A Föld legrasszistább országa


Vannak, akik azt mondják, Guyana a Föld legrasszistább országa. Hogy az-e, nem tudom, de sok guyanai gondolja úgy, hogy a faji ellentéteken alapuló modern kori rabszolgaság máig fojtogató az országában. Hogy honnan az indiai-fekete ellentét és mit jelent ez az ott élőknek, arról Marcus mesél nekem, akivel együtt utazom Georgetownból Paramaribóba.

A Guyanában nem egyszerű a közlekedés. A fővárost elhagyva az ember nem sok buszt lát, inkább csak iránytaxikat vagy random kisbuszokat, amiknek létezéséről általában csak azok tudnak, akik napi szinten használják is őket. A tömegközlekedés hiánya, a magas árak és a szegényes infrastruktúra miatt Guyana nem tud a hátizsákos utazók Mekkájává válni, pedig természeti szépségekből nincs hiány az országban. Elég csak a Kaieteur-vízesésre gondolni (amit visszafelé a Mirador-csapattal majd útba ejtünk), de ott vannak Iwokrama dzsungelei, az Essequibo-folyó gazdag farmjai, a Rupununi-szavanna és a Kanuku-hegység, csak hogy a legizgalmasabb desztinációkat említsem. Jó lenne egyszer alaposan körbejárni ezt az országot, de most nincs időm rá, mert Suriname-ban, utána pedig Francia Guyanában van jelenésem.

Hajnali fél 4-re ígéri magát a sofőr, akinek a buszával Paramaribóba kéne utazzak. Hiába vagyok talpon már 3-kor, több mint 40 percet késik a shuttle, így kicsit feszült vagyok a beszálláskor. Sűrű bocsánatkérések közepette gurulunk ki Georgetownból, majd szedünk össze az agglomerációból még vagy egy tucat utast. Nem értem, mi szükség az ilyen gyűjtőjáratokra. Miért nem lehet a buszokat egy adott helyről indítani, betervezni egy-két megállót ahelyett, hogy mindenkiért egyesével gurulunk el?! Mire kiérünk az országútra, már nagyban világos van; két órába telt megtölteni a buszt.

Egy jól szituált fekete srác, Marcus mellett kapok helyet a hátsó sorban. Rajtunk kívül többnyire Suriname-iak és venezuelaiak ülnek a buszon, így Marcus egyetlen reménye, hogy a sofőrön kívül valaki beszél még angolul, én vagyok.

- Először utazol Suriname-ba? - kérdezi.
- Nem. 2011-ben már jártam ott egyszer. Kíváncsi vagyok, mi változott, mert így körbenézve Guyanában nem sok minden. Te? - kérdezek vissza
- Először. Leéltem 28 évet az életemből úgy, hogy nem jutottam el Paramaribóba. Hihetetlen, igaz?
- Nem az. Édesanyám 200 méterre lakik az egyik leglátogatottabb barlangtól Magyarországon, de csak az 50-ik, születésnapján jutott el oda. Ajándékba kapta tőlem a belépőt.

Az egész utat végigbeszélgetem Marcusszal, akiről megtudom, hogy azon kevés fekete családok egyikének tagja, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk. Apja bányamérnök, ami a Föld egyik legnagyobb bauxittermelő országában nem rossz okkupáció, de Marcus elmondása a család nem a bauxitból, hanem az aranyból szedte meg magát.

- Apám bevállalós gyerek volt fiatalon. Az első keresett dollárjait földbe ölte. Mázlija volt, mert aranyat talált. Azt befektette, így jutott még több földhöz és még több aranyhoz. A végén akkora területei lettek, hogy Linden tőle kezdte vásárolni a bauxitot.

Linden Guyana második legnagyobb városa. Itt található a kontinens második legfontosabb timföldgyára (az első Suriname-ban van), ahol évi közel két millió tonna bauxitot dolgoznak fel.

- A bauxit ma már nem akkora biznisz, a vállalat is átpozícionálta magát. Bányagépeket gyártunk és értékesítünk, de a fater ráfeküdt az olajiparra is.
- Hallottam róla, hogy Guyana be akar lépni az olajpiacra.
- Nem lesz abból semmi. Egyrészt ott van Venezuela, aki évek óta követeli vissza tőlünk a tengeri területeket. De nem ez a legfőbb gond. Guyanában egyszerűen nincs meg az ehhez szüksége infrastruktúra. Az egyetemeken máig nem képeznek olajmérnököket. Ha meg is nyitják a mezőket, csak lerabolják őket a multik. Ezt magyarázom apámnak is, de lehülyéz.
- Akkor Guyanában ugyanaz a helyzet az olajjal, mint Bolíviában a lítiummal?
- Pontosan - lep meg válaszával Marcus, mert tudja, miről beszélek.

Bolívia tíz évig erőlködött, hogy saját erőből termeli ki az akkumulátor-gyártáshoz szükséges lítiumot, de Evo Morales hiába hozott létre mérnökképzést az egyetemeken, nem volt olyan, aki tudta volna oktatni a technológiát. Idővel be kellett lássa, hogy külföldi szaktudás nélkül nem fog menni a lítium kibányászása, így beengedte a németeket és a kínaiakat, akik 2021-re ígérték, hogy beindítják a termelést.

- Egyáltalán, most, hogy mindenki az elektromos autókról és az akkumulátorokról mesél, minek belemásznunk egy olyan iparágba, aminek jelentősége a következő pár évtizedben le fog értékelődni? - teszi fel Marcus a költői kérdést - Arról nem is beszélve, hogy egy tengeri olajkatasztrófa - ami azért az Exxonnál borítékolható - milyen környezeti károkat okozna Guyanának és az egész világnak?! Az a baj Guyanában, hogy mindenki egy nap alatt akar meggazdagodni, senkit nem érdekel a jövő - legyint.
- Azt én sem gondolom, hogy hosszú távon az olajiparra támaszkodni okos dolog volna, de miért akkora gond az, ha Guyana végre megerősödne gazdaságilag?
- Azét, mert Guyana nem fog megerősödni soha. Ebben az országban mindent ellopnak. Értsd: tényleg mindent. A kontinens egyik legnagyobb timföldgyártója vagyunk lassan ötven éve. Na, mióta maximum kapacitáson megy a termelés Lindenben, egyetlen kilométer új út nem épült az országban. Arra nincs ebben a nyomorult országban pénz, hogy a történelmi épületeket felújítsuk. Mennyibe kerülne a városháza renoválása? Egy millió dollárba? Az nem pénz, mégsem csinál senki semmit.
- A politikusok az okai?
- Azok. Amikor az országnak fekete vezetése van, akkor totyogunk, mert a gazdaság az indiaiak kezében van, és ők nem szeretik, ha egy fekete ugráltatja őket. Ha indiai az elnök, akkor meg szépen mindent leosztanak egymás között, semmit nem adnak a feketéknek. Ennél rasszistább és kirekesztőbb társadalom, mint a miénk, nem létezik még egy.

Két napja vagyok Guyanában, és másodszor hallom valakinek a szájából, hogy lerasszistázza az országát. Tény, Guyana megosztott, hiszen 45 %-ban feketék, 45 %-ban pedig indiaiak lakják. A maradék tíz százalék fehérekből, kínaiakból és indiánokból jön össze, általában ők a mérleg nyelvei a választásokkor.

- Apám erőlködik az olajjal, de nem veszi tudomásul, hogy ebből az üzletből őt ki fogják hagyni. Vagy ha nem, élete hátralévő részében nyalhatja az indiaiak seggét. De ismerem, nem olyan, úgyhogy az lesz, hogy csődbe fogja vinni a céget, amit negyven éve építget. Elárulom, azért most utazom Paramaribóba, mert nem bírom nézni, ahogy apám mindent tönkretesz maga körül. Valószínűleg a vállalatot is otthagyom. Meglátom, Suriname-ban mik a lehetőségek.

Corriverton egy egyutcás kisváros a Suriname-i határon

Eközben megérkezünk Corrivertonba, a jelentéktelen határvárosba, ahol megreggelizünk, majd a Vassen-szigettel szembenlévő kikötőhöz utazunk. A komp a Courantyne-folyón 11 órakor kel át, előtte mindenkinek bepecsételnek az útlevelébe. A kompjegy ára 4200 guyanai dollár, ami nem kevés egy negyven perces útért. Marcus vesz egy-egy sört, és folytatjuk a beszélgetést Guyanáról.

- Ezek szerint Paramaribóba akarsz költözni?
- Még nem tudom. Meglátom. De abból, ami Guyanában van, elegem van. Az is kérdés, a barátnőm tud-e munkát vállalni Suriname-ban.
- Ennyire komplikált egy guyanainak Suriname-ban munkát találnia?
- Egy guyanainak nem, de ő kubai. Szép fehér lány. Mindig is fehér nőim voltak. A feketéket nem bírom, indiaival pedig elvből nem kezdek. De most komolyan! Milyen nép az, ami képes volt évszázadokon át eltűrni a rabszolgaságot, majd mikor végre felszabadulunk a hollandok és angolok elnyomása alól, nyakunkba vesszük az indiaiakat?! Most meg az apám arra készül, hogy ezeknek a helytartóknak a seggét fogja nyalni. Komolyan mondom, az indiaiaknál egy rosszabb rassz van a Földön: a feketék. Hallod, tesó! Szerintem én valójában fehér vagyok, csak rossz testbe születtem - röhögi el magát.

Felszállunk a kompra a guyanai oldalon

A kompozás nem túl izgalmas. A trópusi folyók torkolatai mind elképesztően nagyok, a Courantyne-folyó is bőven Balaton szélességű. A túloldalon újabb egyórás sorállás következik, majd kezdődik az utasok buszkeresése, ugyanis a Georgetown-Paramaribo transzfert úgy intézik, hogy a határ két oldalán más sofőrök viszik tovább az embereket. Szerencsére Marcusszal nem keveredünk el, így az út hátralévő részében is folytathatjuk az eszmecserét. Persze közben bámuljuk a Suriname-i tájat, ami nem sokban különbözik a guyanaitól, de errefelé mintha rendezettebbek volnának a birtokok. Sokkal több a banán- és ananászültetvény, mint volt a határ túloldalán, és az út is jobb minőségű.

- Látod, tesó! - csattan fel Marcus - Suriname pont ugyanazt élte át a történelem során, mint mi, guyanaiak. Itt mégis sokkal rendezettebb minden. Miért nem ide születtem? - teszi össze a két kezét.
- Soha ne bánd! Guyana sokkal szebb, mint Suriname.
- Talán szebb, nem tudom. De mire megyünk vele? Az indiaiak nem szeretik az esőerdőt, a feketék meg lusták, mint a dög. Senki nem fogja kiaknázni a Guyanában rejlő potenciált.

A Suriname-i határkikötő a Courantyne-folyó partján

Ezt amúgy én sem értem. 2011-ben végigutaztam az országon, láttam, milyen remek hely a Rupununi-szavanna és a Kanuku-hegység, mégsem láttam magamon kívül egyetlen turistát sem. Oké, mindkettő elérése nehézkes, de a perui Amazónia sem egy leányálom, ott mégis mozgolódnak hátizsákosok. Guyanáról azonba mintha megfeledkezett volna a világ.

- Suriname-ban vannak turisták? - fordul Marcus ismét felém.
- Vannak. Hollandok. Sok az egyetemista, mert néhány szakon kötelező diákcsereprogramban részt venniük a hallgatóknak, és bár Suriname nem a legvonzóbb desztináció, de azért így is elég sokan érkeznek az országba.
- Lányok is?
- Igen, lányok is. Fehér lányok - kacsintok rá.
- Ez lesz az én országom, már érzem - nevet.

Suriname pont ugyanúgy néz ki, mint Guyana

Délután négy óra magasságában futunk be Suriname fővárosába, Paramaribóba. Marcusnak ugyan él pár barátja a városban, mégis velem tart az Albergo Albergába, ami az egyik olcsóbb árfekvésű hostel a belvárosban. 170 SRD, kicsit több mint 20 euró egy szoba, ami azonban sokkal szebb és tisztább, mint volt a 26 dolláros georgetowni patkánylyuk. Marcusnak is tetszik, úgyhogy kivesz ő is egy szobát, majd elsétálunk pénzt váltani a kaszinókhoz.

Azt tudni kell, hogy Suriname-ban a legtöbb helyen nem lehet európai kártyával fizetni, sőt, az ATM-ek nagy része pénzt sem ad ki a külföldieknek. Csak ott megy az ember bármire is a bankkártyájával, ahol a hely tulajdonosának van holland számlája, mindenhol máshol csak a készpénz játszik. Éppen ezért a kaszinók környéke tele van pénzváltókkal, sőt, nem egy drive-in-exchange boltot is látunk. Ezek az üzletek pont úgy működnek, mint egy mekis drive-in, csak itt nem hamburgert, hanem valutát kapsz az ablaknál. Az eurómért jó pénzt kapok, Marcus azonban a guyanai dollárjával bakot lő, mert errefelé csak a dollár és az euró ér valamit. Nagy nehezen azért sikerül váltania, de az árfolyamot inkább hagyuk.

Paramaribóban sok ehhez hasonló drive-in-exchange működik

Beülünk az egyik folyóparti kioszkba enni valamit, kaja közben Marcus kapkodja a fejét a sok holland lány láttán. Fogalma nem volt arról, hogy Paramaribo ennyivel turistásabb Georgetownnál.

- Este rajzanak ki a holland egyetemisták igazán. Nem bírják ezt a hőséget, meg az európaiak amúgy is későn szeretnek bulizni. Ha sok fehér lányt akarsz látni, akkor 10 óra felé kell Parbóban mászkálni - adom neki a tippet.

Az estebéd után visszavonulót fújunk, mert mindketten korán keltünk, de pontban este 10-kor Marcus kopogtat az ajtómon.

Marcus felvilágosít a guyanai helyzetről

- Menjünk bulizni! Most írt a csajom, hogy jön holnap utánam, mert kapott vízumot Suriname-ba, úgyhogy ez az utolsó szabad estém.

Bár nincs nagy kedvem kimozdulni, végül hagyom magam rábeszélni a cincogásra. A kioszkoknál sörözünk, majd elkeveredünk az elnöki palota túloldalára, ahol több étterem és bár is található. Az egyik ilyenben Marcus megpillant egy üveg El Dorado rumot.

- Itt is kapható El Dorado?! - kiáltja el magát - Tudtad, hogy ez guyanai rum? - fordul felém.
- Tudtam. Nem is rossz.
- Én nem tudom, hogy milyen. Soha nem ittam. Georgetownban egy fekete nem ihat El Doradót, a fekete bárokban nem is árusítják.
- Hogy-hogy?
- Az El Dorado egy indiai család kezében van. Ha feketeként ilyet rendelsz, a legkevesebb, hogy beszólnak ezt-azt. Keményebb helyeken még le is kevernek pár maflást - röhög.
- Ez most komoly?
- Az. Mondtam, Guyana a legrassztistább ország a Földön. Az indiaiak és a feketék semmiben nem közösködnek. Igyunk apámra, akit ez nem érdekel, cserében majd hülyére veszik - s közben int a pultosnak, hogy varázsolja elénk az üveg rumot - Engem nehogy lefotózz, miközben El Doradót iszom, mert otthon minden családtag és haver kitagad - adja ki az ukászt.

A guyanai valóság belefér egy üveg rumba

Marcus a szájához emeli a rumot, ízlelgeti, majd megszólal:

- Tesó! Ez az első alkalom, hogy bánom, hogy nem vagyok indiai. Ez az El Dorado elég jó cucc.

Tényleg az. Az asztali rumok közül talán a legjobb, bőven felülmúlja a Diplomaticót vagy az Abuelót, a karibiakról már nem is beszélve. Hajnalig öntjük magunka a guyanai nedűt, közben folytatjuk a diskurzust a feketék és indiaiak viszonyáról. Marcus nem hiszi el, hogy Suriname-ban ez a két népcsoport simán megfér egymás mellett, hogy egyik sem akarja kicsinálni a másikat. Majd rájön, ha ideköltözik.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!