San Rafael és a Reyunos-víztározó

Mendoza után áttesszük székhelyünket San Rafaelbe, ami nem egy izgalmas város, a környéke azonban elég látványos. Megismerkedünk a spanyolok által emelt utolsó erőddel, majd gyönyörű autós kirándulást teszünk a Reyunos-víztározó körül. Abszolút megérte erre kanyarodnunk.

Megkezdjük három héten át tartó utazásunkat Argentínában. A terv az, hogy Barangóra való tekintettel ne legyenek egész napos és éjszakai buszutak, ami elég komoly vállalásnak tűnik tudván, hogy Argentínában hatalmasak a távolságok.

Első körben San Rafaelt és a környező kanyonokat akarjuk felkeresni. Szerencsére ebbe a desztinációba óránként van busz, úgyhogy egy reggeli járattal neki is vágunk a szörnyen unalmas, félsivatagos tájnak.

Mendozát elhagyva feltűnnek az olajkutak, amik a szőlő mellett meghatározzák a város gazdaságát

Argentína számomra mindig olyan volt, mintha később rakták volna rá a térképre, és a látnivalókat csak módjával szórták volna szét rajta. Peruban, Kolumbiában vagy éppen Chilében egy ötórás utazás során nem győzöd kattintgatni a fényképeződet, itt meg csak ülsz és meredsz bele a szublimált nagy semmibe. Pár éve, mikor Patagónia atlanti partvidékén utaztunk végig, ugyanez volt az érzésem, de a Gran Chacón tett kiruccanásunk sem volt különb.

Argentína területének jó részét elkerülték a gyarmati idők, de errefelé az őslakosok sem csípkedték magukat civilizációk kialakításával, így épített kultúráról valójában nem beszélhetünk. Az Andok és az Atlanti-óceán közötti terület Paraguaytól Tűzföldig egy nagyjából két millió négyzetkilométer nagyságú síkság, amiben csak a klíma okozta növénytakaró okoz törést. Azonban az északi szubtrópusi területek sem túl izgalmasak, mivel a mezőgazdaság az eredeti növénytakarót tulajdonképpen felszámolta, az alatta húzódó pampa pedig másra nem jó, csak legeltetésre. Lent délen a gazdaságilag értelmezhetetlen sztyeppe húzódik, Közép-Argentínában pedig a kopár és kietlen félsivatagos puszta.

Mendoza és San Rafael között az egyetlen település a nem túl látványos Tunuyán

Az ilyen vidékeken csak ott jelent meg az ember, ahol a túléléshez szükséges minimumok, mint például a víz fellelhetők. Mivel azonban az Andok keleti lejtőire a 10. szélességi körtől délre tulajdonképpen alig jut eső, folyók sem csörgedeznek mindenfelé. Ezért van az, hogy Argentínában nagyítóval kell nyomozni a lakott településeket, és ha találtál egyet, akkor sem vagy turistaként sokkal beljebb, ugyanis a látnivalók közti távolságok európai léptékkel nézve elképzelhetetlenül nagyok.

San Rafael a Mendoza provincia második legnagyobb települése Godoy Cruz után. Méretét tekintve akkora, mint Mendoza, viszont nem alakult ki körülötte agglomeráció, így elég magányosan heverészik a Rio Diamante partján. Ahogy a provincia fővárosa, úgy San Rafael se fejlődött egészen a 19. század végéig. Ekkor érkeztek az alig pár száz fős villába az első francia és olasz bevándorlók, akik hozták magukkal a szőlőt. Bár San Rafael messze nem olyan népszerű a borok terén, mint Mendoza, a helyiek úgy tartják, Argentína legizgalmasabb tételei innen kerülnek ki.

San Rafael főutcája napközben teljesen kihalt

A 20. század elejére San Rafael komoly vetélytársa lett Mendozának, a hirtelen megugró népességszám infrastrukturális fejlődést kívánt. 1903-ban ide is befutott a vasút, a következő két évtizedben pedig víztározókat hoztak létre a Rio Diamantén és a Rio Atuelen. Ezeket szeretnénk majd felkeresni a napokban, lévén a tavakat Közép-Argentína legszebb kanyonrendszerében alakították ki.

Tartva magunkat a jó szokásunkhoz, ezúttal sem foglaltunk szállást. Azt remélvén, hogy a kanyonokat majd úgyis busszal érjük el, a pályaudvar közelében nézünk hotel után. Végül a Sigrum Hostelben kötünk ki, amit egy Rosarióból származó lány, Victoria üzemeltet. Két hónapja vette meg az épületet és nyitott benne hátizsákos szállót. Nem meglepő módon mi vagyunk az első külföldi vendégei, aminek nagyon örül, Barangóért egyenesen odáig van. A legnagyobb szobát kapjuk, amit öt napra veszünk ki. Ennyi idő biztosan kell majd ahhoz, hogy körbeutazzuk a környéket.

Minden argentin város főterére kell egy San Martín-szobor

Délután teszünk egy sétát a városban, ami meglehetősen unalmas. Lehet, hogy San Rafael a provincia második legnagyobb települése, de inkább hat falunak, mint városnak. Nem csak szieszta idején, este sincs komoly élet az utcákon, említésre méltó épülettel sem rendelkezik. Mindegy, végülis nem a városért, hanem a kanyonokért jöttünk, amik felfedezése azonban nem olyan egyszerű. A pályaudvaron megtudjuk, hogy a Reyunos-víztározóhoz mindössze hetente egy, az Atuel-kanyonhoz pedig egyetlen busz sem közlekedik, s lévén szezonon kívül vagyunk, helyi irodák sem szerveznek kirándulást egyik látnivalóhoz sem. És akkor megtörténik az, ami korábban sosem tettünk útjaink során: autót fogunk bérelni.

San Rafael templomában nem Jézus, hanem Cura Brochero, a gaucho szerzetes szobra áll, aki lóháton járta a vidéket, hogy elvigye Isten szavát a szegényeknek

Tudni kell rólam, hogy nem szeretek vezetni. Bár van jogosítványom közel húsz éve, nagyjából három éve ültem újra volán mögé, mert korábban egyszerűen nem éreztem szükségességét az autónak. Ma is, ha tehetem, tömegközlekedem vagy stoppolok, és azt a Potrerillos-lagúnánál tett kirándulásunk során megtapasztaltuk, hogy ez az utazási mód Barangóval sem lehetetlen, de a két kanyont ilyen módon egy-egy nap alatt megjárni valószínűleg képtelenség. Victoria szerencsére a segítségünkre siet, és csakhamar felhajt két autókölcsönzőt. Az egyik sajnos szezonon kívül zárva tart, a másik azonban működik, így csakhamar egy Chevrolet volánja mögött találom magamat, amit három napra 4500 pesóért sikerül kibérelnem. Az mai árfolyamon számolva nincs 70 dollár. Nem tudom, Európában mennyiért dobálják az ember után a kocsikat, de azt igen, hogy Dél-Amerika nagy részén ennyiért egy napra sem kapsz autót.

Villa 25 de Mayo meglepően kellemes hely

Milyen is Argentínában vezetni? Nos, a városokon kívül meglehetősen egyszerű és unalmas, de a településeken nem árt, ha az ember odafigyel. A piros lámpa itt sem kötelező érvényű, de nem ez a legzavaróbb, hanem az, hogy a keresztutcákra vonatkozó rendelkezések mindig azon az oldalon vannak, amelyikre vonatkoznak. Ha tehát valahol tilos balra kanyarodni, azt a táblát soha nem a jobb oldalon jelölik, hanem a másikon, még akkor is, ha az adott utca nem egyirányú. Mire ezt megtanulom, több alkalommal is sikerül szembe mennem a forgalommal a helyesen közlekedők nem kis meglepetésére.

Első utunkat a Reyunos-víztározóhoz tesszük, aminek közbünső állomása Villa 25 de Mayo. Argentínában előszeretettel adnak településeknek dátumnevet, 25 de Mayoból is van vagy három az országban. Mind közül talán ez a legnagyobb, de ami fontosabb, ennek a villának legalább van múltja. Itt emelték ugyanis 1805-ben a spanyolok az utolsó erődjüket, ami a Fuerte San Rafael del Diamante nevet viselte. A főként kőből és sárból tapasztott erőd feladata a völgy védelme volt a mapucsékkal szemben, de sokáig nem szolgált, mivel a függetlenségi háborúk után hátrahagyták.

A San Rafael del Diamante-erődből nem sok maradt

Ma az erődből nem sok minden látszik. Van pár fal- és néhány folyami kavicsból kirakott padlórészlet, de a helyszínt nehéz látványosnak mondani. A múzeum sem túl impozáns, de legalább elmondhatjuk, hogy itt is voltunk.

Lassan közeledünk a Reyunos-víztározó kanyonrendszeréhez

Villa 25 de Mayo után a víztározó felé vesszük az irányt. Ahogy letérünk a főútról feltűnnek a kanyont körülölelő hegyek. Végre nem az az unalmas pusztaság, mint ami Mendoza és San Rafael között van.

A Reyunos-víztározóhoz rendelt emlékmű

Az út elég rossz állapotú, de a gátig legalább aszfaltozott. Fél óra kocsikázás után megérkezünk a vízerőműhöz, ahonnan zseniális a kilátás mind a tóra, mind a gát alatt csörgedező folyóra. Rajtunk kívül van egy argentin turistabusz is, de a tömeg egyáltalán nem zavaró.

A Rio Diamante szurdokvölgye elég tetszetős

Egy rövid séta után visszapattanunk az autónkba, és irány a tó túlvégén fekvő Reyunos. Nem sokat tudunk róla, csak láttuk a térképen, hogy létezik. És de jó, hogy végigautózunk a kanyonon. Az egész út során fantasztikus a kilátás, nem győzünk minden kiszögellésnél megállni és fényképezni. Barangó is élvezi a kiruccanást, szívesen szaladgál a sziklák között.

Eri és Barangó is élvezi a kirándulást

Reyunos valójában nem egy falu, hanem az argentin tengerészet üdülőtelepe. Ettől függetlenül beengednek minket, de csak fél órára. Ennél tovább csak akkor maradhatnánk, ha itt szállnánk meg, amire elviekben van esély, csak kell hozzá a tengerészet engedélye. Túl bonyolult volna, pedig Reyunos környékén van mit csinálni. A pecázáson és kajakozáson túl számtalan kanyontúrát lehet tenni a Rio Diamante mentén, ami ebben az időszakban kifejezetten jó móka. Október végén kezdődik ugyanis az olvadás az Andokban, így ilyenkor megtelik vízzel a meder.