Pár nap alat átnyargalok Uruguayon Paraguay irányába, közben olyan településeket keresek fel, ahová a világon nem látogat el senki. Teljesen érthető, mivel Uruguay legtöbb városa abszolút érdektelen a turisták számára. Régen unatkoztam ennyire.
Punta del Diablótól mindössze 40 perc a buszút Castillosba. A 7500 lakosú városka egyetlen szállójára, a Hotel A Mi Gentébe igyekszem, ahol majdnem 40 dollár egy szoba. Nincs más, muszáj vagyok itt megaludni. A hotel aljában van egy kis étterem, ahol egy szelet marhahús krumplival 15 dollár. Ez a legolcsóbb evő a városban, úgyhogy itt ebédelek. Ha a világvége hangulatú Castillosban ennyire drága minden, mi lesz majd Montevideóban és Punta del Estében?
Castillos főtere és az elmaradhatatlan Artigas-szobor
Délután leugrok Cabo Polonióba, hogy a csapatnak foglaljak szállást. Velük majd alaposan körbejárjuk a környéket, úgyhogy most nem írok az uruguayi hippitanyáról részletesebben, amúgy is csak megyek és jövök.
Másnap egy reggeli busszal a megyeközpontba, Rochába utazom. A táj egyhangú és unalmas. Olyan, mintha az ember a Kisalfödön buszozgatna, csak itt a legelőket és kukoricatáblákat nem akácosok, hanem pálmafák választják el egymástól.
Rocha az unalmasbbnál is unalmasabb mezőváros, minden téren érdektelen egy turista számára. Teszek egy sétát a városban, de nincs itt több egy gagyi esernyős utcánál, úgyhogy egy idő után visszafordulok és inkább a terminálon unatkozom. Szerencsére nem sokáig kell, mert rövid időn belül indul egy busz La Palomába, az első olyan tengerparti településre, ahol nem csak hétvégi nyaralók sorakoznak.
Rocha egyetlen fotogén utcája
A települést 1874-ben alapították, mint Rocha halászkikötője. Az 1960-as évekig nem is volt nagyon más szerepe, csak a halfogás, majd a turizmus felfutásával kezdett növekedni. A nagy bumm az elmúlt években érte utol La Palomát, 2010 óta megduplázódott a lakosság száma. Elsősorban azok a jómódban élő uruguayi nyugdíjasok költöztek ide, akiknek Punta del Este vagy Piriapolis sok lett és egy kis nyugalomra vágytak. Nos, azt itt megkapja az ember, mert bár La Paloma sokkal élőbb, mint volt Punta del Diablo vagy Castillos, attól még itt sem történik nagyon semmi egy átlagos hétköznapon. Annyi pozitívuma van, hogy itt már vannak kisboltok, ahol az ember tud venni magának valami pékárut és üdítőt, míg ezt az eddigi településeken nyomozni kellett.
La Paloma hozza a kötelezőt: borzalmasan unalmas hely
Végigsétálok a központi sugárúton, lemegyek a világítótoronyhoz, majd sétálok egyet a homokos parton. Nincs sok ember, így kedvemre nézhetem a sziklákon ücsörgő kormoránokat és a part mentén szaladgáló csigaforgatókat.
La Paloma partjai csak nyáron töltődnek meg élettel, októberben nem történik itt a világon semmi
La Palomára bőven elég 1-2 óra lézengés, úgyhogy visszabuszozom Rochába, majd onnan irány San Carlos és Punta del Este. San Carlos sem izgalmasabb Rochánál és Castillosnál, bár ez már igazi város, ahol van némi nyüzsgés. A főtéren ücsörög pár idős uruguayi, és még taxiállomás is van. San Carlosban ismét buszt váltok és lecsorgok Punta del Estébe. Itt ér az éjszaka. A terminál melletti Hotel Gaudiban veszek ki egy szobát. 1980-as évek beli SZOT-üdülőre emlékeztet, aminek a falaiból ömlik a cigifüst, de 35 dollárért Uruguay legdrágább városában így is ajándék az alvás. Az evés már kevésbé: 25 dollárt fizetek egy adag spagettiért egy noname étteremben.
Punta del Este homokos partja a kora reggeli órákban
Punta del Estében sem időzöm sokat (a csapattal lesz rá bőven időnk), úgyhogy buszozom is tovább Montevideo felé. Ehhez először a Punta del Estével összeépült Maldonadóba kell feljussak, ami nem megy könnyen, mert elég nehezen ismerem ki magam a helyi buszközlekedésben. Végül sikerül egész a belvárosig elverekednem magam, ahol elsőként Maldonado történelmi helyszínét, a Cuartel de Dragonest keresem fel. A barakként szolgáló épületet a 18. század végén emeltetett erődökkel együtt építették, 1797-ben még az uruguayi nemzeti hős, José Artigas is szolgált itt. Ma már múzeumként működik, de nincsen túlbecsülve: a belépés ingyenes, két ágyun és egy Artigast ábrázoló szobron kívül nincs itt nagyon semmi.
A Cuartel de Dragones Maldonado történelmi barakkja
Maldonado főtere amúgy rendben van, de csak uruguayi léptékkel. Nála valamivel élvezhetőbb a Torre del Vigía tér, aminek közepén egy 1800-ban építtetett világítótorony áll.
Eddig Maldonadóban láttam a legtöbb uruguayi történelmi épületet
Montevideo előtt még megállok abban a Piriápolisban, amit a környék 19. század végi földesuráról, Francisco Piriáról neveztek el. Az úr több ezer hektáros birtokot vásárolt az öböl mentén 1897-ben, ahol többek között szőlészettel kezdett foglalkozni. A birtok közepén kastélyt, a tengerparton pedig hoteleket építtetett. 1930-ban itt adták át Dél-Amerika akkor legnagyobb szállodáját, az Argentino Hotelt. Halála után a birtok a gyermekeire szállt, akik azonban nem tudtak megegyezni az örökségen, így annak jó része az államra szállt. 1937-ben a birtok egykori dolgozói alapították meg Piriápolis falut, ami 1960-ban kapott városi rangot.
Piriápolis az uruguayi elit nyaralóhelye, itt található például az 1930-ban épített luxus kategóriás Argentino Hotel
Ma Piriápolist nagyon gazdag uruguayiak lakják, akiknek Punta del Este sok, a La Paloma jellegű üdülőváros pedig kevés. A strand talán itt a legszebb azok közül a helyek közül, ahol eddig jártam, no nem mintha ezért megérné maradni. Piriápolis jó hely, de csak sok pénzzel élvezhető.
Az esti órákban futok be Montevideóba. Nem sokat tökölök, az egyik terminál melletti zughotelben veszek ki egy szobát, mert holnap indulok tovább (a csapattal Montevideóban is időzünk majd). Colonia del Sacramento érintésével Paysandúba utazom. Iszonyú drága a buszjegy, majdnem 1000 pesót fizetek a 300 kilométeres útért. Mondjuk rajtam kívül alig pár ember ücsörög az amúgy roppant kulturált járaton.
A táj nem túl varázslatos, unalmas legelők, kukorica- és búzaföldek váltják egymást. Mercedes városkájában felszáll a buszra két angol lány. Fray Bentosban voltak, hogy megnézzék annak a 20. század eleji húsipari kombinátnak a maradványait, amit 2015-ben az UNESCO világörökségi listára tett. Mikor azt kérdezem tőlük, hogy milyen volt, azt mondják, pont ugyanolyan unalmas, mint Uruguay minden szeglete.
Én leszállok Paysandúba, a lányok pedig utaznak tovább Saltóba, mert holnap szeretnének Argentínába utazni. Én is így járok el, de amíg ők Iguazúnak mennek tovább, én Resistencia és Formosa érintésével Asunciónba igyekszem.
Paysandú két "nevezetessége": a Plaza Artigas és a tökéletesen tájidegen Torre de la Defensa
Paysandúban a világon nincsen semmi, hiába Nyugat-Uruguay legnagyobb városa. A belvárosban üzlet ér üzletet, az egykori városközpontnak számító Plaza Artigas és a mögötte húzódó kikötő azonba iszonyat mód le van pukkanva. Kicsit olyan, mint volt Brazíliában Rio Grande, bár itt azért nem érzem magamat annyira veszélyben.
Salto sokkal kellemesebb hely. Az Uruguay és Argentína határán fekvő város a két ország közti legnagyobb határátkelő, s mintha itt benne lenne az emberekben az az attitűd, hogy meg kell mutassuk a nagytestvérnek, hogy milyen menők is vagyunk. A főtér meglehetősen nagy, a katedrális sem kicsi. A Rio Uruguay menti sétány mögötti palotasor épületeit szépen felújították, hogy a concordiai argentinok irigykedve bámulják Salto gazdagságát. Amiből persze nem sok igaz, mert a hátsó utcák azért elég lepukkantak. No, nem mintha Concordia jobb hely lenne, oda is legfeljebb csak unatkozni jár az ember. No, meg megaludni átutazás közben, mivel az argentin oldal kaliberekkel olcsóbb Uruguaynál. Így kötök ki én is ott kora este. Pénzváltó a kései órára való tekintettel nincs, így kénytelen vagyok uruguayi pesóban fizetni, de még így is féláron alszom meg ahhoz képest, amennyikért az elmúlt napokban Uruguayban tettem.
Salto a legkellemesebb település az elmúlt napok rohanása során
Holnap irány Corrientes, Resistencia és Formosa, a Rio Paraguay menti argentin nagyvárosok!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
