Az Araya-félsziget nem csak Venezuela, de egész Dél-Amerika legnagyobb sólepárlója is egyben. A bányák környéke általéban nem túl izgalmas, de a Santiago-erőd miatt abszolút megérte a kitérő.
Miután meghiúsult az a merész elképzelés, hogy a San Antonio börtönbe tett látogatásunkat kamerákkal együtt megismételjük, Isla Margarita pedig valahogy nem marasztal tovább minket, elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy visszatérjünk a szárazföldre. Irány Araya, a só hazája.
A porlamari hajókikötőben megint nem látunk fehér embert, mondhatni a megszokott kép fogad. Néhány egyenruhás fazon buzgón ellenőrzi az útleveleinket, majd kényelembe helyezzük magunkat a kőpadokon. A hajó indulására csak teljes utaslétszám esetén van esély; két órás várakozást jósolnak. Végül ezt be is tartják. A hajóút a hullámok miatt meglehetősen gyomorforgató, ezért néhányan a pelikánok helyett inkább a nylonzacskók belsejét nézegetik, miközben nagyokat sóhajtoznak.
Két óra hánykolódás után nagy megkönnyebbülés, amikor megpillantjuk Chacopata partjait, de alighogy fellélegzünk a partraszállás után, máris vár ránk a következő feladat. Már délután 4 is elmúlt, ha még ma szeretnénk eljutni Araya városába, villám gyorsan kocsit kell szereznünk.
Krikri és a szuper Dodge
Húsz kiló plusszal a hátunkon végigkoslatjuk Chacopata utcáit. Semmi különös, ugyanolyan porfészek, mint minden venezuelai kikötő. Végül egy buszmegállóban ricsajozó vidám diákcsoporthoz csatlakozunk. Kérdésünkre, hogy hogyan juthatunk el Arayába, mindenki rázza a fejét tanácstalanul. A csajok többsége nem lehet több tizenöt évesnél, de az egyikük pocakja máris úgy gömbölyödik, hogy az sem lepne meg, ha azon nyomban szülni kezdene. Engem most is megdöbbent a dolog, annak ellenére, hogy Venezuelában nem ez az első eset, hogy ilyennel találkozunk. Gyakran előfordul, hogy a felvilágosulatlan tinédzserek első szexuális tapasztalata nem kívánt gyermekáldással zárul.
Busz nem érkezik. Ideje lesz stoppolni, hátha megint bejön. És igen! A buszmegálló mellett egy böszme rozoga vén Dodge lassít le. Méretarányos sofőrje kérdőn pislog ránk és földön heverő zsákjainkra.
- Arayába tartunk – közöljük vele reménykedve.
- Egyetlen rossz minőségű út visz oda a félsziget északi oldalán. Két órát vesz igénybe. De én csípem a turistákat. 50 bolivár per fő plusz a csomagok. Megfelel?
Nagy boldogan tömjük meg a kocsi méretes csomagtartóját, majd bepattanunk. A félsziget északi részét mindenütt száraz bozóttal és méteres kaktuszokkal büszkélkedő vörös homokkősziklák alkotják. A félsivatagra emlékesztető táj látványát egy-egy szemétlerakóhely vagy fehér kagylótörmelék, esetleg egy lagúna képe szakítja meg.
Az Araya-félsziget nem Venezuela leggazdagabb vidéke
A lagúnák vize a bennük élő rákoktól élénk narancsszínben pompázik. Szószátyár öreg taxisofőrünk, Krikri azt is elárulja nekünk, hogy itt található Venezuela legnagyobb kagylófeldolgozó üzeme, ahol tengeri puhatestűből emberi és állati fogyasztásra egyaránt előállítanak élelmiszeripari termékeket. Ahol pedig sok a kagyló és a hulladék, ott légy is akad bőven. Valahányszor kipattanunk a kocsiból, hogy lencsevégre kapjunk egy rákot lakmározó rózsaszín flamingót, annyi légy száll be az autóba, mintha egy indiai szeméttelepen lennénk.
Az ilyesfajta lagúnák vonzzák a flamingókat
Krikri érthetetlen módon nagy fantáziát lát az Araya-félsziget jövőbeni turizmusában.
- Venezuelának ezen a részén rengeteg a látnivaló. Az Araya-félsziget sok kincset rejt a turisták számára. Sóteraszok, kagylók mindenütt. Jó volna, ha sokan látogatnának ide. Én meg fuvaroznám őket.
Klasszikus arayai táj
Nekem tetszik, ha valaki elfogultan szereti hazáját, ezért - bár már nagyon untat ez a kopár vidék - nem bocsátkozom vitába. Az éhségtől meg az egész napos utazástól kissé nyűgösnek és gyűröttnek érzem magam. Végre elérjük Araya városát. A sóteraszok már messziről látszanak. Olyan mintha az egész partot apró fehér kristályokkal hintették volna be. Maga a város nem nyújt új élményt néhány poros utcájával, kihalt kikötőjével és szorosan egymás mellé épült házaival.
Araya városka halászkikötője
A szállásadónk nagy érdeklődéssel fogad minket.
- Honnét is jöttek? Hollandiából?
- Nem. Magyarok vagyunk.
- Ja persze. Buuudaaapeszt! Egy időben az osztrákokkal együtt alkotta az Osztrák-Magyar Monarchiát.
Széleskörű világtörténelmi tájékozottsága meglep.
- Pár éve már járt itt egy fiatal hátizsákos lány, bár nem Magyarországról, de szintén Európából. Valami könyvbe akarta beleírni a posádám árait. De mondtam neki, hogy ne tegye.
- Miért?
- Mert a hátizsákosok büdösek. Ti hátizsákosok vagytok? Mondjuk, ti nem vagytok büdösek.
Endrével olyan hosszúra nyúlik az eszmecseréje, hogy már aggódva lesem az órámat, nehogy bezárjon a comedor és vacsora nélkül maradjunk. Mint utóbb kiderül, aggodalmam nem alaptalan. A vacsorára szánt sült csirkét még sikerül elfogyasztanunk, de az élelmiszerbolt ajtaját már becsukják az orrunk előtt. Este 6 órakor síri csend és sötétség ül a tengerparti városkára. Mindenki aludni tér.
Én a sőmezőnél
Másnap első utunk a sóteraszokhoz visz. A városban nincsen áram, ezért a telepen nem tudnak dolgozni. A föl-alá sétálgató szakemberek közül akad egy, aki unatkozás helyett elmagyarázza a só megtisztításának minden szakaszát és a sóteraszok történetét. Elmeséli, hogy Araya Dél-Amerika legnagyobb természetes sótermő vidéke, hogy a bányát a hollandok nyitották a 17. században, de a spanyolok később kiporolták őket, valamint hogy Araya volt az első bánya Venezuelában, amit államosítottak jóval a függetlenség kikiáltása előtt, s azóta se került külföldi kézbe.
A só megeszi a csónakokat
A kimerítő ismeretterjesztés után visszaballagunk a szállásra, majd a Santiago-erőd tengerparti romjai felé vesszük az irányt. Az utcák most is üresek, csakúgy mint a homokos tengerpart. A víz kristálytiszta, azúrkék színe szinte ámulatba ejt. A parton kószál néhány gazdátlan kopó, egy srác pedig rakoncátlan csikóját próbálja betörni. Néhány felállított ócska vascölöp utal arra, hogy itt egykor nyüzsgő hal- vagy zöldségpiac működhetett.
A Santiago-erőd
Az erőd elhagyatott romjainak tetejéről kiváló kilátás nyílik a kihalt tengeröbölre. A várat egyébként 1618-ban kezdték építeni, de a pusztító viharok és az állandó kalóztámadások következtében 50 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön. Ez volt Venezuela legnagyobb erődje. Az 1726-os hurrikán elpusztította a sóteraszokat, a spanyolok pedig dühükben felgyújtották az erődöt és magára hagyták Arayát. Azóta az erőd kihasználatlan. Ma már csak néhány falrészlet utal az egykor tekintélyes építményre. Mivel az egészet tengeri kövekből rakták össze, a megkövesedett csigák és korallok maradványai a mai napig fellelhetők a sziklákon.
Kilátás az erődből
Kezdek igazat adni Krikrinek. Arayának van egy hangulata, ami magával ragadja az embert. De nem én vagyok az első, aki ezt gondolja. A sóteraszok munkásainak kemény életét valamint a tengerparti városka kietlenségét Margot Benacerraf rendezőnőnek sikerült hitelesen dokumentálnia Araya című filmjében. Az alkotás komoly szakmai sikert vívott ki magának, ugyanis 1959-ben elnyerte a Cannes-i filmfesztivál díját közösen a "Szerelmem, Hirosima" című alkotással.
Manicuaréból indulnak a csónakok Cumanába
Araya könnyen kiérdemelhetné a nyugalom és béke városának címét, de mindketten úgy véljük, hogy a sóteraszok és a romok után Araya több izgalmat nem rejt számunkra. Továbbutazunk Manicuare falujába, ahonnan hajóval fél óra alatt Cumanába érkezünk. Nem vesztegetjük sokáig az időt, hiszen innen már csak egy köpésre van a Mochima Nemzeti Park, ahol azt mondják, lesz lehetőségünk egy lakatlan szigetre is ellátogatni. Egy álmom válna valóra...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
