Nem csak Felcsúton épült hülye helyre stadion


Metapán El Salvador legszebb városa. Mégsem erről híres, hanem arról, hogy a salvadori rekordbajnok csapat stadionját a főtérre építették, aminek bejáratát naplementekor az ország legszebb lányai állják el. Állítólag a Montecristo Nemzeti Park is csodaszép, de erről a helyi szabályok miatt sajnos nem tudok meggyőződni. Cserébe bolyongok egyet a Metapán környéki tanyavilágban, majd gyalog vágok neki a guatemalai határnak.

El Salvador majdnem minden pontján jártam már, az egyetlen, ami eddig kimaradt, az ország legnagyobb nemzeti parkja, a Montecristo. Jiquiliscóból nem egyszerű elérni a parkot, mivel az ország átellenes pontján van, de szerencsére El Salvador nem túl nagy, így ötórás, San Salvadort is érintő utazás után befutok abba a Metapánba, ahonnan reményeim szerint holnap sikerül feljutnom a köderdőkkel borított hegyekbe.

Metapánon sokszor keresztülutaztam már, de ez az első alkalom, hogy meg is állok a városnál. És milyen jó, hogy így cselekszem. Ha tudtam volna, hogy Metapán ennyire zseniális kisváros, egész biztos, hogy beterveztem volna korábbi utazásaimba is. A főútról letérve gyarmati időket idéző, fehérre mázolt épületek, macskaköves utcák, mesés templomok fogadnak. Metapán olyan, mint Suchitoto, csak annál jóval nagyobb, és még El Salvador-i léptékkel is kevésbé ismert.

Metapán főterén hatalmas fák, fehér templomok és gyarmati időket idéző házak sorakoznak

Mivel közel van a guatemalai határ, sokan járnak át kereskedni, ennek hála a szállásárak jóval magasabbak a salvadori standardnél. Alaposan körbejárom a várost, mire sikerül találnom egy csótánymentes helyet 30 dollár alatt. A recepciós lány legalább kedves, és mindenben segíteni próbál, már amennyire egy turistamentes helyen segíteni lehet egy turistát.

A város legöregebb temploma a 18. században készült el

- Ha jól tudom, reggelente megy valamilyen kamion San Joséba. Az elvisz téged a park bejáratáig, de hogy onnan hogyan tovább, azt sajnos nem tudom - próbál egyenesbe állítani a lány.
- Hánykor indul és honnan?
- Talán a főúttól, de hogy pontosan hánykor, arról fogalmam sincs.

Szerencsére még most is mindenki fehérre festi a házát

A főútnál sem tudják megmondani, hogy mikor indul a busz, csak azt, hogy általában 6 és 8 között megy valamikor. Remek! Ilyenkor szokott az történni, hogy felkelek hajnalban, és szobrozok a semmi közepén órákon át. No de, holnap reggelig van még idő, és ha már Metapánban járok, miért is ne ugranék el a Güija-tó partjára?! 2006-ban már jártam az El Salvador és Guatemala határán fekvő tó déli csücskében, az északihoz azonban ezidáig nem volt szerencsém, úgyhogy felpattanok egy Las Conchas tanyabokorra igyekvő buszra, és csak remélni tudom, hogy a kései indulás ellenére lesz vissza is fuvarom.

Az út El Salvador legnagyobb kőbányái között kanyarog. Az ország legfontosabb cementgyárát a svájci érdekeltségű Holcim üzemelteti. Ez az a cég, ami a lábatlani és a miskolci cementgyárat is tulajdonolja. Elég komoly por lepi be a tájat, pláne most, a száraz évszak kellős közepén.

- Télen egy picit jobb a helyzet, de ilyenkor egyszerűen meg lehet fulladni - fakad ki a buszsofőr, aki egy vizes kendőt teker a szája elé - Ha még ma szeretnél visszatérni Metapánba, akkor igyekezned kell, mert utánam már nincsen busz - adja ki az ukászt.

A Las Conchas tanyabokor nem a vagyonos salvadoriak lakhelye

Összesen öt percem van Las Conchasban, de a közeledő naplemente fényeinek hála így is sikerül kiélveznem a panorámát. Most, hogy másodszor állok a Güija-tó partján, elmondhatom, hogy ez a tó a legkevésbé látványos része El Salvadornak.

Szemben velem a San Diego-vulkán kihunyt kúpja

Metapán főterén néhány egészen hangulatos étterem és bár fogadja a látogatókat, akikből jellemzően kora reggel és naplemente után van a legtöbb. Ami érdekes, hogy a vendégkör nagyrészt igen szemrevaló fiatal lányokból áll, ahogy a felszolgálók mindegyike is meglehetősen tetszetős. Mintha Cartagena vagy Medellín központjában volnék, pedig Metapán egy szimpla El Salvador-i kisváros nem messze a guatemalai határtól.

Metapán naplemente után is látványos

Amint leesik a nap, a főépület mögül reflektorfények kezdenek kiszűrődni. Az éttermek előtt gigantikus méretű amerikai terepjárók jelennek meg, amikből jótestű és jóképű srácok szállnak ki, majd iramlanak egy bárok közt megbúvó ajtóhoz. A lányok lógó nyelvvel nézik őket, sokan összesúgnak a hátuk mögött. Mi ez a hely? Sztriptíz bár kiéhezett latin lányoknak vagy valami valóság showt forgatnak odabenn?

- Ők városunk büszkeségei, a focistáink - böki ki a pincérlány, miközben le nem venné a szemét az egyik befelé igyekező srácról.
- És miért itt gyülekeznek? Mi ez az épület?
- Ez? A stadion. Most kezdődik az edzés - kapom a meglepő választ.

Elég hihetetlen, de a metapáni stadiont a főtérre építették

Mármint a főtéren álló árkádos épület, ami tömve van éttermekkel és bárokkal, a legsikeresebb El Salvador-i futballklub, a tízszeres bajnok Isidro Metapán stadionja. Életemben nem láttam még olyat, hogy egy stadiont közvetlen a főtér mellett építsenek fel, erre még Felcsúton sem voltak képesek.

- Szerinted bekukkanthatok a pályára? - próbálkozom be a lánynál, aki elmosolyodik, majd odahvíja a főnökét. A főnök, mikor megtudja, hogy turista vagyok, odalép a kapuőrhöz, aki bólint, hogy menjek csak oda. Az asztaloknál üldögélő lánykák szúrós szemmel tekintenek rám, mivel nekik edzésidőben tilos a bejárás a stadionba.

Ebben a stadionban játszik a rekordbajnok Isidro Metapán

A focit szeretem ugyan, de nem vagyok egy nagy stadionba járó, viszont ilyen létesítményt még az életemben nem láttam. Mármint olyat, hogy egy focicsapat stadionját beépítsék a főtérre. Olyan, mintha a Szent István Bazilikával szemben állna a Groupama Aréna. A stadion belülről nem nagy szám, de azért ez így is egyedülálló élmény.

Metapán látképe útban a Montecristo Nemzeti Park felé

Reggel hatkor már kint ácsorgók a főúton, ahová csodák csodájára alig húsz perc alatt befut a kamion, ami a San José Ingenio tanyabokorra tart. Az út nem túl jó, a nyolckilométeres utat fél óra alatt tesszük meg. A nemzeti park bejáratánál leszállítanak, ahol a parkőr közli, hogy csak 8-kor nyitnak, úgyhogy addig kénytelen leszek az épület előtti padon ücsörögni. Mikor a kamion továbbhalad, a parkőr odalép hozzám, és afelől érdeklődik, miként fogok továbbutazni a parkban. Mikor közlöm vele, hogy gyalog, rázni kezdi a fejét, mert a szabályzat alapján az tilos. Mármint egy köderdőkkel borított hegyen nem szabad sétálni.

- Sajnos csak autóval lehet a park területére hajtani, gyalogosan erre nincsen mód - taglóz le a parkőr.

A magyarázat az, hogy a látogató központ innen nyolc kilométernyire van, ami az El Salvador-i hétvégi kirándulóknak beláthatatlan távolság. Lévén korábban sokakat kellett kimenteni az erdőből, mert nem bírtak ennyit sétálni, utat építettek az ösvény helyére, és kizárólag autóval engedik fel az embereket a hegy tetejére.

Mivel nem engednek be a parkba, kénytelen vagyok a szárazerdőkkel vígasztalódni

- Ha gondolod, hívok neked taxit Metapánból. 50 dollár irányonként az út - próbál a segítségemre sietni a parkőr.

50 dollár 8 kilométerért. Nem rossz tarifa. Szerintem most felszámolom a Miradort, és beállok metapáni taxisnak. Megvárom, hogy kinyisson a park, hátha csak a parkőr akar átrázni, de sajnos a jegyszedő is ugyanazt mondja, mint a kollégája. Annyira felhúzom magam, hogy meg sem várom a San Joséból induló kamiont, inkább visszasétálok Metapánba. Csak a park alatti faluban nyugszom meg kicsit, ahol találok egy útszéli pupusást.

Lefelé a parkból látok néhány állatot

- Korábban jártak erre külföldiek, de mióta megépült az út a hegy tetejére, nem jönnek - meséli a pupusát sütögető néni, miközben megfordít pár lepényt a főzőlapon.

El Salvador sok dologban hasonlít sajnos Magyarországra. Mi sem vagyunk képesek kiaknázni a turisztikai értékeinket, kizárólag Budapestre és a külföldieket semennyire sem érdeklő Balatonra koncentrálunk, közben az olyan egyedülálló vidékeinket, mint a Zemplén, a Káli-medence vagy Nógrád falvai, egyszerűen elfeledjük. Mindent feláldozunk a hétvégi kirándulók igényeinek oltárán, akik lassan megfojtják autóikkal a felkapott falvakat, miközben semmilyen módon nem támogatjuk a természetjárókat, bicikliseket és azokat a vállalkozókat, akik megpróbálnák lerángatni az országba áramló évi több millió külföldi turista csak egy ezrelékét vidékre. Ha kizárólag a kényelmet kereső utazóknak akarunk megfelelni, ahogy teszik azt a Montecristo Nemzeti Parkban, akkor senki nem fogja hírét vinni a térségnek, mert ezek az emberek a legkevésbé aktívak azokon a fórumokon, ahol hírverést lehetne csapni egy-egy helyszínnek, eseménynek.

A Montecristo pont akkora csalódás, mint volt az El Imposible Nemzeti Park, ahová ugyancsak horror összegért juthattunk volna be Erivel még 2015-ben. Van még mit tanulniuk a salvadoriaknak Guatemalától vagy éppen Costa Ricától.

Hogy ne menjen teljesen kárba a napom, úgy döntök, alternatív útvonalon fogok bejutni a parkba. Metapántól néhány kilométerre északra van egy elágazás, ahonnan egy földút az El Limo veredára tart. A cél az, hogy innen felgyaloglok a tanyabokor vízeséséhez, majd onnan valahogy lejutok a határra, és onnan irány Esquipulas. Hogy mindez miként teljesíthető, nem tudom, de biztos, ami biztos, kicsekkolok a metapáni szállásomról, és nekivágok az ismeretlennek.

Az elágazástól gyalogolni kezdek, de pár száz méter után belátom, a hátamon nagy zsákkal, hasamon kis zsákkal ez végeláthatatlan küzdelem lenne. Olyan meredek az út, hogy míg egyet lépek előre, kettőt csúszok hátra, úgyhogy jobbnak látom, ha informálódom, hátha megy valamilyen jármű a veredára. Egy kedves, idős házaspár nyugtat meg, hogy egy órán belül jön egy teherautó, ami embereket is szállít, addig meginvitálnak a házukba egy pohár vízre. Nagyon aranyosak, kíváncsian hallgatják, miért is akarok El Limóba menni. Ismerik a vízesést, de már negyven éve nem jártak arra, mivel megöregedtek, az ösvény pedig nehezen járható.

Az ott a háttérben az El Limo vereda vízesése

A teherautó nemhogy embereket szállít, tulajdonképpen szőlőfürtként csüngenek rajta az utasok. Préselnek nekem egy kis helyet, de végig erősen kapaszkodnom kell, hogy a meredek emelkedőn ne zuhanjak le a platóról. Dél lévén rengeteg az iskolás, akik a latin szokásokhoz híven egyetlen métert sem hajlandóak gyalogolni, így minden egyes ház előtt megállunk.

Engem egy pataknál raknak ki, mivel onnan indul az ösvény fel a vízeséshez. Sajnos a zsákjaimat nem tudom hátrahagyni, így kénytelen vagyok mindent magammal vinni az erős, hegyi kaptatón. Húsz perc gyaloglás után kiérek egy földútra, amin találkozom Eddyvel, egy középkorú tanyasival, aki azt ajánlja, tegyem le a zsákomat az édesanyja házánál, mert feljebb még meredekebb lesz az ösvény. Örülök a felajánlásnak, mert elég a meleggel megküzdeni, a plusz 15 kiló pont nem hiányzik.

A világon azért vannak ennél látványosabb vízesések is

Az El Limo vereda utolsó épülete egy vendégház. A szobák egyszerűek, de a hely hangulata egészen varázslatos. A teraszról egyszerre látszik a vízesés, Metapán völgye és a guatemalai vulkánok. A tulaj azt reméli, hogy megalszom nála, de le kell lombozzam, mert egyre kevesebb az időm, és nagyon meg kéne már érkezzek Guatemalába.

A háttérben feltűnik a guatemalai Ipala-vulkán

A vendégháztól még vagy harminc percet sétálok a vízesésig, ami egyetlen egyszer sem mutatja meg magát. A zuhatag környékét sűrű erdő borítja, így a kilátónak csúfolt mezőről pont annyira látszik a vízesés, mint mondjuk Baktalórántházáról. Csalódás ez is, ahogy az egész Montecristo Nemzeti Park. Egész biztos, hogy nem ez a vidék lesz a kedvencem El Salvadorban.

Esteban puszta jófejségből vezet végig El Limo erdőségein

Szerencsére a zsákomat ott találom az idős höly tornácán, viszont a kamion csak délután 5-kor indul vissza, ami még vagy két óra, úgyhogy a séta mellett döntök, és remélem, jön majd egy kocsi vagy motor, ami levisz a főútig. Tíz perce sem baktatok, amikor feltűnik egy furgon. A sofőr azt mondja, ma már nem megy vissza a városba, de ha a határhoz tartok, akkor van egy ösvény az erdőn keresztül, amin kevesebb mint egy óra alatt odaérhetek. Elmagyarázza ugyan, hogy merre kéne menjek, de a felét sem értem annak, amit mond. Egyszercsak kipattan a kocsiból, és hátrahagyva a feleségét int, hogy kövessem.

Agutit mindig látok El Salvadorban

Esteban nem kevesebb, mint fél órán át mutatja nekem az utat erdőkön és patakokon átkelve, ráadásul még az egyik zsákomat is segít cipelni. Kérdésemre, hogy a felesége, akit ott hagyott a kocsiban, nem fog-e neheztelni emiatt, csak legyint, és hozzáteszi, valószínűleg még örül is neki, hogy nem látja. A fickó amúgy egy igazi mókamester. Vicceket mesél, csajozós sztorikat, olyan figura, akivel legszívesebben nem az erdőben izzadnék, hanem egy sör mellett hallgatnám a tanyasi történeteit.

Gyalog jutok el a guatemalai határra

Végül kiérünk egy földútra, amin már csak végig kell sétáljak, és elviekben kilyukadok a határállomáson. Így is történik. Alig húsz perc gyaloglás után feltűnik a közép-amerikai határátkelőkre jellemző kamionsor. Nem lennék sofőr errefelé, mert a fél életem várakozással telne el. Gyalogosan szerencsére röpke öt perc alatt átjutok, így végre megindulhatok Guatemalaváros felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldlaunkra!







Oszd meg másokkal is!