Semuc Champeyt nem véletlenül tartják Guatemala legszebb természeti csodájának. Ilyen színek, ilyen látvány és ilyen körítés nem sok folyónál fogadja az embert, és akkor még nem beszéltünk a Las Marías-barlangról és az El Retiro Lodge-ról. Öt csillagos élmény kevés pénzért. Abszolút kötelező, ha az ember erre jár.
A lanquíni busz zseniális találmány. A négy üléses sorokba öt helyjegyet adnak el, ráadásul ha külföldi vagy, azonnal le akarnak rántani 10 quetzallal. A Martinez busztársaság az egyetlen Guatemalában, akikkel minden alkalommal összeveszek, mikor velük utazom. Tíz év alatt sem sikerült megtanulniuk, hogy a turista nem arra van, hogy megkopasszák, ráadásul a buszaik évről évre egyre rosszabb állapotúak hála az állandó túlterhelésnek. No meg persze az útnak, amit húsz éve próbálnak leaszfaltozni, mindeddig sikertelenül.
Ne legyünk telhetetlenek! 2004-ben Cobán és Pajal között leburkolták az utat, csak az utolsó 11 kilométerről feledkeztek el, de arról annyira, hogy mára csak egy csapás maradt belőle. Hogy érzékeltessem az út milyenségét, talán elég annyit megemlítenem, hogy a 11 kilométert kicsit több mint egy óra alatt sikerül abszolválnunk.
Verapaz útjai szörnyű állapotban vannak, viszont csodálatos vidéken át futnak
Lanquín csodálatos példája annak, hogyan lehet egy halálosan érdektelen pici faluból igazi turistaparadicsomot kreálni pusztán azzal, hogy tőle nem messze ráleltek egy természeti csodára. A csodát Semuc Champeynek hívják, ami olyan Guatemalának, mint Horvátországnak Plitvice. A különbség csak annyi, hogy Semuc Champey nem világörökség, de még csak nem is természetvédelmi terület, aminek hála halálra van ítélve. No, de ne szaladjunk ennyire előre.
Lanquínban minden alkalommal az El Retiro Lodge-ra viszem a csapataimat, mert ennél fantasztikusabb ökohostel sehol a világon nincsen. Costa Ricában az El Retiróhoz hasonló szálláshelyeken napi 200-250 dollárt sem átalkodnának elkérni, de itt az ember egy két ágyas szobát ennek hatodáért is megkap. Az egyetlen gond vele csak az, hogy a recepción minden alkalommal elrontják a foglalásom, már ha egyáltalán rögzítik azt. Guatemalában a turizmus annak ellenére gyerekcipőben jár, hogy ez a szektor adja az ország GDP-jének több mint 15 %-át. Természetesen ezúttal sem azokat a szobákat kapjuk, amiket foglaltam, ráadásul engem lefelejtettek a listáról, a teltház miatt pedig más opció nem lévén az egyik szoba padlóján szorítanak nekem helyet. Igazából mindegy, az El Retiro bárja van annyira magával ragadó, hogy az ember ágyat, illetve padlót csak késő este fog, amikor már úgyis minden mindegy.
Az El Retiro Guatemala egyik legegzotikusabb hostele
Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a csapattal kisétálunk a falutól kb. fél órányira fekvő Lanquín-barlanghoz. Az alig pár száz méter hosszú mészkő lyukban semmi izgalmas nincs egészen naplementéig. Ekkor azonban éjszakai portyára indul több tízezer denevér félelmetes élményt nyújtva annak a maroknyi turistának, aki bevállalja, hogy beül a barlang szűk kijáratába. A fekete masszaként kiömlő denevérsereg alig pár centire az ember feje mellett húz el, miközben azt várod, mikor teríti be valamelyik az arcodat a szárnyaival. A Lanquín-barlangnál eddig csak a Telica-vulkánon volt izgalmasabb denevérélményünk.
Várom, hogy elinduljon a denevérrajzás
Visszafelé beülünk Guatemala egyetlen olyan éttermébe, ahol rántott húst(!!!) lehet enni. Nem olcsó mulatság, ráadásul dög lassú a kiszolgálás, de még így is sokkal inkább ez, mint újra valamelyik kifőzdében egy babos rizs. Hihetetlen, hogy Guatemala egyik legkisebb falujáig kell utazni ahhoz, hogy az ember valami ehetőhöz jusson.
Állítólag közel 100 000 denevér él a barlangban
Az El Retiróban már javában zajlik a mulatság, mire visszaérünk. A Cahabón-folyó partján álló palapa (fal nélküli, oszlopokra támaszkodó, pálma tetős bungaló) az egyik legjobb mulató az országban. Ez az egyetlen olyan hely Guatemalában, ahol nem zavar, hogy rajtunk kívül csak turisták vannak. A csapat is örül, hogy a hegyvidék után végre lekerül a pulcsi és a kabát. Folyik a rum és a Gallo sör - megint másnaposan megyek Semuc Champeybe. Nem baj, megszoktam már. Semuc Champeyt a többség úgyis fejfájással keresi fel.
Az idő reggel nem valami fényes, borongós az ég. Semucnak jót tesz a napfény, ellenben a köd misztikussá tudja varázsolni a kanyont, úgyhogy nem aggódunk. Egy furgon platójára nyomakodunk fel sokad magunkkal. A tíz kilométer itt is egy óra, mivel ez az út sem jobb, mint ami Lanquínba vezetett. Megveszem a belépőket, majd nekiindulunk a kilátónak, ahonnan belátni az egész völgyet.
A Mirador-csapat kaptat fel a kilátóba
A mészkőszirtek oldalában kialakított lépcsők szörnyen szakadtak. Kb. nyolc évvel ezelőtt újították fel őket, azóta a trópusi köderdő megette a fokokat és a korlátot. Ráférne egy újabb renoválás, bár jó eséllyel addig úgysem nyúlnak hozzá, amíg valaki alatt le nem szakad. Nincs hőség, a pára miatt mégis patakokban folyik rólunk a verejték. A harminc perces erőltetett hegymenet eredménye egy mesés panoráma Semuc Champeyről. Gyerünk le fürdeni!
Ezért a kilátásért bármennyit szenved az ember
A hegy túloldalán lekacskaringózó ösvény a lépcsőnél is veszélyesebb. A kövek mohásak és csúsznak, sokan, akik papucsban próbálnak lebócorogni, négykézláb kúsznak le a folyó partjára.
Elég jókedvű a társaság
Féltávnál belebotlunk egy bőgőmajomcsaládba, aminek tagjai bőszen legelészik a fák leveleit. Korábban nem voltak jellemzőek errefelé, de mióta leirtották a környező erdőket, szegény párák kénytelenek osztozni az erdőn a turistákkal.
Ritka vendég erre a bőgőmajom
Semuc Champey egy szubterrén folyó, ami a nagy vízhozam hatására teraszokat hozott létre a barlang tetején. Az évezredek során a teraszokat kimarta a víz természetes medencéket kialakítva a felszínen. Az apró tavakban algák jelentek meg, amik letapadva a teraszok szélére meseszép színt kölcsönöznek a folyónak. Semuc Champey medencéiben megmártózni Guatemala egyik highlightja, de a turistasereglet miatt a természeti képződmény egyre veszélyeztetettebb. Az sem segít rajta, hogy Verapaz köderdőit az elmúlt egy évtizedben teljesen leirtották, a folyóba nagy esők idején rengeteg növényvédő- és rovarirtószer mosódik bele. Nem tudom, Semuc Champeyt még meddig élvezhetjük, de valószínűleg már nem sokáig.
Kár lenne ezért csodáért
Fürdőzés után végigsétálunk a parti ösvényen, itt-ott egészen szép képeket lövünk a lentebb található teraszokról és az azokat összekötő vízesésekről. Semuc Champey végül egy közel 20 méteres zuhataggal érkezik vissza a Cahabón-folyóba, amin picit lejjebb egy híd ível át. A híd lábánál kekcsi maja asszonyok húsokat sütögetnek, a csapat éhesebbik fele azonnal elfoglal egy asztalt, az aktívabbakkal pedig elsétálok a közeli Las Marías-barlangba.
Érdemes végigsétálni a parti ösvényen, mert elég szép dolgokat láthat az ember
Verapaz mészkőhegyei telis-tele vannak barlangokkal, amiket a maják Xibalba, az alvilág bejárataként aposztrofáltak. Éppen ezért a barlangok a maja hiedelemvilágban és mesékben misztikus, veszélyes helyeknek számítottak, ahová bebocsátást csak a legbátrabb harcosok kaphattak. A maják annyira féltek ezektől a helyektől, hogy a közelmúltig többségüket - köztük a Las Maríast is - nem tárták fel. Nincs 15 éve, hogy a Semuc Champey árnyékában megbúvó barlangrendszert megnyitották a nagyközönség előtt.
Kekcsi kislány húst süt a csapatnak
Mára a Las Marías bejárása Guatemala egyik leghíresebb adrenalin túrája. Úszás, kapaszkodás, mélybe ugrás, vízesésmászás - mindez mindenféle biztosítás nélkül, gyertyával a kezedben, gyakran a szádban. A túra első negyed órája egy fárasztó barlangi úszással kezdődik, majd jön az igazi mélyvíz: kötélen kell felmászni egy 6-7 méter magas vízesésen úgy, hogy a nyakadba ömlő víz ne oltsa el a gyertyádat, amit a szádban próbálsz úgy egyensúlyozni, hogy az ne égesse le a szemöldöködet.
Utána jön egy mászósabb szakasz. Itt-ott létrákon kell felkaptatnunk, majd az egyik helyen lehetőség nyílik öt méter magasból egy barlangi tóba ugrani úgy, hogy a tó tökéletes sötétbe burkolódzik. A járat végén egy Sombrerónak nevezett cseppkőhöz érünk, ami tényleg úgy néz ki, mint egy mexikói kalap.
Nem egyszerű fényképezni a Las Marías-barlangban (fotó: Bendesi Gábor)
A csúcs azonban egy természetes csúszda, amit visszafelé érintünk. Egy éles kőben megkapaszkodva kell magadat átpasszírozni egy vízzel telt, keskeny járaton, ami után szabadesésben érkezel meg egy nem túl mély barlangi tóba. Hogy itt, meg amúgy az egész Las Maríasban hogy nem haltak még meg emberek, nem értem, de az biztos, hogy Európában egy ilyen barlangba csak hivatásos barlangászok merészkedhetnének le. Ezzel szemben itt strandpapucsos gringók kúsznak-másznak nap mint nap, hogy utána durván felpörögve, a lábukat véresre verve gumibelsőkön lavírozva csorogjanak vissza a hídhoz betolni egy szelet húst és egy üveg Gallót.
Délután 4-re jön értünk a furgon, de többen úgy döntenek, hogy a platón zötykölődés helyett inkább visszasétálnak velem a faluba. Abszolút megéri, mert a két órás séta alatt bepillantást lehet nyerni az itt élők mindennapjaiba, s közben a táj is mesés. Az sem zavar minket, hogy a vége felé elered az eső.
Támad az eső, de minket nem érdekel, és gyalog megyünk vissza Lanquínba
Lanquínba visszaérve az egyik árusnál veszünk sült kenyérfagyümölcsöt, majd felsétálunk a falu templomához, aminek falait koromfeketére színezte a penész. Épp misét tartanak odabenn, olyan igazi guatemalásat, popdalokat énekelve, tapsikolva, miközben a gyerekek petárdákat robbantanak a bejáratnál.
A sült kenyérfagyümölcs fantasztikus találmány
Bár sok turista érkezik Lanquínba, a többség megelégszik Semuc Champey és az El Retiro Lodge nyújtotta csodákkal, miközben a korábban unalmasnak gondolt kis falu is egész szórakoztató tud lenni. Persze a folyóparti bárt nehezen űbereli bármi is, így ez az éjszaka is vad zacapázásba torkollik.
Lanquín penésztől megfeketedő temploma
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebok oldalunkra!
