Moniquirá láthatatlan vízesései


Moniquirá környékét nem ismerik a turisták, pedig van itt látnivaló bőven. Az időzítésünk nem sszerencsés, ugyanis a száraz évszak okán a vízesések többsége száraz, de a tájért és az emberekért abszolút megérte erre kanyarodni. Van egy olyan érzésem, hogy jövünk mi még ide. De akkor az esős évszakban!

Itt az ideje, hogy magunk mögött hagyjuk Villa de Leyvát, és kalandozzunk kicsit Barangóval kedvenc országunkban, Kolumbiában. Mindössze három hetünk van rá, mert Eriék repülnek haza, én pedig indulok Peruba, ahol vár még rám egy, de az is lehet, hogy két túra.

Annáék levisznek minket a falu termináljára, ahol könnyes búcsút veszünk egymástól. Eriék csodás heteket töltöttek náluk, ahogy Beáéknál is. Mindkét magyar lánynak nagy köszönet, hogy befogadták a családomat!

Ők szeretik Arcabucót, nekünk nem annyira jött be

A busszal Arcabucóba utazunk. Talán ez az a falu Kolumbiában, amin úgy keltem át legtöbbször, hogy soha életemben nem álltam meg ott. Ezt a hiányt most pótoljuk, de csak annyit mondhatok: ha utazol Tunja és San Gil között, Arcabucóért meg ne állj! Nincs itt a világon semmi, csak egy felejthető főtér és néhány poros utca.

Arcabuco temploma és a földművesek emlékműve

Szerencsére nem kell sokáig időznünk, elég hamar érkezik egy busz, amivel alig fél óra elteltével befutunk Moniquirába. A hosszú utazásokból Argentínában volt elég, így az a terv, hogy kevesebbet ücsörgünk majd buszokon, viszont minden létező látványossághoz elkirándulunk a környéken.

A Moniquirá főterén álló Hotel Sionban veszünk ki egy szobát. A szálló személyzete úgy megörül nekünk, hogy szeretnének felvételt készíteni velünk a reklámfilmjükbe, amit épp érkezésünkkor forgatnak. Elmondásuk szerint a szálló történetében mi vagyunk az első külföldi vendégeik, így nagyon megtisztelő lenne a számukra, ha kamera elé állnánk. Természetesen igent mondunk a felkérésre.

Moniquirá környékén sem csnyább a táj, mint máshol Kolumbiában

Moniquirá nem egy látványos település, főtere is a kevésbé érdekesek közé tartozik. Meglepően későn, a 19. század végén kapott települési rangot, ami annak volt köszönhető, hogy a völgy nagybirtokosok kezében volt, akik guayabát, cukornádat, narancsot és yukkát termeszettetek. A beáramló munkaerőt végül lehetetlenség volt a fincákon elszállásolni, így 1880-ban letették a város alapkövét. A kései alapításnak hála Moniquirának nincsenek gyarmati stílusú épületei, templomát nevezzük betongótikusnak.

Moniquirá betongótikus temploma

Hogy akkor miért álltunk itt meg? Azért, hogy felfedezzük a környéket, amik vízeséseket, kilátókat, szép völgyeket ígérnek. Ebéd után kisétálunk a városi terminálra, hátha találunk egy chivát vagy iránytaxit a környező veredákra, de azok általában kora reggel vagy késő délután indulnak, így kénytelenek vagyunk megalkudni egy taxissal, hogy vigyen el minket a közeli Salto del Zorróhoz és a Cascada El Cajónhoz. 50 000 pesót kérnek a fuvarért, ami teljesen korrekt a majd háromórás kiruccanásért. José nem csak furikáz minket, el is kísér minket a vízesésekhez, sőt, olykor Barangót is a nyakába ülteti. A turisták által nem látogatott helyekben az a jó, hogy az ott élők megtiszteltetésnek veszik, hogy egy külföldi érdeklődik irántuk, ezért a vártnál sokkal segítőkészebbek és kedvesek.

Most komolyan ezért a látványért fizettünk egy taxist? - kérdezi Barangó a Salto del Zorrónál

A Salto del Zorróban alig van víz, így csak elképzelni tudjuk, milyen lehet esős évszakban. José látja rajtunk a csalódottságot, így azt mondja, elkísér minket a Toboganes El Esplandorhoz, vagyis a Ragyogás csúszdájához, ami egy természetes medencéket képező folyószűkület a Rio Pomecán. Iszonyatosan csúsznak a kövek, de azért végigjárjuk a medencék partját.

A Toboganes El Esplandor nagyon kellemes hely

A következő megállónkat a Cascada El Cajónnál tartjuk. Egy apró tanyán hagyjuk a taxit, majd lebaktatunk egy völgybe, vízre azonban itt sem lelünk. Száraz évszak van ugyan, de azért az ritka, hogy annyi eső se essen, hogy Moniquirá összes vízesése kiszáradjon. Itt sem marad más, csak a képzelet. Egyszer majd visszajövük az esős évszakban, és megcsodáljuk, milyenek is ezek a "vízesések".

A Cascada El Cajónban sincs víz

Másnapra hosszabb kirándulást tervezünk, bár nem tudjuk, pontosan hogyan járjuk majd végig a tervezett látnivalókat. Pláne úgy, hogy kiderül, az egyetlen busz, ami túránk kiindulópontjához, a Pomeca-vízeséshez megy, délután egykor indul. A La Laja veredára tartó csotrogányról negyven perc után szállunk le. A vízesés tetejénél rak ki minket, ahonnan nem vezet ösvény annak aljához. Az egyik közelben lakó nénitől megtudjuk, hogy odébb van ugyan egy ösvény, de utána másfél órán át kell a folyómederben baktatni, ha az ember meg akar érkezni a 16 méter magas vízesés lábához. Eltekintünk tőle, így marad a magasból fotózás. A Pomeca-vízesésben legalább van víz.

A Pomeca-vízesésben van víz, csak alulról megközelíthetetlen

Visszafelé sikerül leintenünk egy furgont, ami eldob minket a togüi elágazásig. Az apró faluba meglepően sűrűn közlekednek buszok, így délután 3 óra magasságában már a község pálmafákkal árnyékolt főterén korzózunk. Togüi tényleg nagyon pici, de ettől még él; többen sétálgatnak az utcákon, mint egy magyar kisvárosban a nap bármely szakában. Barangó gyorsan barátra lel egy kolumbiai kislány személyében, aki kiskutyáját terelgeti a szökőkút körül. Szülei megkérnek minket, hadd fotózzák le őket, mert errefelé nem sűrűn játszanak a kislányok szőke, kékszemű kisfiúkkal.

Barangó azonnal becsajozott

Amíg a gyerekek kutyáznak, mi beszélgetünk a szülőkkel, akiktől megtudjuk, hogy innen nem messze van egy újabb vízesés, a Cascada de la Virginia. Igen gyorsan intéznek nekünk egy fuvart az egyik barátjukon keresztül, aki 30 000 pesóért dob el minket a vízmentes zuhataghoz. Úgy néz ki, a február vége nem alkalmas vízeséseket nézni.

A Cascada de la Virginiával is befürödtünk, de sajnos nem szó szerint

Itt is egy természetes csúszdával vígasztalódunk, amit a Rio Ubazán alakított ki a természet. Barangóval kavicsokat dobálunk, majd tyúkokat, pulykákat kergetünk az egyik tanya udvarán.

A Rio Ubaza a környék lakóinak kedvelt fürdőhelye

Az utolsó, fél hatos busszal térünk vissza Moniquirába. Holnap továbbállunk, de reggel még felvitetjük magunkat a Moniquirát Barbosától elválasztó hegyhát tetejére, az Alto del Granadillóra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Rio Moniquirá völgyére.

Kilátás Moniquirára az Alto del Granadillo tetejéről

Láthattunk volna sok szép vízesést, ha lett volna bennük víz, de így sem panaszkodunk. Moniquirá környéke abszolút megér két napot, csak időzítsd úgy, hogy az esős évszakban járj erre.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!