Tudtad, hogy a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bor bolíviai? El tudod róla képzelni, hogy még jó is? Mi el tudtuk, de csalódtunk. Cserébe azonban részt vehettünk életünk valószínűleg legamatőrebb borkóstolóján.
Bár Tarija 2014-ben fennállásának immáron 440. évfordulóját ünnepelte, sok építészeti emléke nincsen. A főtér egy-két épületétől eltekintve a város pont olyan, mint Bolívia összes nagyvárosa; a belső kerületek épületei egészen pofásak és rendezettek, a külső kerületeket azonban nagyon gyorsan el kell felejteni. Nem is azért jöttünk, hogy várost nézzünk, hanem azért, hogy megkóstoljuk a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bort, amit - talán indokolatlanul - szinte senki nem ismer Európában.
Az önkormányzat épülete egész pofás
Mielőtt azonban nekivágnánk a szőlészeteknek, egy picit körbejárjuk a várost és környékét. Mint már említettem, építészeti remekekből nem sok maradt, leszámítva talán a Casa Doradát, ami ugyan múzeumként működik, bejutnunk mégsem sikerül, mert folyton zárva találjuk.
Tarija legszebb épülete a Casa Dorada
Nem úgy a Paleontológiai Múzeumot, ahol ráadásul belépőt sem szednek. Sucre óta tudjuk, hogy Bolívia élen jár dinoszaurusz leletekben, így azon sem lepődünk meg, hogy ebben a múzeumban őslajhárok, őstatuk és ősfarkasok csontvázaival találkozunk.
Eri és az őslajhár
A múlt állatai után irány az állatkert, hátha látunk valami érdekeset. A kőkemény 1 bolivianós belépő nem sok jóval kecsegtet, de ami bent fogad, az tényleg szívszorító. A park iszonyatosan lepukkant, az állatokat pedig alig pár négyzetméteres ketrecben tartják. A jaguárok és pumák fel-alá szaladgálnak egy akkora kalitkában, amiben én madárpókot se szívesen tartanék. Nagyon gyorsan lelépünk, s megfogadjuk, hogy állatkertbe soha többé nem tesszük be a lábunkat.
Ez a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életét
Bár Tarijától pár kilométerre vannak vízesések, azok ilyenkor - a száraz évszak közepén - csontra ki vannak száradva, így természeti szépségek helyett ellátogatunk a tíz kilométerre északra fekvő San Lorenzóba. A kisváros, ha nem is a legszebb koloniális település, amit életemben láttam, egy rövid sétát megér. Az ilyen helyeken a világon semmi nem történik, de pont ettől jó a hangulatuk. Csendes utcák, rendezett porták, a házak előtt öregecske népek ücsörögnek és bámulnak a távolba.
Utcakép San Lorenzóban
Miután két nap alatt mindent láttunk, amit akartunk, beülünk egy trufiba, és irány a 2000 méter magasan fekvő Concepción. Sofőrünk a falu leghíresebb borászatáig, a Casa Viejáig visz. Az épület egy nagyon öreg vályogház, állítólag 1604 óta működik benne borászat. Odabenn nagyon ízlésesen lett minden kialakítva. A teraszon étterem működik, de enni nem itt fogunk, mert az étlapot elnézve nem a pénztárcánkhoz mérték az árakat. Várunk egy keveset az egyik asztalnál, mikor mellénk lép egy úr arról érdeklődvén, hogy bort jöttünk-e kóstolni. Bőszen bólogatunk, mire bekísér minket egy apró szobába, ahol rajtunk kívül vagy tízen toporognak.
- Mindjárt jön a kóstolóvezető - mondja, aztán magunkra hagy.
A Casa Vieja épülete több mint 400 éves
Rajtunk kívül két kolumbiai, négy bolíviai és négy argentin van a helyiségben. Az utóbbiaknak Cafayatéban van szőlőjük, így izgatottan várják, hogy mi fog történni. Nyílik az ajtó és belép egy rózsaszín pólós, pocakos srác, akinek nem csak a haja van szőkére festve, de a körmei is pirosra. Mindenki arcán döbbenet. Nincs bajom a melegekkel, de borkóstolni jöttünk, nem transzvesztita showra.
A srác leemel az asztalról egy öt literes demizsont, majd egy retkes, három decis poharat csurig tölt vörösborral. Körbeadja a kimért lőrét, közben hadarni kezdi a borászat történetét. A négy argentin ugyanúgy el van képedve, mint mi, no de hát, ha Bolíviában ilyen a borkóstoló, akkor ilyen.
Egy 2013-as Tinto Asperót kóstolunk, amiről korábban nem hallottam, s remélem ezután sem fogok. Savanyú, mint a citrom, zavaros, mint a Velencei-tó. No de majd a következő kör. Blanco Aspero. Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ez fehér. Ha lenne hova köpni, mint egy normális borászatnál, akkor ezt tuti kiraknám, jelen helyzetben azonban kénytelen vagyok lenyelni. Mondanom sem kell, a vörös- és a fehérbor között a poharat nem sikerült kiöblíteni, no de hát kicsire nem adunk.
A Concepción környéki szőlők 2000 méter magasan teremnek
Bár még el sem kezdődött a kóstoló, én már most a végét várom, de sajnos a meleg srác újra tölt. A következő préda a Dulce Uva, aminek enyhén muskotályos beütése van, de ennél több nem mondható el róla. A Rosado Semidulce Favorita fantázianévre hallgató rosé kétségkívül a legjobb eresztés, már ha valaki hajlandó elfogadni a tényt, hogy cukor hozzáadása nélkül is lehet édes rosét kotyvasztani. Nem mondom, hogy sorban állnék érte a boltban, de ezt legalább nem húznám le a WC-n az első korty után.
Jön a Moscatero, ami olyan, mint egy nagyon béna aszú. Hogy a srác fokozza a megdöbbenést, kilépőnek tölt egy Rosado névre hallgató vöröset. Ez is aszú jellegű, de annyira penetráns, hogy alig bírom lenyelni. Ezután jön a Singani, vagyis a szőlőpálinka, csakhogy szétcsapjuk valamivel az elmúlt hat és fél perc ízeit. Nem vicc! Pont ugyanannyi idő alatt kóstoltuk végig a borászat "kirakat borait", mint amennyi alatt elolvastad a róla szóló írást. Mindezt természetesen állva, ugyanabból a pohárból egymás után, egyszer nem kiöblítve azt.
Tedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőle
A srác ezzel megköszöni a figyelmet, és ahogy jött, úgy megy is. A szobában döbbent csend támad, majd mindenki megvonja a vállát és megjegyzi:
- Legalább nem fizettünk érte.
Amilyen gyorsan csak lehet, elhúzunk a helyről. Kisétálunk a faluból, és irány a Bodega Concepción, hátha nagyobb szerencsével járunk. De nem. Magánál a borkereskedésnél csak nagy tételben lehet vásárolni, a pár száz méterrel lejjebb található borpincénél pedig nem találunk senkit. Dühünkbe bepattanunk egy trufiba és visszamegyünk Tarijába.
Bolívia az az ország, ahol amit el lehet rontani, azt el is rontják. Pedig a bolíviai borok nem rosszak. Én például kifejezetten szeretem a Kohlberget és a Campos de Solanát (amiket ugyancsak ezen a vidéken készítenek, bár kóstolót nem tartanak), annak ellenére, hogy az európai borokhoz nem sok közük van. Elég valószínűtlen, hogy odahaza bárki is hozzájut bármelyikből is egy palackhoz, így fogadjátok el nekem, hogy ez utóbbi két márka egész jó dolgokat produkál. Én magam nem vagyok egy sommelier, és kifejezetten idegesít, ha valaki a bor teltségéről, zamatosságáról, egyéb ízeiről magyaráz, mert egy bornak - szerény véleményem szerint - nem az a dolga, hogy eper, aszalt szilva vagy levendula aromája legyen, hanem hogy szőlő. Mivel hogy abból készül. Nos, a Kohlbergnek és a Campos de Solanának kizárólag szőlő íze van, amit egy hivatalos borász lehet, primitívnek tartana, de én szeretem. Az is igaz azonban, hogy magamat meghazudtolva sokkal inkább filozofálnék azon, hogy egy jó magyar rizlingnek miért van szeder vagy feketeribizli utóíze, semmint hogy mégegyszer a Casa Vieja borai közül bármelyiket is a számhoz emeljem.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
