Valparaíso Chile egyik legnépszerűbb desztinációja, sajnos érdemtelenül. Ritka kellemetlen egy hely, ahol az ember minden másodpercben azt érzi, át lett verve. Tipikus példája a koncepció nélküli városrehabilitációnak, amivel többet ártanak egy településnek, mint segítenek neki. Valparaíso hatalmas csalódás.
Az Atacama-sivatag és a Torres del Paine után Chile talán legismertebb turistalátványossága Valparaíso városa. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy a karácsonyt Viña del Marban vagy itt töltsük-e, végül Barangó miatt az első mellett döntöttünk. De ha már itt járunk, természetesen felkeressük Chile legtöbbet emlegetett és fotózott városát.
Valparaíso neve a valle és a paraíso szavak összeolvadásából származik, jelentése: az édenkert völgye. Ha azt nézzük, hogy a város Chile legnagyobb kikötője, ezzel az ország kereskedelmi és halászati központja, a név találó, hiszen nélküle Chile se tudna a kontinens legfejlettebb állama lenni. Ha azonban magát a települést nézzük, akkor a mapucsék adta Aliamapu név találóbb. Aliamapu annyit tesz, felégett föld, és hát Valparaíso évszázadok óta küzd a bozóttüzekkel.
Néhány idióta úgy gondolta, jó ötlet karácsony másnapján rágyújtani az erdőt a városra
Ez most sincs másképp, bár ezúttal nem a természet okozza a galibát, hanem néhány "forradalmár", akik úgy gondolják, hogy célravezető módja a Chilében hónapok óta tartó lázongásoknak, ha rágyújtják a városra az erdőt. Ráadásul mindezt a város szegény negyedének számító San Roque határában követik el, ahol a gyenge színvonalú vízellátásnak köszönhetően mintegy 250 ház ég le. Mindez december 25-én történik, nem sokkal naplemente előtt. A füst beborítja egész Valparaísót és Viña del Mart, így a tengerparti séta helyett az oltásra igyekvő helikoptereket bámuljuk inkább. Reggelre szerencsére sikerül megfékezni a tüzet, így nem módosítjuk a programot. Barangó igen nagy örömére metróval utazunk át Valparaísóba, aminek központjában, a Plaza Sotomayornál szállunk le.
Valparaíso főtere, a Plaza Sotomayor
Valparaísót mindenki a színes házairól és bohém hangulatú utcáiról ismeri. A gettósodott hegyoldalt az 1990-es években kezdte felkarolni egy művészekből álló kör, akik megelégelték, hogy az állam nem kezd semmit Chile egyik legfontosabb kulturális örökségével, ami a 20. században számtalan írót, költőt és festőt adományozott az országnak. Néhány befektetőnek és rengeteg graffitisnek köszönhetően Valparaíso új arculatot kapott, a kikötő fölé növő gettó a képzőművészek és hippik fellegvára lett. Ezeket a sorokat akár egy útikönyben is olvashatnád, a valóság azonban mindettől nagyon messze van. Nem köntörfalazok, ki merem jelenteni, hogy Valparaíso nem csak egy felfújt lufi, de egy ordas nagy hazugság is egyben, ami sokkal inkább szól a pénzről, mint sem egy városrész felkarolásáról.
A Plaza Sotomayor a város főtere. Mivel közel esik a kikötőhöz, ezért nem várunk tőle sokat, és hát nem is kapunk. Meglehetősen lepukkant, funkcióját beölteni képtelen betonplacc, amit jobb híján parkolóként hasznosítanak. Nagyjából olyan, mint nálunk volt a Felvonulási tér, mielőtt nem kezdték el felújítani. A tér egyetlen vállalható épülete a haditengerészet főparancsnoksága, csak nagyjából fotózhatatlan az előtte parkoló autók miatt.
Valparaíso belvárosa nagyjából olyan szakadt, mint a panamai Colón
Mielőtt nekivágnánk a hegyoldalnak, bedobunk egy korai ebédet. A Calle Cochrane egyik kifőzdéjébe vetjük be magunkat. Szörnyen lepukkant egy evő, de legalább drága. Sajnos az utca összes étterme ilyen, így nagyjából mindegy, hogy az ember hol ver el 15 dollárt egy paila marináért.
Drága de legalább rossz: ilyen a valparaísói gasztronómia
Amúgy az egész belváros elképesztően ótvar, leginkább a panamai Colónhoz tudnám hasonlítani. Kicsit furcsa, hogy ezt a szutykot mennyien keresik fel; az utcákat néhány rossz arcú kikötői munkás mellett többnyire turisták járják.
No, de Valparaísót nem a belvárosa, hanem a hegyoldal színes házai és bohém művésztelepei miatt szeretik annyira. Itt az ideje, hogy mi is belekóstoljunk ebbe a világhíres hippi hangulatba, amit egyébként a helyiek kikérnek maguknak: Valparaíso nem hippi, hanem happy. Hogy ezt a szlogent pontosan ki aggatta rá a városra, nem tudom, de nagyjából ezzel kezdődik a gettóköpenybe bújtatott szemfényvesztés.
Valparaíso hegyoldalát a legkönnyebben siklóval lehet elérni
Mivel a hegyoldal meredek és sűrűn beépített, ezért arra csak kevés helyen fut fel út. A 19. és a 20. század fordulóján, a nagy városfejlesztések időszakában Valparaíso számtalan felvonót kapott, ezzel megkönnyítve az itt lakók lejutását a kikötőbe. Ezek közül a fogaskerekekkel hajtott siklók közül az egyik legnépszerűbb az El Peral, ami Valparaíso legismertebb hegyére, a Cerro Alegrére fut fel. Mit fut?! Vánszorog. Sajnos a felvonók többségét üzembe helyezésük óta nem újították fel, ami nyilván vicces turista szemmel, de nem annyira az az itt élők számára. Képzeljük csak el, hogy Budapesten a várban élőknek mai napig ugyanazzal a siklóval kellene megoldaniuk a munkába járásukat, amivel anno mondjuk Kossuth Lajosnak kellett.
Valparaíso talán legszebb épülete a Baburizza-palota
A Cerro Alegre Valparaíso kirakathegye. Mivel ez a domb volt legközelebb a kikötőhöz, annak tetejére a kor legbefolyásosabb üzletemberei, bánya- és banktulajdonosok építkeztek. A legszebb villa a Baburizza-palota, ami ma múzeumként működik, de a mögötte húzódó utcákon több szép ház is látható. És nagyjából itt véget is ér Valparaíso építészeti öröksége, ugyanis ami a Cerro Alegrén túl van, az maga az értelmezhetetlen káosz.
Néhány Cerro Alegre szebb épületeiből
A szomszédos Cerro Concepción egy-két vállalható utcáján túl az ember nem lát semmi mást, csak mérhetetlen szegénységet és igénytelenséget. Az 1990-es években kezdődött rekonstrukciós láz nagyjából abban merül ki, hogy a bádogból épített nyomornegyedek házait színesre festik, a lepukkant kőházakat pedig graffitikkel pingálják ki. Oly annyira nincs koncepció az egészben, hogy a falakon megférnek egymás mellett a népi kultúra pillanatai és a funkció nélküli állatábrázolások. Valparaíso egy kikötő, de ez az utcaművészet alapján nem jön át. Nem halakat, hajókat és halászokat örökítenek meg a festmények, hanem mapucse indiánokat, kaméleonokat és spirituális ábrákat, csupa olyan dolgot, aminek nem sok köze van a városhoz. Tisztán látszik, hogy a művésznegyed célja nem a helyi értékek megőrzése, sokkal inkább magamutogatás az önkifejezés álarca mögött.
Valparaísót nehéz volna szépnek mondani
A szétgraffitizett épületekben hostelek, kávézók, menő éttermek és fagyizók nyíltak, amik egyértelműen a vastag pénztárcával bíró turistákra rendezkedtek be. Húsz dollár alatt nincs étel, egy gombóc fagyi pedig 800 forintba kerül. Nem lenne ezzel semmi baj, ha ezt az álművészi miliőt nem a nyomornegyedek tőszomszédságába tervezték volna. Így azonban roppant képmutató az egész.
A művésztelepek által készített falfestmények nem csúnyák, csak épp nem Valparaísóról szólnak
A szomszédos Cerro Bellavista már az a negyede Valparaísónak, ahol az ember kicsit belelát a város valódi énjébe. Itt még nem indult be a nagyüzemi firkálgatás, a művészek nem vették birtokukba az utcákat. A házak kopottasak, a sarkokon áll a szemét, a járdák és terek kutyaszarosak. Bellavistát leginkább Tegucigalpa El Bosque városrészéhez tudnám hasonlítani; éjszaka nem szívesen sétálgatnék errefelé.
Az Iglesia de las Carmelitas Cerro Bellavista legszebb temploma
Pablo Neruda, a híres chilei költő múzeuma sajnos zárva tart, így visszatérünk a belvárosba. Végigsétálunk az Avenida Brasil mentén, és bizony sokszor érezzük úgy, jobb, ha szedjük a lábunkat. Hiába ez a város üzleti negyede, az utcák nem tűnnek veszélytelennek. Szerencsére sikerül biztonságban visszatalálnunk a Viña del Mar-i szállónkra.
Valparaíso üzleti negyede sem túl látványos
Hihetetlen, hogy lassan három évtizede tart a turisták megtévesztése a város hamis identitás-ábrázolásával, ezzel pedig lassan végképp felszámolják annak múltját. A szegénynegyedek művészteleppé alakítása nem más, mint a probléma áthelyezése, hiszen a nélkülözők nem részesülnek a turisták által itt hagyott pénzekből. Ők egyszerűen elhagyják az otthonaikat, feljebb költöznek a hegyoldalon, ahol a szegényes infrastruktúra miatt még kilátástalanabb az életük, mint volt anno a Cerro Concepción vagy Bellavista városrészekben. A bohém életérzést hajkurászó művészek Valparaíso talmi romantikáját kapják, amiben annyi erdetiség van, mint egy kétezer forintos Rolexben a devecseri lomis piacon. Egy szó, mint száz: Valparaíso mostani utazásunk talán legnagyobb csalódása.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
