A Las Gachas az elmúlt években került fel a turisták térképére, nem hiába. A természet kreálta jacuzzik igazi élményfürdőt jelentenek a Santander hegyei közt bóklászó utazóknak, mint amilyen Barangó, akit alig lehet elrángatni a vízzel telt medencéktől. Guadalupe környékén jártunk, és nagyon élveztük.
Bár a terv az volt, hogy Suaitából Guadalupéba hátsó úton, tanyabokrok mentén jutunk el, tömegközlekedés hiányában ebbéli törekvésünket kénytelenek vagyunk feladni. San Joséból egy camperóval visszatérünk Suaitába, onnan pedig Vado Realba, ahol könnyedén fogunk buszt a közeli Oiba városkájába. Innen szinte azonnal indul a buszunk Guadalupéba, abba a kisvárosba, aminek a határában megbújik Santander egyik térképekre nemrég felkerülő látványossága, a Quebrada Las Gachas.
Mivel az utat éppen építik Oiba és Guadalupe között, ezért mindenféle földutakon csalinkázunk, megismerkedve a Rio Oibita völgyének veredáival. A negyvenperces út bő másfél órásra nyúlik, de egyetlen percig nem bánjuk, mert így legalább alaposan körbejárjuk Guadalupe környékét, amiről megállapítható, messze nem olyan termékeny, mint voltak a Suaita közeli földek.
Guadalupe koloniális hangulata ellenére mindössze 130 éves
Guadalupe nagyon kellemes hely lenne, ha nem most újítanák fel az utcákat. Megállás nélkül dolgoznak a munkagépek, így a főtér környéke nehezen élvezhető. A Hotel Colonialban szállunk meg, ahol 50 000 pesót fizetünk hármunkra. A szoba nem egy nagy szám, de legalább tiszta.
Kolumbia falvaival ellentétben Guadalupe teljesen kihalt
Guadalupe koloniális jellege ellenére fiatal település. Bár már 1715-ben parókia működött a helyén, települési státuszt csak 1887-ben kapott, aminek az volt az oka, hogy a szárazerdős, néhol komolyan erodálódott földek nem tudták ellátni az itt élőket. Százötven éven keresztül ide-oda passzolgatták a lesajnált falut, hol Oibához, hol Socorróhoz, hol Suaitához tartozott. 1887-ben aztán levált mindenkiről, de a függetlenség nem kezdődött könnyen: 1900-ban a falu porig égett. Ennek ellenére Guadalupe fehérre mázolt házaival, macskaköves utcáival megidézi a gyarmati időket.
Ami szembetűnő, hogy ellentétben az átlag kolumbiai falvakkal, Guadalupe unalmas. Lehet, csak a munkálatok miatt van, de a főtéren nincs élet, evőt is alig találunk nyitva. Végül egy kávézóban sikerül egy-egy adag salchipapához jutnunk.
A falu egyetlen nyitva tartó mulatója a Coffe Grill, ahol sikerül salchipapához jutnunk
No, de nem is azért jöttünk Guadalupéba, hogy annak éjszakai életét teszteljük, hanem azért, hogy felkeressük a Quebrada Las Gachast, azt a kipreparálódott folyómedret, amit újabban a második Caño Cristalesnek is neveznek. A falu határából indul az ösvény Santander egyik legismertebb turistalátványosságához. A főtérhez hasonlóan ezt is építik, bár hogy mi szükség van a legelők közt kanyargó csapást lebetonozni, azt nem tudom. Helyette inkább fákat ültetnének, hogy ne kelljen harminc percen keresztül a tűző napon baktatni! Barangó egy ideig jön a saját lábán, de a betonról visszaverődő hő gyorsan túlhevíti szegénykét, így féltávnál felkéredszkedik a nyakamba.
Klasszikus utcakép Guadalupéból
Ahogy Boyacá falvaiban, így itt sem esett régóta az eső, aminek köszönhetően a Las Gachasban is alig van víz. A homokkőbe vájt jacuzzikban azért összegyűlik annyi, hogy beléjük lehessen ülni. Barangónak több se kell. Megindul ruhástul a medencék irányába, alig bírjuk visszatartani, hogy levegyük róla a hacukát.
Elég izzasztó az ösvény a Las Gachashoz
A Las Gachas messze van a Caño Cristalestől, hát még a Siete Machostól, de arra tökéletes, hogy az ember kicsit pancsoljon és napfürdőzzön, miközben bámulja a Rio Suárez túloldalán magasodó hegyeket és a fák között röpködő madarakat. Kora délutánig élvezzük a természet kreálta élményfürdőt, majd néhány tanya érintésével az Arenal vereda felé sétálunk ki. Itt csakhamar fogunk egy furgont, ami teljesen ingyen visz minket vissza Guadalupéba.
Barangó órákon át pancsol a természetes medencékben
Amíg Barangó délutáni pihenőjét tölti, mi megtervezzük a hazautunkat. Nekem ez csak májusban lesz esedékes, Eriéknek viszont március közepére szól a jegyük Bogotából, nagyjából másfél héttel azután, hogy én átrepültem Peruba. Annáék Villa de Leyvából írnak nekünk, hogy ők is hazatérnek a lányokkal, viszont Eriék előtt egy héttel, így megszületik a döntés: átírjuk az ő jegyüket is arra a járatra, ne kelljen Erinek egyedül végigszenvednie a hosszú repülőutat Barangóval. Kétszáz dollárba fáj az átírás, de jobb így, mint két teljes héten át Bogotában csövezni értelmetlenül.
Másnap visszatérünk Oibába. Ezúttal a főúton megy a busz, így igen hamar befutunk abba a városkába, amin már vagy kéttucatszor keresztülutaztam életem során, látni azonban soha nem láttam.
Oiba egészen kellemes hely
Ha nem is olyan hangulatos, mint volt Guadalupe, egy rövid sétát Oiba is megér, főleg a főtere, ami pont olyan élő, amilyennek egy kolumbiai főtérnek lennie kell.
Ahogy a legtöbb turista, úgy ezidáig mi sem álltunk meg Oibában, pedig egészen tetszetős városka
Egy helyi vendégházban, a Hotel D'Kchében szállunk meg. Pakolás közben Eri észreveszi, hogy a ruhái egy részét Guadalupéban hagyta a szárítón, így a délutánunk hátralévő része arról szól, hogy várjuk azt a buszt, amire a Hotel Colonial tulajdonosa feldobta a hátramaradt ruhát. Ezzel szépen el is telik a nap, így a közeli Chaguata-vízesés meglátogatása másnap délelőttre marad.
A szállónkon nem igazán tudnak minket informálni, hogy is lehetne eljutni a kinézett zuhataghoz, így jobb híján kisétálunk a főúthoz, ahol a veredák felé tartó camperók sorakoznak. A Chaguata irányába senki nem megy, így nincs mit tennünk, privát fuvart kérünk. Egy idős úrra esik a választásunk, aki 40 000 pesót kér a kiruccanásért.
Sofőrünk rossz irányba küld minket, így nem találunk oda a vízesés lábához
Az út nem tart sokáig. Húsz perc zötykölődés után egy hídnál szól az öreg, hogy megérkeztünk. Azt mondja, másszunk át a drótkerítésen, majd kövessük a patakmedret és úgy negyven perc múlva megérkezünk a vízeséshez. Követjük az utasításait, de sokra nem megyünk vele. A patakmeder partjáig még eljutunk, de ott véget ér az ösvény, ráadásul újabb és újabb kerítésekbe botlunk, így csakhamar visszafordulunk.
A Hacienda Chaguata és nem túl szimpatikus kutyái
Mondom a sofőrünknek, hogy ez az ösvény nem nyert, innen képtelenség megközelíteni a vízesést, és hogy legyen szíves felvinni minket a Chaguata haciendára, hátha onnan sikeresebbek leszünk. Kicsit húzza a száját, de végül feldob minket a tanyára, ahol kutyák rontanak ránk. Eri és Barangó nem mernek kiszállni addig, amíg el nem zavarom az ebeket. A tanya tulaját teljesen hidegen hagyja, hogy egy bottal suhintok a kutyái felé, esze ágában sincs visszahívni őket.
Útban a Chaguata-vízesés tetejére
Végül abbamarad a csaholás, így megindulhatunk a vízesés felé, ahová egészen jól követhető ösvény vezet. Legelőkön kelünk át, ahol marhagulyákat kell kerülgessünk, de negyed óra séta után végre megérkezünk a zuhataghoz. Igaz, nem a lábához, hanem a tetejére, de legalább elértük. Ösvényt a mélybe nem találunk, így megelégszünk a fenti látvánnyal, ami víz hiányában nem túl impozáns.
Sajnos a Chaguata-vízesést is sújtja a közép-kolumbiai aszály
Oibába visszaérve felmálházunk, majd kisétálunk a terminálra és várunk egy buszt Socorro irányába. Ez a városka lesz mostani utazásunk legészakibb állomása, ugyanis meg kell kezdjük a visszaereszkedést Bogotába, hogy elérjem a gépemet Peruba.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
