Mérges pókok között a Brownsberg Nemzeti Parkban


Suriname-ban tett utazásunk első állomása a Brownsberg Nemzeti Park, amit annak ellenére kevesen látogatnak, hogy az ország egyik legkönyebben elérhető parkja. Ennek köszönhetően azonban rengeteg az állat, de az igazi élményt a rovarvilág jelenti. Suriname már most sokkal izgalmasabb, mint volt Francia Guyana.

Paramaribóban ezúttal csak annyi időt töltünk, amennyit a guyanai vízum beszerzése okán feltétlen muszáj. Így is sikerül körbejárnunk az óvárost, ami meglepi a Mirador-csapat tagjait. Az emberek többsége semmit nem tud Suriname-ról, így azzal sincs tisztában, hogy Paramaribo Dél-Amerika egyik legszebb városa. Annak ellenére van ez így, hogy az elmúlt évtizedekben sokat romlott a műemléki épületek állaga, bár 2010 óta egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek azok megóvására, mert mióta a timföldgyár bezárta kapuit, Suriname-nak nem maradt más, csak a turizmus.

Ami egyébként nem túl fejlett. Bár külföldiből így is elég sok van Paramaribóban, de azok 99,9 %-a holland, akik - Francia Guyanához hasonlóan - vagy családlátogatáson vannak az országban, vagy dolgozni érkeztek ide. Miattuk azonban érdemes az idegenforgalom felé fordulni. Ma már van egy-két normálisabb hostel és bár is, amik ugyan kicsit elrugaszkodtak árakban a valóságtól, de legalább rajtuk keresztül lehet informálódni erről-arról.

Amiről még ők sem tudnak sokat, az a Brownsberg Nemzeti Park, ami bár nincs messze a fővárostól, mégis kiesik a holland turisták látóköréből. 2011-ben saját szervezésben jártam a Brokopondo-víztározó fölé emelkedő hegy tetején, de most csapattal kéne oda eljussak, ami nem tűnik könnyű vállalásnak. Szerencsére régről van egy telefonszámom, egy bizonyos Eddie-hez, aki anno vállalta, hogy Brownsweg világvége falujából felfurikáz a nemzeti parkhoz. Csodák csodájára a telefon kicseng, és Eddie felveszi. Az öreg 80-hoz közelít, de még most is bevállalja a fuvart ugyanazzal a szakadt Toyotával, amivel anno engem is felvitt.

Az ám, csak hogy ezúttal kilencen vagyunk, de megígéri, hogy beszervezi az egyik haverját, így menjünk nyugodtan, találkozunk majd Brownsweg benzinkútjánál. Kapok tőle egy számot a nemzeti parkhoz is, így sikerül szállást foglalnom a csapatnak a hegy tetején.

Browsnweg felé nincs nagy forgalom

Paramaribóból kikecmeregni nagyon nehéz. Új út épül a repülőtérre, az autókat pedig egy földútra terelik, így gyök kettővel hagyjuk magunk mögött a fővárost. Paranam után, ahol az útépítés elkanyarodik a reptér irányába, végre megszűnik a tötymögés. A kocsik is eltűnnek, alig néhány járművel találkozunk Brownswegig.

A falu teljesen érdektelen, amit semmi nem szemléltet jobban, mint hogy az Eddie által említett benzinkút egyben a kulturális tér is. Brownsweg apraja-nagyja itt gyülekezik; a nők ételt árulnak az autósoknak, a férfiak söröznek a támfalnak támaszkodva. Eddie is itt kavar valahol, csak senki nem tudja, hogy pontosan hol, de a benzinkút mögötti bolt kínai tulaja negyed órán belül előkeríti nekünk. Eddie hozza magával a haverját is, ahogy ígérte, egy övénél még lepukkantabb Toyotával. Na, ez bizony nem Francia Guyana!

Eddie ismerősként köszönt, bár szerintem fogalma sincs, ki vagyok. Amúgy nem könnyű vele beszégetni, mert olyan durva kreolsággal tolja az angolt, hogy az még egy guyanainak vagy barbadosinak is fejvakarást okozna. Egyébként azóta lakik Brownswegben, mióta megalapították. A falu kevesebb, mint hatvan éve létezik; ide telepítették azokat a maroonokat, akiknek a falvait felszámolták a Brokopondo-víztározó megépítése okán.

Az út a nemzeti parkhoz egészen szörnyű állapotban van. 2011-ben sem nézett ki jól, de mára alig járható. Éppen ezért csodával ér fel az, hogy Eddie és a haverja szimpla Corollával abszolválja a távot, igaz, a 11 kilométert több mint másfél óra alatt tesszük meg.

- Ha esik, még ennél is rosszabb az út - meséli Eddie - A hegy lábánál van egy aranybánya, egy szakaszon ők is ezt az utat használják. Az üzemeltetőit azonban nem igazán érdekli az út minősége, a teherautóik bármin átmennek. Az állam meg nem akar utat építeni a vállalatnak, így a nemzeti park felé sincs normális út. Így működik ez a Suriname - nevet.

Kilátás a Brokopondo-víztározóra a Brownsberg Nemzeti Parkból 

A nemzeti parkban rajtunk kívül nincs egy lélek sem, csak a személyzet. A turisztikai referens, a testes Nancy, hatalmas mosollyal fogad minket. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, teljesen elalél. Nem sok turista látogatja őket, azok többsége is holland. Mióta ő itt van, volt pár angol, francia és német látogató, de magyar még soha. Lehet, hogy 2011 óta (ekkor jártam itt) nem volt a Brownsbergben hazámfia?!

Nancy a park legtágasabb házát adja nekünk. Külön szobák vannak benne, igaz, azokban emeletes ágyak, de a körülményekhez képest ez is luxus. A zuhanyzó mondjuk nem túl tiszta, de ilyen kicsire nem adunk. Végülis ez már nem az unió.

A Brokopondo naplementekor sem csúnya

A kilátás a ház előteréből egészen fantasztikus. Alattunk a Brokopondo-víztározó és az azt körülölelő végtelen esőerdő. A rovarok és madarak által komponált zenemű egész nap hallható, néha az erdőből kidugja a fejét egy-egy aguti. Bár Francia Guyanában a legnagyobb a trópusi esőerdők aránya, ott az infrastruktúra hiánya miatt az embernek nem sok esélye van állatokat látni a természetben. Brownsberg már az érkezésünk utáni egy órában többet mutatott meg Amazónia élővilágából, mint Francia Guyana két hét alatt.

Agutikat látunk az erdő szélén szaladgálni

A személyzet főz nekünk levest és süt hozzá csirkét, így nem maradunk éhen. Amíg azonban elkészül az étel, a park egyik alkalmazottjával elmegyünk éjszakai túrára, hátha látunk érdekes rovarokat, békákat. Szegény fickó nem tudja, miért akarok éjszaka az erdőbe menni, érződik rajta, hogy nem sűrűn kérnek tőle ilyet. Elől baktat magányosan, állatot csak akkor lát, mikor én mutatok neki. Többségében sáskákat látunk, de itt-ott kiugrik az avarból egy-egy béka is.

Néhány állat az éjszakai túráról

Visszaérve a nemzeti park épületeihez, az egyik lámpa alatt színes lepkékre leszünk figyelmesek. Vezetőnk azt magyarázza, mindig csak egyfajta falfelületre repülnek, a többire nem.

Ilyen lepkéket se lát sűrűn az ember

Ezután megmutatja a parkőrök háza mögötti sufnit, aminek tetőszerkezetében tarantulák lapulnak. Nem bántják őket, mert megeszik a csótányokat, amikből sajnos elég sok van errefelé.

A tarantulákat nem bántják, mert pusztítják a csótányokat

Másnap alig pirkad, mi már az erdőt rójuk. Két vízesést szeretnénk felkeresni, a Leo Fallst és az Irene Fallst. A Leo Falls nincsen messze, az Irene azonban igen, ezért igen csak igyekezni kell, ha délig vissza akarunk érni (ekkorra jön értünk Eddie, és visz minket vissza Brownswegbe). Az átlagosnál gyorsabb tempónak meg van az eredménye: Guszti hatalmasat bukfencezik az egyik lejtőn. Szerencsére csak az ijedtség nagy, egy méretes kék folttal megússza a kalandot.

Hajnali kép az esőerdőben

Lévén a száraz évszak közepén járunk, a Leo Fallsban alig van víz. Nem gondolnám, hogy az Ireneben több lenne, ezért inkább az élővilágra koncentrálunk. És de jól tesszük. Látunk furcsa gyíkokat, rovarokat, és egy gigantikus méretű pókhálót, ami egy embert is képes lenne csapdába ejteni.

A Leo Fallsnál láttam már szebb vízesést

Amit azonban nem látunk, pedig biztos voltam benne, hogy az utunkba esik, az a kamikami, ami ráadásul csapatba verődve szokott az aljnövényzetben kotorászni. Emiatt kicsit csalódott vagyok, de csak addig, amíg vissza nem érünk a nemzeti park bejáratához. Ott tobzódnak a jófejek, ráadásul annyira megszokták az emberi jelenlétet, hogy egyáltalán nem félnek tőlünk.

Azért csak megérte egyet túrázni a Brownsbergben

Eddie és a haverja a parkőrökkel sörözik, amíg mi összekészítjük a csomagjainkat. Az út lefelé még gázabb, mint volt felfelé, no nem azért, mert Eddiék annyira megittasodtak volna, hanem azért, mert a vörös laterites talaj még szárazon is úgy csúszik, mint a lefagyott hó.

A kamikamik, vagyis a szürkeszárnyú dobosdaruk a legjobb fej madarak a nemzeti parkban

A benzinkútnál már vár ránk a busz, amit Paramaribóból rendeltem azért, hogy levigyen minket Atjoniba, a Suriname-folyó partjára. A Brownsberg Nemzeti Park bár nem a legszebb esőerdei nemzeti park a kontinensen, de érdemtelenül mellőzik ennyire. Persze az is lehet, csak addig élmény, amíg ilyen kevés errefelé a turista.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!