A csapat hazarepül, én pedig egy régi adósságot teljesítek magam felé. 2021 májusában Kolumbia az elsők között zárta le a pandémiát egy olyan tüntetéshullámmal, ami az akkori elnököt, Ivan Duquét végül elsöpörte. De nem csak Duque járt rosszul az utcai harcokkal, hanem én is. A kiábrándult és felbőszült tömegek lezárták a főbb utakat, így a tervezett Pereira körüli kirándulásaim tervét fel kellett adjam. Végül nem bántam meg, mert így láthattam Marsella színes utcáit, valamint Santa Rosa de Cabal vízeséseit, de azóta ott motoszkált a fejemben a visszatérés gondolata a térségbe.
Van öt teljes napom visszatérni Bogotába, úgyhogy a reptéri búcsú után azonnal Pereirába taxizom. Hihetetlen, de korábban még soha nem jártam a város központjában, bár tudom, nem maradtam le sok mindenről, mert Pereira minden, csak nem szép. Pedig a város gyökerei a konkvisztádorokig nyúlnak vissza, ugyanis 1540-ben itt alapították meg Cartagót. A pijaók betörése okán azonban a spanyolok elhagyták a völgyet, Cartagót pedig újraalapították a Rio Cauca völgyében. Az eredeti települést elnyelte a dzsungel, a 19. század közepéig pedig annak mélyén maradt. Ekkor néhány antioquiai család érkezett a környékre, hogy földeket törjön be kávétermesztés céljából, ők bukkantak rá az egykori telep maradványaira. A kávé felfutásával egyre több ember érkezett a völgybe, aminek következtében 1869-ben ismét várost alapítottak Cartago Viejo helyén Villa de Pereira néven. Mivel a környező dombok tökéletesek voltak kávétermesztésre, a migráció nem állt meg, annak ellenére sem, hogy a várost több alkalommal földrengés sújtotta.
A század végén végre megépítették az utat Bogotá és Medellín irányába, így a kávét már nem öszvérháton, hanem szekerekkel, később teherautókkal szállították a városokba. Ennek hozományaként egyre több lett a kereskedő, Pereira pedig hirtelen növekedésnek indult. Ma mintegy 480 000 lakójával Kolumbia 15. legnagyobb települése, de elővárosaival együtt meghaladja Cúcuta lakosságszámát is.
Pereira főtere, a Plaza Bolívar
A belvárosa abszolút érdektelen, hangulatában leginkább Armeníát idézi. A terei aprók, az utcák zsúfoltak, az épületek pedig az 1970-es évek betonépítészetét idézik.
A Plaza Victoria a szabadtéri koncertek, tüntetések otthona
No de, nem is magáért a városért kanyarodtam erre, hanem azért, hogy belekóstoljak a Los Nevados vulkánjainak szoknyáján kialakult köderdőkbe, az Otún Quimbayába és az Ucumaríba. Ehhez buszra kell szálljak, arra a buszra, ami La Florida és La Suiza érintésével egész az Ucumarí határáig visz. Ilyen buszból nincs sok, naponta mindössze kettő teljesíti a távot, egy reggeli és egy délutáni járat. Már magának a buszmegállónak a felkutatása is egy kész kaland, mivel senki nem tudja, az említett busz honnan indul. Végül a Plaza Victorián kötök ki, ahol az egyik megállóban szerencsére belefutok egy fickóba, aki pont La Suizába tart, így nyugodt szívvel pattanok fel arra a járatra, amire ő is.
La Suiza felé haladva ilyen táj fogadja az embert
Egy dolog biztos, ha pereirai lennék, én nem a városban, hanem ezen a vidéken laknék. Bár sem La Florida, sem La Suiza nem látványos, a klímája mindkét caseriónak zseniális, a madárvilág pedig hihetetlenül látványos.
Ezzel a chivával jutok el El Cedralba
Fél 11 magasságában szállok le a buszról El Cedralnál. Itt ér véget az út, innen gyalogosan lehet tovább menni a hegyek mélyére. A buszfordulónál lévő boltban veszek üdítőt és csokit, majd rohamléptekben megindulok hegynek felfelé. Szednem kell a lábam, mert a busz fél 5-kor indul vissza, ha nem érem el, gyalogolhatok egészen Pereiráig.
A paramón lévő tanyákra öszvérekkel szállítják az árut
A köderdő itt is pont olyan szép, mint Salento fölött, viszont errefelé egy lélekkel nem találkozom. Az elmúlt napok esőzései nyomán itt-ott hegyomlás nehezíti a haladásomat, de egy óra ütemes gyaloglás után végre megérkezem arra a tisztásra, ahonnan végre belátni a hegyeket. Persze az idő borongós, így a havasok nem mutatják meg magukat, de az irtás ettől még igen fotogén.
A Finca Ceilannál érek ki a köderdőből
Kevesebb mint két óra alatt érem el a La Pastora névre hallgató menedékházat, ahol egy nem túl barátságos kutya fogad. Szerencsére gyorsan megbékél a jelenlétemmel, így tudok egyet szusszanni a tornácon, mielőtt visszaindulok. Innen amúgy újabb két óra lenne a Finca Jordán, a Nevado Quindiót körülölelő paramók kapuja, de arra most nincs időm, hogy napokat töltsek a hegyekben. Már csak azért sem, mert szeretnék egy kicsit kalandozni az Otún Quimbaya mélyén, ugyanis él ott egy madár, amire régóta fáj a fogam. Ez a madár a vörösmellényű cotinga, ami a Középső-Kordillerák köderdői mellett csak Észak-Peru bizonyos völgyeiben, Guyana táblahegyei között és Dél-Brazília szubtrópikus erdőiben lelhető fel.
Ha másért nem, a madárvilágért abszolút megéri megcélozni a La Pastora menedékházat
Alig egy óra alatt visszaereszkedem a buszfordulóhoz, ahol elkap egy irtózatos zápor. Szerencsére nem tart sokáig és van még időm a délutáni buszig, így gyalog indulok neki az Otún Quimbayának.
Az út El Cedral és az Otún Quimbaya között
Az út meseszép, abszolút nem bánom, hogy gyalogolnom kell. Rengeteg légykapót, tangarát és kolibrit látok, aztán amikor végre elérem a természetvédelmi terület határát La Suizától nem messze, feltűnik az áhított madár. Talán még soha nem ment célirányosan keresett madár megtalálása olyan könnyen, mint a vörösmellényű cotingáé.
A vörösmellényű cotingát először pillantom meg életemben
Szeretnék még felbaktatni a Cascada Los Fraileshez, de az odavezető ösvény sajnos le van zárva, szögesdrótot mászni pedig az egész napos kutyagolás után nincs kedvem. Láttam már Kolumbiában több száz vízesést, megleszek nélküle.
Végül a buszt La Florida határában fogom meg, az éjszakát pedig Pereirában töltöm. Innen másnap egy másik nagy "hiányosság" felé veszem az irányt, Manizales felé. Jártam már korábban a városban, de a blog indítása óta nem, így soha nem írtam róla, pedig Manizales érdekes város. Méreteit tekintve nagyjából akkora, mint Pereira, de fekvése és klímája nagyon más. Manizales főtere 2200 méter magasan fekszik, de vannak városrészei 2000 méter alatt és 2500 méter felett is. A kitett felszín miatt az időjárás általában borús, esős, a nap csak olykor-olykor süt ki, legfeljebb 2-3 órára.
Mivel itt is inkább a környező hegyeket járnám körbe, ezért a buszpályaudvarhoz közel veszek ki egy szobát. A Hostal Luxury apró szobájáért 40 000 pesót fizetek, de ezért jár meleg víz, ami Pereirában nem volt.
Mivel rengeteg az időm, ezért első körben a közeli Neira falujába utazom el, már csak azért is, mert ez az utolsó település, ahová még nem jutottam el életem során a Medellínt Manizalesszel összekötő régi út mentén. Mivel La Ceja, Sonsón és Salamina is tetszett anno, azt feltételezem, Neira is levesz majd a lábamról. A megérzéseim jók. Már az odavezető út is elég látványos, a falu pedig igazi caldasi település, ami stílusjegyeit illetve félúton helyezkedik el az antioquiai és a quindiói között.
Ha Manizalesben jársz, Neirát is ejtsd útba
A városkában hatalmas a tömeg, mindenki lófrál az utcákon, mintha nem volna jobb dolga. Ha nem tudnám, mi az a mágikus realizmus, feltenném a kérdést, ezek az emberek vajon miből élnek, de lévén tökéletesen át tudom magam adni ennek az életérzésnek, pont nem foglalkoztat a kérdés, ahogy az itt élőket sem.
Ilyen a kilátás Pueblo Ricóból a környező völgyekre
Neirában elbóklászom egy darabon, majd fogok egy camperót, ami a közeli Pueblo Ricóba tart. Ez a hegytetőn álló apró caserio egészen bámulatos hely. Gyönyörű tanyák, színes porták és fantasztikus panoráma fogadja itt az embert, ahol hétköznap lévén nincs nagy mozgás. Hétvégente állítólag itt őrültek háza van, mert Manizales lakói szívesen látogatnak ide bandeja paisát lakmározni.
Pueblo Rico hétvégente közkedvelt kirándulóhely a városiak körében, hétköznap azonban csendes és nyugodt
Délután még bőven van időm felvonózni Manizales központjába. A város a nevét egy palás kőzetről kapta, ami állítólag tökéletes táptalaj a kávénak. Az 1920-as években volt olyan hacienda, ami egymaga 80 tonna kávét termesztett évente, aztán Pereira és Armenía felfutásával a manizalesi kávé értéke leértékelődött. Ezután mind Manizales, mind Caldas mezőgazdasága átalakult, megjelent például az az avokádó, ami mára a tartomány legfontosabb exportterméke.
A központ legszebb épülete a városi katedrális, ami előtt egy kondorfejű Bolívar szobor ácsorog. Állítólag a Los Nevados ezen oldalában élnek még kondorkeselyűk, remélem, holnap látok majd párat.
Manizales sem a legszebb város Kolumbiában, de Pereirával szemben van egy hangulata
Vacsorára lencsefőzelék a menü. Evés közben nézem a híradót a TV-ben, amiben arról magyaráznak, hogy a Nevado del Ruíz újra aktív, ezért Manizaels lakóinak fel kell készülnie az evakuációra. Remek! 2010-ben szerettem volna egy csapattal megmászni a vulkánt, de érkezésünk előtt néhány héttel aktiválta magát a tűzhányó, ezért a csúcstámadás elmaradt. Most, hogy újra itt vagyok a lábánál, ismét felébred, nehogy a közelébe jussak.
Manizalest a legjobb a felvonóból megnézni
Bár mindenki arra készül, hogy a Ruíz kitör, én nem akarok hegy nélkül maradni, ezért egy kora reggeli busszal megindulok a nemzeti park irányába. A Murillóba tartó busz sofőrje azonnal jelzi, hogy a park bejáratánál nem állhat meg, de ha akarom, elvisz a Sifónig, onnan meg majd visszatalálok valahogy. Legyen így!
Felfelé megkérem, hogy álljon meg a Laguna Negránál. Ahogy az lenni szokott, a busz megáll, az utasok közül pedig senki nem hőzöng emiatt. Szerintem sehol a világon nincs még egy olyan ország, ahol a menetrendszerinti járatot egy turista megállíthatja csak azért, hogy fényképezzen.
A Laguna Negra a Los Nevados Nemzeti Park bejáratához közel fekszik
Innen a busz felkapaszkodik a paramóra, megjelennek a frailejónok. Valószínűleg a vulkánnak köszönhető, hogy a korai órák ellenére már ködös a táj. A Sifónnál lepattanok, a terv pedig az, hogy az út mentén visszasétálok a nemzeti park bejáratáig, hátha sikerül valahogy feljutnom a gleccser széléig.
A Sifón névre hallgató kanyon és vízesés kevesebb mint 40 éve létezik
Szerencsém van az időjárással, mert egy pillanatra felszáll a köd, így megpillanthatom a Sifónt. A kanyon és benne a vízesés alig 40 éve létezik; állítólag innen indult el annak a laharnak az egyik ága, ami elpuszította Armero városát 1985. november 13-án.
A nemzeti park alkalmazottja mindenkit lezavar a hegyről
A Sifóntól nagyjából fél óra séta a termálfürdő, amit azonban zárva találok. A helyet üzemeltető campesinók azt mondják, hajnalban a nemzeti park elrendelte a hely evakuációját, ők is azt várják, mikor kell elhagyják a tanyájukat. Remek!
Engem is evakuálnak, mégpedig motorral, amire sikerül ráfagynom
Gyalog indulok tovább, de nem jutok messzire. A nemzeti park egyik alkalmazottja engem is megtalál. Felszólít, hogy hagyjam el a hegyet, de lévén nincs autóm, vakarni kezdi a fejét. Végül megkéri a tanyasiakat, hogyha lehet, engem is vigyenek magukkal. Nincs mit tenni, el kell hagyjam a Los Nevadost, de azért itt-ott megállítom a motorost fényképezni. A ruházatom abszolút alkalmatlan arra, hogy 4000 méteren motorozzak, mire leérünk az 50-es útra, mozdulni sem bírok, úgy átfagytam.
A Nevado del Ruízhoz ezúttal sem jutok el, de a paramó miatt érdemes volt erre kanyarodni
A nagy paramójárásból nem lett semmi, itt az idő, hogy visszatérjek San Franciscóba, ahol vár rám Moncsi.
Másnap reggel buszra szállok, de nem rohanok, mert barátosném is csak este ér rá. A tervem erre a napra az volt, hogy megmászom a Cerro Bravót, de erről a Nevado del Ruíz okán ugyancsak lemondhatok. Helyette Herveo falujába utazom. A falu nem, a táj azonban meseszép errefelé is.
Herveo felé sem csúnya a táj
Innen Padua érintésével Fresnóba buszozom. Egyik település sem vésődik mélyen be az emlékezetembe, csak a táj, ami miatt biztos, hogy egyszer visszatérek erre a vidékre. No meg adni kell a Nevado del Ruíznak is egy harmadik esélyt.
Herveo nem a legszebb település Tolimában
Padua is felejtős
Fresnóba se várost nézni gyere
Egy rövid időre visszautazom Európába, aztán jövök is vissza kedvenc országomba, hiszen várnak rám a Los Llanos állatai és a Serranía de la Macarena színes folyói.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
