Megkezdjük utazásunkat Luzon hegyvidékén. Elsőként Barligba utazunk, abba a faluba, amit a legjobban sújtott az Uwan-tájfun. Mindez nem tántorít el minket attól, hogy megmásszuk a Fülöp-szigetek második legmagasabb hegyét, a Mount Amuyaót.
Mivel sofőrünk, Froilan sem tudja, hogy Barligba milyen útviszonyokkal kell számolni, ezért nem kisbusszal, hanem terepjáróval jön értünk. Ez azt is jelenti, hogy valakiknek biztosan a platón kell majd ülniük, és azok között a valakik között én is biztosan ott leszek. Végül Zsolt és Csaba telepszik be mellém és a zsákok közé, így indulunk neki az alsó szinten hétórás útnak.
Kifejezetten hűvös van, így gyorsan előkerül egy üveg Don Papa. A nappali platón ivászat nem ismeretlen fogalom a Miradorral utazók körében. Rengeteget járjuk így utazva a hegyeket, és a fagyos menetszél ellen ez a legjobb megoldás.
Sajnos a hegyvidéken eszeveszettül irtják az erdőket, így a tájfunok még nagyobb pusztítást végeznek
Ezen a részen a rizs helyett inkább már zöldségeket termesztenek
Ilyen zöld vonulatokat ma már keveset látni
A reggelit kiütve egy korai ebéddel vigasztaljuk magunkat. Egy útszéli evőbe ülünk be, ahol belefutunk egy kiadós bivalybél levesbe. Nekem nincs bajom a belsőségekkel, hiszen Manilában a panírozott csirkebelet is betoltam, de arra azért nem voltam felkészülve, hogy a bivalybelet tisztítatlanul főzik bele a levesbe, amitől az állaga, hogy is mondjam, kicsit krémes. A filippínó konyha alapból igénytelen, de ez a hely kifejezetten alpári.
Ezt az útszakaszt így nyitották meg a forgalom előtt
Valamivel jobb az idő, mint egy héttel ezelőtt, amikor végigutaztam ezt a szakaszt, így sikerül egy-két értékelhető tájképet lőnöm két korty Don Papa között. Egy hete még a romeltakarításon volt a hangsúly, most már az útépítéseken, így sokkal lassabban haladunk. Van, ahol majd egy órán át ácsorgunk. Ezalatt Zsolt és Szilárd kitalálják, hogy végigkínálják a várakozókat rummal. A vállalkozás olyan sikeres lesz, hogy még pénzt is keresnek vele.
Zsoltnak és Szilárdnak annyira megtetszett ez az útszéli árusítás, hogy ők is beálltak a sorba
Bontoc után válik izgalmassá a kérdés, vagyis milyen az út Talubin után? Nos, az érezhető, hogy Luzon ezen részét kapta el leginkább a tájfun, mert Talubint elhagyva rengeteg a hegyomlás, a leszakadt domboldal és az összedőlt ház. Néhol fejre állt autók lógnak ki a sárból, de mostanra legalább lehet haladni.
Talubin szép fekvésű falu
Barligot végül délután 3 óra magasságában érjük el. Zsoltinak annyira bejött ez a platón ivászat, hogy alig bír leszállni onnan, nem is jön velünk körbejárni a falut. Foglalnom térerő hiányában nem volt esélyem, de szerencsére a Sea World Innben, amit egy nagyon aranyos idősödő házaspár üzemeltet, van hely mindegyikünknek. Mivel a faluban a tájfun mindent letarolt, ezért éttermek sincsenek, de a házinéni elintézi, hogy az önkormányzati épület mögötti evőben készítenek nekünk valamit. Mielőtt azonban vacsoráznánk, leviszem a csapatot a folyópartra.
Ilyenből nem egyet látunk Barlig felé autózva
Barlig azon kevés hegyvidéki falvak egyike, ahol még látszanak a múlt század épületei. Szemben Bontockal, Sagadával és Banauéval, itt még megmaradt valami abból, amiért a turisták el kezdték a Cordillera őslakos falvait járni. Félő azonban, hogy a mostani tájfun az itt élőket is arra kényszeríti majd, hogy az időtálóbb vasbeton felé forduljanak. Kár lenne érte, mert Barlig itt-ott tényleg autentikusnak néz ki.
Barlig kétségkívül a legszebb fekvésű falu a hegyvidéken
A tájfun nem csak a házakat, a rizsteraszokat is megtépázta. Sok a leszakadt domboldal, ahol a zöld rizsmezők helyett barna sártenger látszik. Állítólag a faluban legkevesebb hatan haltak meg, de sokakat még most is keresnek, valószínűleg mindhiába.
A folyóparthoz közeli házakat nem a hegyomlás, hanem az árvíz kezdte ki. Rengeteg a napon száradni próbáló matrac, amit a folyóból halásztak ki. Nem lehetett túl könnyű az elmúlt tíz nap Barligban.
Barlig a tájfun után nem olyan, mint volt korábban, de még így is ez a leghangulatosabb település a környéken
A szállásadónk nem csak a vacsorát intézi nekünk, hanem holnapra a helyi vezetőt is. A cél ugyanis a Mount Amuyao, amit én 2011-ben egyszer már megmásztam. Hogy milyenek a terepviszonyok a vihar után, senki nem tudja, mi leszünk az elsők, akik felmerészkednek a hegytetőre az Uwan-tájfun után. Az biztos, hogy a hegy túloldalán nem ereszkedünk úgy le, mint tettem azt anno egy Mirador-csapattal, mert mindenki azt mondja, az az ösvény ma már nem létezik.
Reggel borzalmas nyakfájásra ébredek. Nem elég, hogy fáj a feldagadt bokám, még ez is. Minden egyes lépés olyan, mintha kést döfnének a gerincembe, de nincs mit tenni, menni kell. Szerencsére így sem én vagyok a leggyengébb láncszem, hanem az egyik Csaba, akiben most tudatosul, hogy erre a túrára azért nem ártott volna készülni. Hogy az elsők által diktált tempó vagy a terepviszonyok miatt lassul-e be, azt nem tudjuk meg, de az gyorsan kiderül, hogy Csabának ez a hegymászás nem fog menni. Szerencsére belátja a dolgot, így még akkor visszafordul, mikor látjuk alattunk a falut. Amire amúgy egészen zseniális a kilátás az ösvényről mindaddig, amíg be nem érünk a köderdőbe.
Ködös időben hódítjuk meg a Mount Amuyaót
Hosszú, sáros menetelés kezdődik, ráadásul az esőisten sincs velünk, mert ahogy feljebb és feljebb haladunk, úgy szitál egyre erősebben a köd. Egy részen teljesen leomlott a hegy, de egy szakadt létra segítségével azért át tudunk rajta evickélni.
Állatot itt sem látunk egyetlen egyet sem, de madárfüttyöt sem hallunk. Teljesen kihalt az erdő. Nem tudom, hogy ez az emberi hatás vagy a tájfun miatt van-e így, de az biztos, hogy ennél élettelenebb vidéken nem sokon jártam.
Máté a következő, aki feladja. Szegény amúgy is tériszonyos, így némelyik meredek kapaszkodónál rajta van a frász. Egész sokáig feltornázza magát, csak az utolsó fél órában érzi úgy, hogy itt van vége, nincs tovább. Zsolt, Szilárd, a másik Csaba és én természetesen felküzdjük magunkat a rádiótoronyig, meghódítva ezzel a Fülöp-szigetek második legmagasabb csúcsát. A helyi vezetőnket ettől a pillanattól kezdve nem is látjuk, mert rohan megnézni, hogy megvan-e a tornyot őrző két fickó. Szerencsére nincs bajuk, átvészelték a tájfunt és az élelmiszerrel sem állnak hadilábon. Amúgy 20 naponta váltják őket.
Máté idáig jutott, innen megindul lefelé
2011-ben itt aludtam fenn a csapattal és innen ereszkedtünk le Pat-Yayba. Fantasztikus túra volt, kár, hogy mostanra nincsen tovább ösvény. A tekintetben amúgy nem baj, hogy így legalább nem kell esőben az erdőben bolyongani, hanem gond nélkül visszaereszkedhetünk Barligba.
Ez a mi esetünkben sajnos nem volt igaz, mert végig ködben és esőben túráztunk
Délután négy órára vagyunk lenn. Elcsigázva, szétázva érünk vissza a szállónkra, ahol Csaba azt meséli, hogy egész nap mosógépet szerelt, mert a faluban nincs kisgépszerelő, és az egyik családnak az árvíz szétáztatta a masináját. Cserébe megebédeltették. Legalább ő is jó élményekkel távozik majd innen.
Holnap Banauéba utazunk, ahol a cél Batad rizsteraszainak a felkeresése.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
