Peru egyik legismertebb helyszínére, a Szivárvány-hegyre vezetett a következő kirándulásunk. A hegy csodálatos, a tömeg azonban elviselhetetlen. A hegy mögötti Vörös-völgy tényleg lélegzetelállító, de az igazi csoda a szomszédos völgyben rejlik, a Nevado Ausangate lábánál, ahová szökőévente sem jut el turista. Őszintén, retusálatlanul a Szivárvány-hegyről és annak közvetlen környezetéről.
Raqchit magunk mögött hagyva Checacupéba tesszük át a székhelyünket, mert a következő két napban a Szivárvány-hegy és Waqra Pukara romjai várnak ránk. A két zseniális látnivaló közül a Szivárvány-heggyel kezdünk, ami nagyjából tíz évvel ezelőtt került fel az idegenforgalom térképére.
2015-ben egy kanadai vállalat bányajogokat kért a környékre, amit a kormány meg is adott volna, ha az állami turisztikai hivatal nem lép közbe. Mivel Peruban a turisztikai hivatal (PromPeru) szava nagyobb súlyú, mint a bányajog, így a Szivárvány-hegy (eredeti nevén Vinicunca) megmaradhatott az utókornak és megnyithatta kapuit a turizmus előtt.
A színes hegy amúgy 2013-ban került felszínre, addig gleccser borította a tetejét. Nem véletlen tehát, hogy ezidáig nem írtam róla részletesebben, ugyanis perui kalandjaim jó része 2013-ból és 2014-ből származik, amikor a Vinicunca még elérhetetlen volt földi halandók számára. Mára azonban más a szitu, a Machu Picchu és Cuzco után messze ez a desztináció a leglátogatottabb helyszín Peruban évi mintegy 550 000 látogatóval. Ez azt jelenti, hogy naponta átlag 1500 turista mássza meg a hegyet, ami a Föld egyik legleterheltebb természeti látnivalójává vált. Ne felejtsük el, hogy ezt a címet alig tíz év alatt sikerült összehoznia a Szivárvány-hegynek.
Útban a Szivárvány-hegyhez a Rio Rojo fenséges szurdokvölgyében
Jhon érkezik értünk kisbusszal, ő visz minket fel a 4700 méter magasan fekvő parkolóba, ahonnan nagyjából 300 métert kell szintben megtennünk a Szivárvány-hegy kilátópontjáig. Már az odavezető úton látszik, hogy a Vinicunca más lesz, mint az eddigiek: tucatjával mennek egymás után a turistabuszok, amik úgy verik fel a port, hogy olykor megkérem Jhont, maradjon le, csak hogy tudjunk levegőt venni.
Lámacsordák legelésznek 4200 méter magasan
Amúgy a táj errefelé is fantasztikus, a Rio Rojo gyönyörű kanyont vágott a Keleti-Andok hegyláncai közé.
Turistabuszok követik egymást a Szivárvány-hegy parkolójába
A parkoló előtt feltűnik egy apró település modern épületekkel. Jhon azt mondja, mindegyik ház hotel, mivel a korábban itt lámapásztorkodásból élő őslakosok olyan szépen megszedték magukat a turizmusból, hogy mind vendéglátósnak állt.
A régi tanyák helyén vendégházak üzemelnek
A parkolóban egymást érik a buszok és a kocsik, a kézműves bódék előtt mindenki arra vár, hogy a rájuk rakott hegyi vezetővel nekiinduljanak a hegynek. A turisták 90%-a ránézésre alulöltözött és rosszul akklimatizált, ezzel szemben a kínai turisták túldimenzionált felszereléssel érkeznek, mintha legalábbis több napos hegymászótúrára jöttek volna.
Farmerben, legginsben, van, aki tollkabátban vág neki a Szivárvány-hegynek
A lámapásztorokból lovas taxisokká váló helyiek színes ruhákban próbálják összeszedni az ösvényen elgyengülő vándorokat, elég jó hatékonysággal. A csapatom minden tagja jól akklimatizált, sőt, Peti annyira jól érzi magát ezen a magasságon, hogy megindulok vele rohamléptekben a csúcs felé, amíg a többiek a 2x4 sávosra taposott hegyi sztrádán caplatnak felfelé a tömeg gyorsabbik felével. Akkora a tömeg, hogy képtelenség lenne egymást bevárni, így megállapodunk, hogy a csúcson találkozunk.
Íme a taxi!
Petivel 40 perc alatt tudjuk le a 300 méter szintet, ami a Mátrában is szép teljesítmény lenne, 5000 méteren pedig egyenesen értelmezhetetlen. Ilyenkor jövök rá, hogy nekem valójában magashegyi mászónak kéne lennem, csak az van, hogy abszolút hidegen hagy ez a "sport", vagy minek nevezzük. Sőt, az a felfogás, amit a magashegyi mászók az utóbbi két évtizedben hozzárendeltek ehhez a turizmusfajtához, sokkal inkább taszít, mint vonz.
Akkora a tömeg a Szivárvány-hegyen, hogy szinte képtelenség ember nélküli képet készíteni róla
Ettől persze a Szivárvány-hegy még szép és tényleg egyedülálló a maga nemében. Persze sok ehhez hasonló színes hegy van az Andokban, de a legtöbb helyen nincs az ilyen képződmények mögött 6000-es havasok és olyan vörös völgy, mint itt.
Tényleg kell ez?
A tömeg azonban elviselhetetlen. És amik még annál is borzasztóbbak, azok az Insta-huszárokra és Influenszer-tündérekre szakosodott turistacsapdák, mint a napszemüveges lámákkal és kecsua népviseletbe téged is felöltöztető kofákkal való fotózkodás beállítva a tökéletes szögbe. Mindenki lökdösődik, keresi a tökéletes helyszínt, amit persze nem talál meg soha, mert mindig lesz egy belógó színes sapka, egy túrabot vagy egy hegyre nem való émelygő turista, aki azt gondolta, jó ötlet lesz a Machu Picchu után közvetlenül a Szivárvány-hegyet megcélozni mindenféle akklimatizáció nélkül.
A kirándulás nem a Szivárvány-hegy, hanem az azt körülölelő táj miatt lesz emlékezetes
Mire a csapatom minden tagja felér, már nagyon menekülhetnékem van a hegyről. Vannak, akik azt mondják, ők ezzel megelégedtek, a többiekkel így további várakozás nélkül indulhatok meg a vörös hegyek irányába, ahol alig pár tucat ember lézeng. Persze itt újra belépőt kell venni, mert azt mai napig nem sikerült elérnie a turisztikai hivatalnak, hogy egységes jegyet állítsanak ki a völgyre, de egyáltalán nem bánjuk a plusz 10 solt, mert a Vörös-völgy tényleg lélegzetelállító.
A Vörös-völgy sokkal látványosabb, mint a Szivárvány-hegy
Délben végzünk is a Szivárvány-heggyel, így az az ötletem támad, spékeljük meg ezt a napot egy kirándulással. Szólok Jhonnak, hogy nem Checacupéba megyünk, hanem a Nevado Ausangate felé, mert van ott egy völgy, ami meseszép lagúnákban végződik. Jhon nem érti hova megyünk. Azóta hozza a turistákat ide, mióta megnyílt a Vinicunca, tehát tíz éve, de fogalma sincs, milyen völgyről beszélek. Megígérem neki, hogy imádni fogja, így rábólint a kiegészítésre.
Már a völgy bejárata is elképesztő, hát még miután rákanyarodunk a havasokra. Ez a völgy pont úgy néz ki, mint ahogy a Vinicunca völgye nézhetett ki a turistabumm előtt: néhány lámatartó chacra és hozzá tartozó tanya színesíti a panorámát.
A Nevado Ausangate völgyébe vezető utat senki nem ismeri, pedig lélegzetelállító
A kocsit leparkoljuk, majd gyalogosan indulunk neki a völgynek. Jhon bár vasaltinges, lakkcipős sofőr, azonnal veszi fel a kabátját és közli, velünk tart, mert ezt látnia kell.
Alpakkacsordák között gyaloglunk a lagúnáig
Nagyjából egy órán át gyaloglunk alpakkacsordák között, mire megérkezünk egy morénasánc tövébe. Itt a semmiből megjelenik egy hölgy és közli, fejenként 10 sol lesz a belépő. Turista egy szál se, de a hülyeséget már sikerült eltanulni a szomszéd völgyből. Nem vitatkozunk, fizetünk, cserébe azonban fotót kérünk, amit vonakodva ugyan, de a hölgy megenged.
A hölgy, aki minden turistától beszed 10 solt, aki a völgybe érkezik. Nem hinném, hogy ebből él.
A sáncokon nem könnyű az átkelés, de abszolút megéri, ugyanis egyszer csak feltűnik előttünk egy meseszép lagúna háttérben a 6384 méter magas Nevado Ausangate csúcsával és gleccsereivel. A csapat egy ideig némán áll és bámulja a csodát, majd önfeledten sikoltozni kezd. Ez a hely mindent visz!
A Nevado Ausangate és az előtte elterülő lagúna
Jhon visszafelé folyamatosan hálákodik, mondván, soha nem gondolta volna, hogy ilyen hely bújik meg alig pár kilométerre a Szivárvány-hegy mögött, és lehet, soha nem tudta volna meg, ha nem sodor minket az útjába. Én is köszönetet mondok neki, hogy ismeretlenül bevállalta velünk az utat. Jó fickó ez a Jhon, megtartjuk a jövőbeni Mirador-túrákra.
Visszafelé megállunk két helyen. Az egyik egy inka pihenőhely, ún. tambo, a másik egy modern szoborinstalláció, bizonyos Inka Cancha. Lábat nyújtani jó mindkettő, de csak ezekért ne kanyarodjon erre senki. Most azonban irány a checacupei szállásunk, mert holnap kora hajnalban indulunk Waqra Pukara meghódítására.
Egy inka tambo és egy nehezen értelmezhető szoborcsoport: ezekkel zárjuk a napot.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
