Peru talán legizgalmasabb része VRAE, az egykor a Fényes Ösvény gerillaszervezet, ma pedig a drogmaffia által uralt völgy, ahol három folyó, az Apurímac, az Ene és a Mantaro folynak össze. Itt élnek az asháninka indiánok, akiknél nincs kedvesebb és barátságosabb amazóniai közösség. Mazatóztunk, tapírt ettünk, csípős virággal kezeltük sebeinket, dorongozni tanítottuk az indiánokat. Fantasztikus napokon vagyunk túl.
Az elmúlt másfél hét eseményeit Pichariban pihenjük ki. A szálló kényelmes, az étteremben pedig remek gyümölcsleveket lehet inni, így a lehető legjobb körülmények közepette regenerálódunk. Kell is a pihenés, mert a következő egy hét masszív menet lesz egy olyan vidékre, ahol Erivel tett 2013-as utazásunk óta jó eséllyel nem fordultak meg turisták.
Pichari nem szép város, de fújni egyet tökéletes
Hogy ne csak láblógatással múlassuk az időt, kora délelőtt felpattanunk egy furgonra és a közeli Catarata falujába vitetjük magunkat. A település határában több szép vízesés is van, amiket fel lehet fűzni egy könnyed másfél órás túrára. Az öt zuhatagból négyet keresünk fel. Az ötödiket inkább mellőzzük, mert messze van, és az Espiritu Pampa túra után senkinek sem fűlik a foga egy félnapos trekkinghez.
Catarata falu vízesései segítik az Espiritu Pampa trek utáni regenerálódásunkat
Hétvége lévén elég sokan vannak, de külföldit egyet sem látunk. Nincs ebben semmi meglepő. A csapatnak is azt mondtam, visszafizetem a teljes túrapénzt, ha Pichari után találkozunk akár egyetlen hátizsákossal is.
Este Pichari főterén kóválygunk. Ma tartják az éves gasztronómiai fesztivált, így rengetegen sütögetnek az utcán. Bár az Apurímac völgye eredendően az asháninka indiánok lakhelye volt, a városokban ma már többségben vannak a meszticek, ezért fesztiválon is inkább mesztic ételek kóstolhatók. A legnépszerűbbek a sült belek és belsőségek, ami jellemzően a szegény földművesek elesége. Én kifejezetten szeretem az ilyesfajta falatkákat, a csapat több tagja azonban nem rajong értük. Így kötünk ki az egyik sarki cevichézőnél, ahol meglepő módon egészen vállalható halételeket készítenek. VRAE is fejlődik.
Másnap reggel érkezik értünk Jonathan Selva de Oroból. Három hete találkoztam vele a falujában, és szívesen vállalta a csapatom szállítását. Ahogy errefelé senki, így ő sem találkozott még turistákkal, ezért kifejezetten örült a felkérésemnek.
VRAE sem az autópályáiról híres
Ezúttal is komoly kihívás a csomagok logisztikája. Bent a sofőr mellett négyen férnek el, így hátul öt embernek kell helyet szorítani a hátizsákok mellett. Nem egyszerű feladat, küzdünk vele vagy egy órát, de aztán kigurulunk Pichariból.
Otari falujáig aszfaltút vezet. 2013-ban Erivel több napon át vendégeskedtünk Amadeónál, aki két feleségével, Katiával és Szankóval élt a Otari határában. Az öreg casique az egyik legtiszteletreméltóbb tagja volt az asháninka közösségnek. Sajnos csak volt, ugyanis két éve elhunyt. 96 árvát hagyott maga után, bár azt nem tudom, hogy 2013 óta született-e újabb gyermeke. Lehet, hogy ennél több gyermeke siratja idős barátomat.
VRAE nem véletlenül nyeri el mindenki tetszését
Otari után földúton folytatjuk tovább az utunkat. Az esőzések nyomán itt is rengeteg a hegyomlás, de ezúttal megússzuk a kényszerpihenőt. Csak akkor állunk meg, amikor fotózni támad kedvünk. Az út első felében ez elég sokszor előfordul, mert az Apurímac völgye lélegzetelállító.
A következő település, amit érintünk, Mantaro. Innen nem messze ömlik az Apurímac-folyóba a Rio Mantaro, hogy aztán Ene-folyóként folytassa tovább az útját. Mantaro után a völgyet sokszor VRAEM-nek nevezik, ami a Valle Rio Apurímac, Ene y Mantaro rövidítése.
Mantaro ugyanolyan porfészek, mint VRAE bármelyik mesztic települése
Két és fél órás platón vergődés után futunk be Puerto Enébe. Jonathan leparkolja az autót, a csapat pedig nyujtózik egyet. Puerto Ene sokat változott az elmúlt években, amit annak köszönhet, hogy az utat megépítették Satipóig, így aki Lima felé utazik, újabban ebbe az irányba teszi. Mivel az első pihenőjét mindenki itt tartja, rengeteg bolt és kifőzde nyílt a célját vesztő kikötő helyén.
Puerto Ene jobb hely lett az elmúlt években
Sort cserélünk, így aki eddig a platón görnyedt, beül az utastérbe. Ahogy mélyebbre és mélyebbre hatolunk VRAE szívébe, úgy válik az út egyre rosszabbá. Itt már Piojito nem tudna elnavigálni, errefelé az egyetlen használható közlekedési eszköz a Toyota Land Cruiser.
Ahol megjelenik a perui kopaszkutya, az már világváros
Valle Esmeralda után a kokaföldjeiről híres Selva de Oro következik. Jonathan ebben a faluban él, de a kokainnal kapcsolatos kérdéseket ő is negligálja. Bár VRAE lakóinak többsége drogban utazik, arról beszélni tabu. Jonathan annyit mond, ő csak fuvaroz, és soha nem ellenőrzi, milyen árut bíznak rá.
Valle Esmeralda a Rio Ene partján
Aztán Quempiri felé megpillantunk egy kiégett teherautót. Jonathan szerint drogszállító járgány volt, amit alig pár hete lőttek ki a katonák. A sofőr elmenekült, a paszta megsemmisült.
Sem Valle Esmeralda, sem Selva de Oro nem nyeri el a tetszésünket
Quempirit közel ötórás utazás után érjük el. Vártak már ránk, hiszen három hete jártam itt és értesítettem őket, hogy jövünk. Nincs díszsorfal, sem welcome party, de a casique és néhány öreg kusmát húzott a tiszteletünkre. A fiatalabb férfiak ma már nem hordják a népviseletet, sokuknak már nincs is kusmája. A nők többsége azonban még mindig viseli a színes egyberuhát, sőt, olykor még az arcukat is festik. Pedig a modernizáció ide is betört. 2013-ban, mikor Erivel itt jártunk, épp hozták be az áramot a faluba, ami azóta szépen működik. Sok házban ma már van TV, sőt, egy kocsma is nyílt nem messze a casique házától. Sörözni azonban csak a környező földeken dolgozó meszticek söröznek, az asháninkák inkább mazatóznak.
A drogháború soha nem fog véget érni
A casique egyesével bemutatkozik mindenkinek, majd leültetnek minket és az asszonyok máris hozzák a mazatót. Az édesburgonyából és yukkából nyállal erjesztett csicsa mindenkinek kötelező, visszautasítani nem lehet. Az íze leginkább a kovászos uborka murcisodó levére emlékeztet, amit csak addig nehéz fogyasztani, amíg meg nem szokod. Ehhez nekem kell vagy 3-4 liter, ami soknak tűnik így leírva, de lévén az asháninkák megállás nélkül isznak, estére meg is van a beugró adag.
Quempiri faluja távolról nézve nem nagy szám, mégis itt fogunk két éjszakát eltölteni
Vált velünk pár szót a törzsfőnök, majd megmutatja, hol szállásolhatjuk el magunkat. Az iskola épületét kapjuk meg a mellé épült WC-vel és zuhanyzóval, amiket talán már akkor sem takarítottak, amikor Erivel utoljára itt jártam. Az iskolát nagyjából kisöpörték nekünk, de a mosdó maga a pestis. Jó dolog az angol WC, ha van folyóvíz, de az állami támogatással készült létesítményhez azt elfelejtettek rendelni, így a jó asháninkák használták, amíg a fajanszok meg nem teltek, majd úgy hagyták. A csapat tagjai néznek egy nagyot, hogy ezt kapják a pénzükért, de én csak vállat vonok: Isten hozott mindenkit az indiánok valóságában!
Ezért a szállásért 800 000 forintnak megfelelő solt kérnek tőlünk az asháninkák
Csakhamar híre megy a faluban, hogy megérkeztünk, így egyre többen csődülnek az iskola köré. A törzsfőnök nem igazán tudja, mi a dolga, helyét átveszi egy idősebb figura, Noel, aki Thomas unokatestvére. 2013-ban Thomas karolt fel minket és tette az itt töltött napokat felejthetetlenné, de Amadeóhoz hasonlóan sajnos ő is elhunyt. Nincs mit tenni, be kell érjük a mazatótól folyton kóválygó Noellel, aki abban teljesedik ki, mint vezető, hogy minden házhoz bevisz minket egy kis mazatózásra. Vannak a csapatban, akik képtelenek megszokni az erjedt yukkalé ízét, így azok, akik bírják, helyettük is isznak, aminek eredményeképp az ebédhez többen hatalmas mosollyal az arcukon ülnek oda.
Noel a turisták szórakoztatását abban látja, hogy tölti beléjük a mazatót
- Tyúkleves lesz, Andrés. Vacsorára majd kaptok tapírt és surit, ha megfelel - vázolja a napi menüt Noel.
Ebéd után összeülök a falutanáccsal megvitatni a délután és a holnapi nap programját. Valamint szeretném végre tudni, mennyit is kérnek azért, hogy a csapattal Quempiriben töltünk két napot. Ezt azóta próbálom belőlük kiszedni, mióta három hete itt jártam szervezési céllal, de választ soha nem kaptam.
- Úgy gondoljuk, 10 000 sollal beéri a falu - veti oda nekem Josias, a casique.
Igor az elején önti magába a mazatót, de három liternél többet nem tud meginni
Kigúvadt szemekkel bámulok rá. 10 000 sol az 2800 dollár. Egy pillanatra átfut az agyamon a shuar indiánoknál pár éve megélt alkudozás, aminek kis híján fejlevágás lett a vége. Az asháninkák szerencsére jobb fejek a shuaroknál, így gyorsan megértik, hogy képtelen összeget kérnek. Imádom amúgy ezeket a szituációkat. Az őslakos közösségek többségének nem sok fogalma van a pénzről, épp csak annyijuk van, ami a túléléshez elegendő. Azt gondolják, a fehér ember olyan gazdag, hogy 2800 dollár valós ellenérték lehet két nap szállásért saját sátorban összeszart WC-vel és három tál rizsért valami vadhússal keverve.
- 10 000 sol rengeteg pénz. Én úgy gondolom, 120 sol fejenként tisztességes ajánlat.
Az üzletelés a férfiak dolga, minden mást a nők végeznek el
Josias összenéz Noellel és a falu öregjével, Marciallal, majd bólintanak, hogy oké. Pont a tizedét kapja a falu annak, mint amit bemondott, de ebből így is hónapokon át fizetik a közösség teljes villanyszámláját.
- Gyertek, megnézzük, hogy készül a vacsora! - fúj riadót Noel.
Klasszikus asháninka konyha
Quempiri egyik utolsó házához igyekszünk, ahol épp a pár órával ezelőtt lőtt tapírt darabolják. Egy idősödő asszony épp a jószág fejével küzd.
A papagájfiókák etetése is a nők feladata
- A feje a legfinomabb a tapírnak. Nektek tettük félre. De lesz majd előétel is, igaz? - fordul a tekintetét lesütő asszony felé, aki alig észrevehető módon bólint, hogy igen - Andres külön kérésére gyűjtöttünk surit. Nyersen vagy sütve kéritek?
- Sütve! - utasítom Noelt, mielőtt a csapat kérdezősködni kezdene, mi is az a suri.
A vacsoránk lassan konyhakész állapotba kerül
Bár a csapatot már az Espiritu Pampa gyalogtúra is sokkolta, Quempiri érezhetően túlmutat a többség komfortzónáján. Pettt könnyen veszi a dolgokat, hiszen járt már velem az ecuadori esőerdőkben, de sokakon érződik, hogy ez így hirtelen egy kicsit sok.
Rövid ejtőzés után összegyűlünk a focipályán, ahol Quempiri bölcsei tartanak nekünk egy rövid előadást a kultúrájukról. Marcial mindennek a tudója. Az erdő összes madarának tudja utánozni a hangját és ismer minden gyógynövényt, bár saját bevallása szerint ma már ő is inkább pirulákat szed. Ámulva hallgatjuk, ahogy egy fűszállal képes kerregni, mint egy tukán. Ő pedig ámulva hallgatja, ahogy István és Igor előkapják a dorombjukat, és játszani kezdenek rajta. A falu teljes lakossága azt kutatja, miként szólaltatják meg a dorombot. Mi a tukánt próbáljuk utánozni, Marcial pedig Istvánt és Igort. Mindkét fél szerencsétlenkedését hahotázás követi.
Marcial bármivel képes madárhangokat utánozni
Megtanítanak minket íjjal lőni, valamint bemutatják a tollaslabdájukat, a chutankarontzit. Játszunk egy szettet a gyerekekkel, majd Pettt előkap egy frizbit, ami ismét ámulatot kelt az asháninkák között. Pettt be is mutatja, hogyan kell vele játszani, de a mozdulatra nem áll rá az indiánok keze. Röhögcsélünk egy sort az ügyetlenkedésen, majd biztosítok róla mindenkit, hogy a frizbiből estére tányér lesz.
István, Zsolt és Gábor tanulja az íjjal lövés tudományát
A délutáni program eléri célját: Quempiri lakói és a Mirador-csapat is oldott állapotba kerül. A nevetés minden civilizációs szakadákot leküzd. No, és a mazato. A délután hátralévő részében megállás nélkül isszuk a yukkalevet, ami folyamatos vizelhetnékhez vezet. Az ám, csakhogy amíg eljutnánk az erdő szélére ürítkezni, hat helyre invitálnak be minket inni.
A falu frizbizni tanul
- Pisilni indultam, de sikerült berúgnom - tér vissza egy maratonira nyúló vizelésből Gábor hatalmas mosollyal az arcán, majd felcsattan - Imádom ezt a falut!
Tényleg imádnivaló. Pedig nincs itt a világon semmi, csak pár száz indián, akiknél azonban barátságosabb és vendégszeretőbb nép nem nagyon van Dél-Amerikában.
Vacsorára felszolgálják a tapírt. Nem először eszem az amazóniai vadhúsból (utoljára Georgetownban volt hozzá szerencsém), de nem vált a kedvencemmé. A tapírt egyszerűen képtelenség jól elkészíteni, még akkor sem, ha az ínyencségnek számító fejhúsból lakmározik is az ember. A húsa egyszerűen annyira száraz, hogy lenyelni csak nagy adag mazatóval lehet. No, meg egy kevés surival, ami viszont kellemesen krémes és édeskés. A csapatból többen is úgy gondolják, ez utóbbi tényleg nem nekik való. A suri ugyanis nem más, mint egy hízott lárva, ami korhadt fák törzsében él. Ha megbírsz enni egy kanál édesítőszerrel felturbózott kacsazsírt óvszerbe bújtatva, akkor a surival sem lesz bajod.
A suri olyan, mintha egy kanál édes kacsazsírt kotonba töltöttek volna
Igen nyugodtan telik az éjszaka. Olykor malacok röfögnek körülöttünk, máskor kóborkutyák dörgölőznek a sátraink falához, de ez is hozzátartozik az élményhez.
Napfelkelte után tíz perccel már töltik belénk az első kübli mazatót az egyik háznál. Ezt a feelinget Gábor érzi a leginkább; talán ő az egyetlen, aki rájött, miért is jó meginni napi 5-6 litert ebből a penetrából:
- Olyan tőle az érzésem, mintha lebegnék. Életemben nem éreztem ilyet egyetlen piától sem - érzékelteti a mazato jótékony hatását.
Útban Quempiri egyik látványossága, a barlang felé
És tényleg. A mazato nem egyszerűen egy csicsa. Attól az ember általában rosszul van és okádik. A mazatótól azonban nem. Ez hidratál, s bár kellemesen becsípsz tőle, nem hülyülsz meg, a másnap pedig fenomenális. Kellemesen kóválygós, lebegős, mintha nem is a földön járnál.
A reggeli bódulatot egy könnyed gyalogtúrával adjuk át a múltnak. Thomas 2013-ban mesélt nekem egy barlangról, amit akkor nem kerestünk fel, de a csapattal ezúttal útba ejtjük. Vezetőink egyike az a srác, akit anno Quempiri sámánja kezelésbe vett, mert begyulladt a szeme. Azóta gondolkodom rajta, hogy az asháninka gyógyítás valóságos-e vagy ordas nagy kamu.
Quempiri barlangja nem egy nagy szám, de délelőtti kirándulásnak jó
A szomszédos faluig Jonathan visz el minket, onnan gyalogolni kényszerülünk. Az asháninkák földjeit gyorsan magunk mögött hagyjuk, aztán jön az erdő, ami meglepően ritkás. Ismerem a ligetes trópusi erdőket. Az ilyesfajta ökoszisztémák általában karsztos vidékeken alakulnak ki, ahol annyira vékony a talajtakaró, hogy az óriásfák nem tudnak megtelepedni.
Elég hamar elérjük a mészkőszirteket, amiket egy apró patak mos alá. A vízmosás egyik pontján meleg hőforrás tör fel, ami asháninka vezetőink számára hatalmas élmény. Nem értik, hogy minket miért nem hoz lázba, aztán elárulom nekik, hogy a mi országunkban minden második városban van hévíz, így a magyarok nem vetkőznek neki csak úgy ripsz-ropsz, ha ilyen kerül az útjukba.
A barlang előtt van egy tanya. A tulajdonos nincs idehaza, a chakra azonban egészen fantasztikus. Hiába járom 15 éve Dél-Amerikát, sikerül rálelnem egy olyan gyümölcsre, amihez korábban még nem volt szerencsém, csak feldolgozott állapotban. A tanyán van ugyanis egy éppen termő camu camu bokor. Szedünk egy marokkal és megkóstoljuk a piacokon csak nagyon ritkán felbukkanó piros bogyókat. A camu camut a bioipar kedveli nagyon, mivel magas a vitamintartalma, rengeteg nyomelemet tartalmaz és kedélyjavító. Mondjuk ez utóbbival az elmúlt másfél hétben nem volt gond és remélem, a következő napokban sem lesz.
Az ostoros pók, más néven skorpiópók egyike az amazóniai barlangok élőlényeinek
A barlang alig öt perc sétára van a tanyától. Nem egy nagy eresztés, de látunk odabenn denevéreket és ostoros pókokat (néhol skorpiópók). Ez utóbbi élőlény elég rusnya, viszont teljesen ártalmatlan. Mondjuk olyasvalakinek, aki arachnofóbiától szenved, ezt hiába is magyaráznám. Tényleg elég visszataszító egy jószág.
A denevérek itt is jó fejek
Visszafelé újra megállunk a tanyán, mert vezetőink megszomjaztak. Bár a tulaj nincs odahaza, szó nélkül rárepülnek a mazatójára, amiből alaposan benyakal a társaság. Már vagy két órája nem ittunk yukkalevet, épp itt volt az ideje.
Asháninka vezetőink pózolnak az erdőben
Ebédre visszaérünk ugyan Quempiribe, de az ételről megfeledkeztek az asszonyok. Kénytelenek vagyunk bedobni egy adag főtt csirkét rizzsel a meszticeknek fenntartott kantinban, amihez sört rendelünk. Nem csúszik. Nincs mazato íze. Gáborral el is indulunk, hogy keressünk egy kis frissítőt. Másfél óra múlva alig találunk vissza a kocsmához, mert az összes háznál látták, mennyire ki vagyunk száradva.
Asháninka kislány portréja
Délután jelenésünk van Marcialnál, a falu öregjénél, aki tart nekünk egy kis bemutatót gyógynövényekből. Kvázi minden trópusi gaz jó valamire, de két növényt soha nem feledünk. Az egyik az, amit Gábornak ad, mikor megtudja, negyven éves kora ellenére nincs gyereke, csak kutyája.
- Ebből főzz teát! - nyújt át neki egy csokor növényt - Remélhetőleg lesz tőle több kutyád - gúnyolódik a mókás öreg.
Ezután körbenéz a csapaton, aminek tagjai megállás nélkül vakarják a lábukat. A barlang körül megettek minket a jejenek, távolról vöröslik tőlük a lábunk.
- Ne vakarjátok, ne is kenjétek! Nekünk asháninkáknak erre is van megoldásunk - biccent az egyik fia felé Marcial, aki lehajol és felszed a földről néhány virágot - Andrés! Ülj ide mellém!
Leülök. Marcial fia beveszi a szájába a virágokat, jól megrágja, majd leköpi velük a lábamat. Irtó gusztustalan, pláne, hogy utána szétkeni a nyálát a lábamon. A hatás azonban nem marad el; alig fél perc múlva zsibbadás fut végig a lábszáramon. Olyan, mintha milliónyi tű bökdösné a bőrömet. Egy perc múlva már semmit nem érzek a viszketésből, csak a kellemes bizsergés marad. Nagyon bejön a dolog, úgyhogy odaparancsolom Gábort, aki látva rajtam, hogy megkönnyebbültem, szívesen ül modellt. Ezúttal én rágom össze a virágokat és én köpök. Két perc múlva már Gábor köpi Anitát, Anita pedig Zsoltot. Itt azonban bezárul a kör, ugyanis mostanra a virág bizsergető hatása eléri a nyelv alatti mirigyeket, amitől dölni kezd belőlem a nyál. Pár perc múlva együtt köpködünk Gáborral, majd Anita is mellénk áll. Életemben nem volt ilyen élményben részem, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Képtelenek vagyunk elállítani a nyáladzást, előrehajolva köpködünk a földre. Marcial és a csapat többi tagja gurgulázva röhögnek, mi pedig mozdulni sem tudunk, mert mindent összekennénk. Mi is nevetünk persze, mert nem vagyunk rosszul, egyszerűen csak képtelenek vagyunk abbahagyni a nyáladzást. Ennyire abszurd helyzetben még soha nem voltam, és nem tudom, valaha leszek-e.
Gyere drága! Megköpködöm a csípéseidet.
Negyed óra elteltével múlik a hatás, így végre felegyenesedhetünk. A szánkban megszűnik a zsibbadás, ahogy a lábunkban is, a viszketés azonban nem tér vissza. Az idióta mellékhatás ellenére zseniális cucc ez a virág, termeszteni kéne otthon.
A cobiriki virág, ami szúnyogcsípésre és nyálfokozásra egyaránt tökéletes
Visszatérnénk a szállásunkra, de a tízperces séta másfél órásra nyúlik. Ismét mazatóznunk kell, ezúttal Noel testvérééknél. Mostanra nem sokan maradtunk, akik le bírják nyelni más nyálát is. Anita, Pettt, Gábor, Igor és Zsolt még kitart, Andi, Imi és István már a tök megjelenésekor széttárja a karját.
Marcial és felesége
Vacsorára ismét tapír van, levesnek lefőzve. Surit ezúttal nem kapunk, talán látták rajtunk, hogy nem vált a kedvencünké.
Naplemente után zene csendül fel a falu végéből. Néhányan a csapatból felkerekedünk, hátha sikerül belecsöppenünk egy asháninka buliba. Bingó! Az egyik család most tartja a lányuk 14-ik születésnapját, ami az őslakos lányok életében mindig fordulópont. Ettől a naptól kezdve az indián lányok eladósorba kerülnek, férjhez mehetnek, gyereket szülhetnek. A Quempirihez hasonló zárt közösségekben ez a következő egy-két évben jellemzően be is következik, bár az áram megjelenésével itt is kezdenek átalakulni az igények. Egyre többen szeretnének iskolába járni, pénzt keresni, kipróbálni magukat a városokban. A legtöbb lány azonban csak Selva de Oróig vagy Puerto Enéig jut, ahol prostituálódnak. Sokuknak innen egy ugrás a kábítószer, jobb esetben csak futárként, rosszabb esetben függőként. Nem egyszerű tehát az indián fiatalok élete. A tradicionális élet ma már nem fék, inkább levetkezni való nyűg.
Quempiri kocsmájában próbálunk sört inni, de a sok mazato után nem csúszik
Mire a buliba odaérünk, az ünnepelt már alszik. Az ünneplő tömeg azonban még mazatogőzösen ropja. Mi is lenyelünk egy újabb gallon yukkalét, és beállunk táncolni. A zenét már laptopról játszák, így csakhamar előkerülnek a magyar slágerek is. Arra azért mi sem voltunk felkészülve, hogy asháninka asszonyokkal toporgunk majd Pokolgépre.
Az elmúlt két nap örök emlék marad mindenkinek. Az asháninkáknál kedvesebb és vendégszeretőbb őslakos közösség nem nagyon van Amazóniában. Remélem, még sokszor visszatérhetek ide. Most azonban irány Camantavishi és az Otishi Nemzeti Park...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
