San Rafael leghíresebb látnivalóját, az Atuel-kanyont kerestük fel. Fantasztikus sziklaformációkat, csodás szurdokvölgyeket láttunk, aztán kikötöttünk El Nihuil falujában, aminek a létezését nem tudtuk értelmezni. Ez utóbbit leszámítva remek kis nap volt, remélem, sok ilyen lesz még.
A tegnapi nap elég jóra sikerült, nehéz lesz űberelni. A Reyunos-víztározó nagyon látványos volt, de Victoria szerint a Rio Atuel kanyonja és a Valle Grande-víztározó még annál is szebb, így izgatottan pattanunk be bérelt autónkba. A terv az, hogy a kanyon bejáratánál található Las Tinajas Régészeti Parkban kezdjük a napot, ami 1400 éves barlangrajzoknak az otthona.
A Parque Las Tinajas sziklái 1400 éves rajzokat rejtenek
Egy elég rossz minőségű poros földút vezet a parkig, amit azonban zárva találunk. Mint később megtudjuk, a park csak előzetes foglalás után és csak hétvégente látogatható. A környező hegyek azonban szépek, ezért ha már itt vagyunk, teszünk egy rövid kirándulást a La Paloma névre hallgató szurdokban.
Barangónak tetszik az egykori büfékocsi
Ennek a parknak a bejárata egy elhagyatott autóbusz, ami egykor talán büféként funkcionált. Barangónak roppant mód tetszik a színes batár, amit a látogatók jobb híján nyilvános WC-ként használnak.
Eriék megvárják, amíg felbaktatok az egyik kiszögellésre
Az út a La Palomába elég ramaty, mezei szedánnal nem jutunk sokáig. Eriék lent maradnak játszani a kavicsokkal, én pedig felkaptatok egy kiszögellésre, ahonnan belátni a színes hegyeket. Nem állítom, hogy ez lenne a második Roraima, de annál mindenképp többet tud, mint ahány ember látogatja. Rajtunk kívül egy lélek nincs a környéken.
A La Paloma-szurdok érdemtelenül esik ki a turisták látóköréből
Visszaszállunk az autóba és irány a Rio Atuel kanyonja. A folyó meglepően bővizű, sokkal vadabb és élőbb, mint volt a Rio Diamante tegnap. Valószínűleg ez nem egyedi eset, mivel a folyó mentén rengeteg vendégház, kemping és kalandpark létesült, amik eléggé néptelenek ugyan, de legalább nyitva tartanak. Egy ilyen létesítménynél állunk meg bedobni egy korai ebédet, majd felbaktatunk a Virgen del Valle névre hallgató kápolnához.
A Rio Atuel tökéletes raftingolásra
A keresztény kegyhely december első hétvégéjén elevenedik meg, ilyenkor zarándoklatot szerveznek San Rafaelből a kanyonba. A mélyen hívők és sportemberek oda-vissza gyalog teszik meg a távot, ami nem kis vállalás, hiszen San Rafael majdnem 30 kilométerre van a kápolnától.
A Virgen del Valle kegyhely
Pár perc autózással megérkezünk a gáthoz, ami a Valle Grande-víztározót tartja maga mögött. Victoria nem hazudott, ez a tó tényleg sokkal látványosabb, mint volt tegnap a Reyunos. A legszebb látvány a hegy tetején kialakított kilátónál fogad minket.
A Valle Grande-víztározó az eddigi legszebb argentínai körutazásunk során
Innen az út bemegy a hegyek közé. Bár sima szedánnal vagyunk, bevállaljuk a földutat, ami mentén állítólag el lehet jutni El Nihuil falujáig. Ott is van egy gát, ami az azonos nevű víztározóban gyűjti össze a Rio Atuel vizét.
Egyike a kanyon érdekes sziklaformációinak
A közel kétórás autózás egészen varázslatos tájon át vezet. A legizgalmasabb sziklaformációk azok a párnásodott kövek, amik egykoron valószínűleg mocsaras területek voltak, majd egy kiemelkedés miatt a mélybe kerültek, ahol nyomás hatására száradtak ki és kövültek meg. Némelyik sziklát a szél úgy kipreparálta, hogy emberi formát varázsolt neki.
Mintha egy ücsörgő alak kövült volna meg
Mind közül a leglátványosabb a Las Monjas névre keresztelt megkövesedett iszapfortyogó. Valószínűleg ugyanannak a tektonikai mozgásnak az eredménye, mint a többi sziklaformáció. A mélybe zökkent vulkáni iszap a folyamatos feltörésekkel kitöltötte az űrt, majd a feláramlások megszűnésével és a hirtelen kihűléssel oszlopos formát öltött.
Két kép a kanyon élővilágáról
Menet közben érintük egy kisebb vízerőművet, majd a kanyon térszíne emelkedni kezd. Megszűnnek az érdekes sziklák, marad a puszta panoráma, ami itt sem rosszabb, mint a kanyon elején volt.
A Las Monjas egy megdermedt iszapfortyogó
El Nihuilt délután három magasságában érjük el. A település a gát 1947-es építésének az eredménye, és pont olyan izgalmas, mint amit a történelme alapján sejteni lehet: semennyire. El Nihuillal kapcsolatban ugyanaz az érzésem, mint volt a patagóniai bányáknál vagy kereszteződéseknél kialakult településekkel. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy tudnak emberek ilyen helyen élni.
A szikla tetején látható fehér folt a kondorkeselyű ürüléke
Ezért a tájért érdemes volt ennyit autózni
Búcsú az Atuel-kanyontól
El Nihuil a kanyon végénél helyezkedik el, ahonnan dél felé több ezer kilométer hosszú síkvidék nyújtózik. Ez az a pont, ahová még felérnek a patagóniai szelek, ezért El Nihuil klímája nehezen nevezhető élhetőnek. Ha van elég víz a víztározóban, akkor az vonzza a kite-osokat, de azért nem annyira, hogy erre turizmus is épüljön. A tó túloldalán ugyan épült egy szállodakomplexum, de nem tűnik úgy, hogy működne. El innen, amilyen gyorsan csak lehet!
El Nihuil pont annyira érdekes, mint ez a települést jelző valami
El Nihuil temploma
A szállodakomplexum, ami nem úgy tűnik, hogy működne
El Nihuiltól nagyjából ötven kilométerre található a Salinas del Diamante sómező. Ötven kilométer argentin mércével az igen közeli tartományba esik, így annak ellenére sem hagyjuk ki, hogy kezd későre járni. Barangó még nem látott természetes sómezőt, úgyhogy ha másért nem, ezért megéri a kitérő.
A Salinas del Diamantét virágzó mezők veszik körbe
Sajnos nincs szerencsénk, ugyanis a bányaőr nem enged be minket a mezőre. A gépeket azonban megnézhetjük, ami fiunknak valószínűleg nagyobb élmény, mint a természeti képződmény. Fél órán át ugrál munkagépről munkagépre, alig bírjuk elrángatni a bányából. Úgy néz ki, neki bejön a nihuili nihil.
Egyszer csinálunk majd egy falinaptárt "Barangó és a munkagépek" címmel
Hosszú, két és fél órás utazással érünk vissza San Rafaelbe. Ez is fantasztikus nap volt, remélem, sok ilyenben lesz még részünk a környéken.
Irány vissza San Rafaelbe!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
