az meddig tart, azt mondják, hetek, akár hónapok. Valószínűleg addig, amíg rendbe nem hozzák a teraszokat.
A tájfun után egy héttel Sagadában teljesen egyedül kirándulok
Egyedül megyek a rám rakott helyi vezetővel a Visszhangok völgyébe. Elsőként egy keresztény temetőn vágunk keresztül, amit ma már nem használnak, mert az igorotok megtiltották, hogy az Echo Valley mellé temetkezzen bárki is. Sőt, ma már az Echo Valleybe sem szabad temetkezni, aminek az az oka, hogy mostanra nem csak ősi igorot koporsók lógnak a falon, hanem kereszttel ellátott keresztény koporsók is, ami az amam-a szerint nem helyes. Ennél persze sokkal kézenfekvőbb az a magyarázat, hogy az Echo Valley a turizmus felpörgése óta képtelen megőrizni szakralitását, hiszen az elmúlt tíz évben igazi átjáróház vált belőle.
Az Echo Valleybe sokáig kizárólag nagy tiszteletnek örvendő öregeket temettek, akik természetes halált haltak. Fontos volt, hogy csak olyan ember kerülhetett függő koporsóba, akinek volt családja. Ha valaki a fentebb említett kritériumok egyikének nem felelt meg, akkor barlangba temették halála után.
A társadalom kevésbé elismert tagjait az igorotok barlangokba temették
Az igorot temetkezési szertartás amúgy a halottól való búcsúval kezdődött, ami akár heteken át tarthatott, ezért a halott testét folyamatosan füstölték, hogy lassítsák a bomlási folyamatot. Ezt a halott házában tették, ami elé kiültették a testet, mintha még élne. Amikor mindenki búcsút vett a halottól, akkor magzati pózba helyezték és úgy tették a koporsóba. Ezért van az, hogy Sagada koporsói mind picik.
Keresztény koporsók is láthatók a sziklafalon
Az Echo Valley legérdekesebb sírhelye az, ahol Backis koporsója is látható. Backis nem volt igorot, német beköltöző volt, aki azonban teljesen eggyé vált a közösséggel. Halála előtt az volt a kérése, hogy őt is igorot szertartás alapján temessék, amire az amam-a hosszas tanácskozás után igent mondott. Azt azonban maga Backis sem sejtette, hogy a vének végül a völgyben temetik el, ami egyértelműen a tisztelet jele. Függő koporsóba nem kerülhetett, de az egyik barlang szájában volt egy talpalatnyi hely. Nem akkora, hogy ott egy magzati pózban temetett test elférjen, de egy hamvakat rejtő koporsónak volt hely. Backist így elhamvasztották és a hamvait szórták a koporsójába, aminek tetején mai napig ott van a botja, amire utolsó éveiben támaszkodott falusi sétái során. Érdekes, hogy Backis eredeti neve nem ismert, ahogy azt sem tudja a vezetőm, hogy mikor élt a faluban, illetve hogy mikor temették el.
Backis koporsója Sagada egyik legizgalmasabb sztorija
Az Echo Valley és az igorotok temetkezési szokásai nagyon izgalmasok, de most nincs arra időm, hogy a barlangokat is felkeressem. Helyettük a falu központjában álló Ganduyan Múzeumba térek be, ami egy sagadai lakos magán gyűjteménye. Fantasztikus törzsi ereklyéket lehet itt látni. Fegyverek, pajzsok, régi fontott kosarak, régi posztók és majomtrófeák váltják egymást a polcon, az egyetlen gond, hogy mindezek felirat és magyarázat nélkül. Ez így tényleg inkább egy gyűjtemény, mint múzeum.
Az erdőirtások okán a Cordillerában sem látni állatokat. Ez a bíbor nektármadár egy igazi meglepetés.
Vissza kell térnem Bontocba, ahol szállást kell intézzek a csapatomnak. Szerencsére késő délután nyitva találom a Bontoc Bed & Breakfastet, illetve annak kávézóját. Egy érdekes kinézetű balangao lány fogad, aki tökéletesen beszél angolul. Sűrűn bocsánatot kér, amiért nem reagáltak semmire az elmúlt időszakban, de csak ma tudtak először kinyitni a tájfun óta és térerő hiányában nem voltak képesek érdemben reagálni a megkeresésemre. Szerencsére a szobák szabadok, így sikerül a csapatomnak lefoglalni azokat.
A Ganduyan Múzeum érdekes, csak az ember sokszor nem tudja, hogy mit lát
Barligba nincs esélyem eljutni, de ha minden jól megy, holnap már Banaue környékén mászkálok. Utána pedig irány Manila, mert jönnek Csabáék...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
