A Sierra de las Quijadas Nemzeti Park


Barangó megtette első gyalogtúrájtá, és elég jól bírta. A Sierra de las Quijadas Nemzeti Parkban jártunk, ahol fantasztikus szakadékokat és sziklaformációkat láttunk. A végén ellátogattunk a Salinas del Bebedero sóvidékére, ahol kisfiunkat nem tudtok arról meggyőzni, hogy nem kell felnyalni a földet.

San Luis legismertebb látványossága a várostól 120 kilométerre található Sierra de las Quijadas Nemzeti Park. Argentínában más a lépték, mint egy európai országban, itt a 120 kilométer annyi, mint odahaza a 20. Gyalog messze van, kocsival max negyven perc. Bizony ám, Argentínában az autózás fogalma is kicsit más. Forgalom kizárólag a városhatárig van, utána csak elvétve találkozol autóval, mivel a következő lakott település sokszor 3-400 kilométerre található.

A pusztába utat építeni nem olyan komplikált, a mérnökök sem görnyednek éveket a tervezőprogram előtt. Argentínában úgy csinálják, hogy fognak egy vonalzót, és az összekötni kívánt két pont közé húznak egy egyenest. Kanyar- és forgalommentes minden út, így lehet neki nyomni, a kutyát nem zavarja, ha 180-nal vágtázol a semmi közepén.

Nem komplikálják túl az útépítés Argentínában

Mivel busz csak éjjel közlekedik San Luis és San Juan között, a nemzeti park pedig durván hat kilométerre van a sztrádától, ezúttal sem marad más, mint autót bérelni. Ismét egy Chevrolet-t adnak alánk, amiért még annyit sem fizetünk, mint San Rafaelben. Az biztos, hogy ennél olcsóbban hárman tömegközlekedve sem tudnánk utazni, és hát a minőség is teljesen más.

A százhúsz kilométeres utat egy óra alatt abszolváljuk, de csak azért, mert az egyetlen tanyabokornál, San Pedrónál megállít minket a rendőr. Nagyjából 140-nel megyünk, mikor kiint, de nem büntetni akar, csak csevegni egyet. Azt mondja, nagyon unatkozik, örül, hogy autót lát és turistákba botlott. A negyedórás beszélgetés végén jó utat kíván, és megkér minket, hogyha estefelé jövünk vissza, menjünk kicsit lassabban, mert akkortájt előmerészkednek a marák, amik komoly kárt tudnak tenni a kocsiban.

San Pedro az egyetlen lakott település San Luis és a nemzeti park között

Tíz óra magasságában érkezünk meg a nemzeti park bejáratához. Belépő nincs, de a látogatóközpontnál a kezünkbe nyomnak egy térképet, amin bejelölik, melyik ösvényen mehetünk és melyiken nem. Ellenőrizni persze senki nem fogja, mert parkőrség az nincs.

A bejárattól a park nagyjából hat kilométerre található, addig unalmas félsivatagban tekergőzünk egy földúton. Az egyetlen hely, ahol megállunk, a huarpe indiánok régészeti parkja. Az út mentén kör és félkör alakú kőrakások láthatók, amik állítólag kemencék voltak. Az archeológusok szerint a huarpe indiánok fazekaskodni jártak a környékre, ami azért furcsa, mert a Sierra de las Quijadas emberi szempontból élhetetlen, száz kilométeres körön belül pedig nincs állandó vagy ideiglenes huarpe telepüsnek nyoma. A régészeti feltárás amúgy nem túl látványos, úgyhogy pár perc alatt végzünk vele.

Ezek a félkörök állítólag a huarpe indiánok kemencéi voltak, bár lakott település nyomaira a környéken nem bukkantak

A nemzeti parknak három túraútvonala van. Ebből kettő aránylag könnyen teljesíthető, mivel a peremhegység oldalán fut végig. A harmadik egy húsz kilométeres körtúra a medence mélyére, ami a pontosan egy hónapja önállóan járni tudó kisfiunkkal nehezen lenne kivitelezhető. Marad a másik kettő, ami így is több órás elfoglaltságot jelent mindannyiunknak.

A peremhegység látványos kiemelkedésekkel hirdeti magát

A Sierra de las Quijadas nemzeti parkká avanzsált része korábban virágzó völgy volt. Évmilliókkal ezelőtt egy hatalmas tó terült el a közepén, amit az elsivatagosodás teljesen kiszárított. Ma már víz csak akkor van benne, ha az évente előforduló egy-két esőzés után a sziklákról akadálytalanul alázúduló víz kisebb medencékben összegyűlik. Ezek a medencék táplálják a San Luis és a Mendoza tartományt elválasztó Rio Desaguaderót, ami az év nagy részében ugyancsak száraz.

Barangó első gyalogtúrája a Sierra de las Quijadas Nemzeti Parkba vezetett

Az egykori tó lenyomatát azok a fosszíliák képezik, amik itt-ott feltűnnek a kövekben, de találtak pteroszaurusz maradványokat is, amik jellemzően vízi állatokkal táplálkoztak.

A virágzó jarillák feldobják kicsit az egyhangú tájat

Turista szemmel azonban nem a fosszíliák, hanem a Quijadas-hegység kanyonrendszere az érdekes. Az évi nagyjából 100 mm csapadék nagy intenzitással érkezik a felszínre, a hirtelen jövő víz pedig erősen erodálja a sziklákat. Félelmetes szakadékokat, szurdokvölgyeket képez, amik a nap állásától függően sárga, narancssárga vagy vörös színben pompáznak.

A kép csalóka, a táv nagy részét Barangó egyedül teljesítette

A park legrövidebb ösvénye a hegyvidék élővilágával ismertet meg minket. Állatokat nem látunk, csak néhány távolban köröző kondort és pár pampanyúl lábnyomot, de a növényeket szépen összegyűjtötték egy helyre. A Quijadas tipikus növényei a labodák, amikből a kicsitől nagyig elég sokféle van. Ezen kívül látunk katuszféléket és jarillákat, a dél-amerikai félsivatagok apró bokrait is. Barangót persze csak az érdekli, melyik szúrós, mert azokat előszeretettel fogdossa. Nem állítom, hogy egy ilyen tanösvény ne lenne stresszes.

Nem rossz a kilátás, igaz?

A másik ösvény a déli kilátóhoz visz. Ez egy hosszab séta jó sok lépcsővel, amitől kicsit tartunk, de Barangó jól viseli. Csak egy hónapja jár önállóan, de az ötkilométeres táv 2/3-át legyalogolja maga.

A kilátás mindvégig zseniális. A szemközti földpiramisok a Bryce-kanyont juttatják eszembe. Kár, hogy nem tudunk leereszkedni az aljukba, de ha Barangó kicsivel nagyobb lesz, majd visszatérünk, és letoljuk a húszkilométeres körtúrát, talán még itt is sátrazunk egyszer.

Ez a túra az eddigi utazásunk egyértelmű highlightja

A kocsink mellett parkol egy lakóautó. Egy Buenos Aires-i családé, akik pár hónapja költöztek Merlóba, és nekiláttak körbeautózni Közép-Argentínát. Mesélnek kicsit Merlóról, ami meghozza hozzá a kedvünket. Van még időnk a Patagónia túrámig, így talán belefér egy kis kitérő a Comechingones-hegység lábánál fekvő városkához. Most azonban irány vissza San Luis, de előtte még ellátogatunk a Bebedero-sóvidékre. Pár napja a Salinas del Diamantéhoz nem engedtek be, hátha ezúttal szerencsénk lesz.

La Calera "impozáns" temploma

Menet közben beugrunk La Calerába. Ez az apró bányafalu Argentína egyik legnagyobb kőbányájának köszönheti létezését. Az itt élő mintegy kétszáz lakos egytől egyig a cementműveknél dolgozik. Furcsán néznek ránk, mikor kiszállunk a kocsinkból; errefelé sem sűrűn látnak szőke európaiakat.

San Geronimo és Balde két, csak hosszú hétvégenként és iskolai szünidőben működő fürdőváros

A Salinas del Bebedero legkönnyebben Balde faluján át érhető el, ezért San Geronimo fürdővárosánál letérünk a 147-es útról, és megpróbálunk végigvergődni a Rio Bebedero táplálta kiszáradt ártéren végigvezető mellékúton. Hihetetlen, hogy az argentinok ilyen utakat is képesek leaszfaltozni. Nagyjából negyven kilométer van a két alig pár száz fős falu között, amin egyetlen autóval sem találkozunk. Annál több viszont a madár. Ha Barangó nem aludt volna el, meg is állnánk fotózni, de ez most kimarad.

Balde határában leinti a kocsinkat egy idős úr. Gyógynövényeket volt szedni az ártéren, San Luisba tart. Eldobjuk a mendozai sztrádáig, cserébe ad nekünk egy csokor illatos növényt. Nem tudjuk, hogy mire jó, de legalább elveszi a bérelt autók Wunder-Baum szagát.

Salinas del Bebedero faluja nem a leggazdagabb település Argentínában

A sóvidék határában ismét befutunk egy bányafaluba. A sóüzem ránézésre nem működik, így elképzelésem sincs, miből élhetnek az itt lakók. Nincsenek sokan, nagyjából tíz ház alktoja a települést, aminek az utcáit is só borítja.

Nem, ez nem egy kolumbiai gyárlátogatás

A salinast itt nem őrzik úgy, mint El Nihuil közelében, így szabadon bekocsikázunk a bánya területére. Kiszállunk és sétálunk egyet a sókupacok között. Barangó odáig van attól, hogy sós a föld, alig bírjuk rábeszélni, hogy ne nyalja fel az egész bányát.

Ezt is nyaljuk meg!

Lassan lemegy a nap, így visszatérünk San Luisba. Olykor még szembe megyek a forgalommal, de ilyen az, ha az ember olyan országban vezet, ahol mások a KRESZ-szabályok. Holnap a San Luis-hegységet járjuk majd körbe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook-oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!