Végre ismét Kolumbia! Ezúttal azonban nem utazgatni jöttem az országba, hanem túrát vezetni egy négyfős fiúcsapatnak, akik az ország nevezetességei mellett az éjszakai életre is kíváncsiak voltak. Lévén azonban, hogy sikerült kicsit túltolniuk a bulit a repülőn, a csapatból végül csak egyetlen srác, Peti landol Bogotá repterén. Nem túl szerencsés, ha a csapatod 75 %-a nem érkezik meg, és a bevásárolt rumokat öt helyett ketten kell megigyátok, de ezt az áldozatot meg kell hozzuk. A tervezett programot végül teljesítjük, de a delírium miatt sok emlék zavaros. Nem is részletezném a kéthetes ivászat minden aspektusát, hisz a rum mindenhol rum, de néhány emléket azért megosztanék a blog olvasóival.
Ilyen említésre méltó esemény utazásunk első napja, amikor is felkerekedünk, és körbejárjuk a Bogotától délre fekvő természeti csodákat, mint a Tequendama-vízesés, a Cerro Quinini és a La Chorrera-vízesés a Sumapaz-kanyonban. Azóta szerettem volna ezekre a helyszínekre visszatérni, mióta Erivel 2016-ban körbeutaztuk a környéket. Vajon másodszorra is annyira elvarázsol majd, mint elsőre tette? A válasz az, hogy igen, sőt!
Hogy mindenre maradjon idő, privát kocsival járjuk végig a vidéket. Már jó korán, fél 6-kor útra kelünk, hogy a reggeli csúcs előtt kiérjünk Bogotából, de a hajnali start ellenére is vagy két órán át araszolunk a főváros utcáin. Szeretem Bogotát, de képtelen lennék itt élni. Hiába reformálták meg a tömegközlekedést lassan húsz éve, Bogotá azóta akkorára hízott, hogy a négysávos sugárutak képtelenek megbírkózni a forgalommal. Kéne vagy tíz metróvonal, de a városnak egyre sincs pénze, így a TransMilenio kezd túlterhelté és lassúvá válni. Mockus zsenialitása lassan feledésbe merül; Bogotának újabb tömegközlekedési reformra lesz szüksége.
Mivel Peti a welcome parti estéjén elhagyta a telefonját, első körben le kell tiltsuk a kártyáját a szolgáltatójánál. A locutoriók reggel nyolckor nyitnak, a vágyott időpont Soachában ér minket. Vagy egy tucatszor keresztülutaztam már a Bogotával összeépült, de tőle független városon, azonban a központjában még soha nem voltam, egészen mostanáig. Amíg telefont keresünk, sikerül is körbejárnunk a centrumot, ami majdnem olyan szép, mint volt Madrid vagy Girardot főtere.
Soacha egyetlen dologról híres: itt ölette meg Pablo Escobar 1989-ben az elnökjelölt Luis Carlos Galánt
Soacha egyetlen dologról nevezetes, mégpedig arról, hogy itt gyilkolták meg 1989. augusztus 18-án Pablo Escobar emberei a Liberális Párt elnökjelöltjét, Luis Carlos Galánt, aki azt ígérte választóinak, hogy győzelme esetén felveszi a harcot a drogkartelekkel és azok vezetőit kiadatja az Egyesült Államoknak. Galánt a pódiumra lépés pillanatában lőtték agyon. Ekkor még senki nem tudta, de a merénylettel új fejezet nyílt a kolumbiai történelemben, hiszen Galán helyett az a César Gaviria lett az elnök, aki együttműködve a DEA-val leszámolt Pablo Escobarral és a Medellín kartellel. Galán tiszteletére szobrot emeltek a főtéren, ezzel megemlékezve a harminc évvel ezelőtti eseményekre.
A Bogotá-folyó völgye látványos, csak nagyon büdös
Sikerül letiltani a telefont, így idegeskedés nélkül vághatunk neki Cundinamarca déli szegletének. Első megállónkat a Tequendama-vízesésnél tartjuk. Az öngyilkosok Mekkájának tartott zuhatag a Muña-víztározót leeresztő Bogotá-folyón található, amibe a főváros teljes szennyvizét beleeresztik, így penetráns szag terjeng a völgyben. Szerintem az öngyilkosok nem is feltétlen öngyilkosok, egyszerűen csak beleszédülnek a szakadékba a szagtól. Amúgy a szuicid hajlamúak azért kedvelik ezt a helyet, mert a siker garantált; a Tequendama kanyonja 150 méter mély.
A Tequendama-vízesésről jó képet lőni szinte képtelenség
Bár a vízesés egyre népszerűbb a turisták között, még sincs kiépítve hozzá infrastruktúra. Van egy pár kocsit elbíró parkoló a Hotel del Saltónál, de ennyi és nem több. Ennek hála hétvégente iszonyú a dugó a zuhatagnál, pedig az esetek többségében nem lehet semmit sem látni. Először is a vízesést csak délután lehet jól fotózni, viszont akkortájt általában befelhősödik a völgy. Délelőttönként a nap elvakítja az embert, a felcsapódó párától képtelenség normális fényképet készíteni. Nekünk sem sikerül.
Az épületet hosszú évtizedek után újra hasznosítják, de egyelőre még nem olyan izgalmas, ami miatt az ember kifizetné a belépőt
A Hotel del Salto újabban Kolumbia egyik jelképe, pedig lassan 70 éve nem üzemel szállodaként. 1923-ban építették, de 1950-ben bezárták, mert a helyére egy 18 emeletes szállót terveztek. Szerencsére a projekt soha nem valósult meg, viszont az épület szépen lassan az enyészeté lett. Néhány éve hozták rendbe, azóta múzeum működik benne, ami a szálló múltját hivatott bemutatni. A belépő elég borsos, így kihagyjuk az élményt. Reggelire bedobunk pár kolbászt, amit egy asszonyság sütöget az út szélén, majd továbbindulunk délnek.
A 40-es országútról Silvania falujánál térünk le. Megállunk a főtéren inni egy lulót, közben keresünk valamit a faluban, ami említésre méltó, de ilyesmit nem találunk. Nem csoda, Silvania alig 80 éves múltra tekint vissza, létezésének oka a Bogotát Girardottal öszekötő út megépülése.
Silvania teljesen jelentéktelen, tíz percnél nem is töltünk itt több időt
Silvaniától indul az út be a hegyekbe. A Tibacuyt és Cumacát is érintő utat utolsó látogatásunk óta sem sikerült felújítaniuk, így sofőrünk rendesen küzd a kátyúkkal, közben pedig káromkodik, miért is vállalta be velünk ezt az utat. A kocsija nem képes megbírkózni az tulsó szakasszal, így Petivel kénytelenek vagyunk egy kicsit többet sétálni Cundinamarca egyik legszebb kiszögelléséhez, a Cerro Quininihez.
Cumaca faluja háttérben a Cerro Quininivel
A magaslat - ahogy már korábban egy bejegyzésben írtam róla - a pancse indiánok szent hegye volt, fontos termékenységi központ. A Cabeza del Indio nevű sziklát másfél óra gyaloglással érjük el. Ez a kis kirándulás elég jó indítása a kéthetes utazásunknak, ráadásul a tegnapi ivászat másnaposságát is gyorsan elűzi.
Peti a Cabeza del Indio szikla tetején
Sofőrünket legszebb álmából verjük fel. Reméli, hogy a Veneciába tartó út jobb lesz, mint az idevezető volt, de megnyugtatom, hogy nincs ilyen szerencséje. Boquerónig nincs gond, de utána még a tibacuyit is alulmúló szakasz következik. Mikor erről is letérünk egy alacsonyabb rendű földútra, akkor teljesen kiakad. Szívja a fogát rendesen, de ez csak addig tart, amíg meg nem látja, hová is érkezünk.
A Sumapaz-kanyont körülölelő hegyek sem akármilyen látványt nyújtanak
Venecia határában magasodik ugyanis a La Chorrera-vízesés, ami 2016-ban teljesen elvarázsolt minket Erivel. Peti és sofőrünk is csak ámuldozik. Egészen érthetetlen, hogy ezt a helyet miért nem ismeri senki. Ha Costa Ricában lennénk, tömött buszokkal hordanák ide a turistákat.
A La Chorrera-vízesés egyszerűen varázslatos
Ezután kivitetem magunkat a veneciai kilátóba, ahol ezúttal nem eső, hanem frenetikus naplemente fogad minket. Mindenkit megérint a látvány, oly annyira, hogy Petivel felcsapunk két üveg sört, megkezdve ezzel az alapozást az éjszakára. Muszáj lesz meginni a szállónkon maradt két üveg rumot, lévén holnap utazunk tovább, és nem akarjuk magunkkal cipelni a palackokat. Hála Peti haverjainak, az út végére egész biztosan alkoholista válik belőlünk.
A Sumapaz-kanyon naplementekor a legszebb
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
