Az Atitlán-tavat sokan a Föld legszebb tavának tartják, nem véletlenül. A három hatalmas vulkán ölelésében fekvő tó nem csak gyönyörű, de kulturálisan is hihetetlenül sokszínű, ezért ha az ember igazán szeretné megismerni a környékét, heteket kéne itt eltöltsön. Mi a Mirador-csapattal két napot szánunk San Pedro környékének megismerésére, de mindenki nevében mondhatom, bánjuk, hogy nincs rá több időnk. Körbejártunk pár tzutuhil és kakcsikel falut, láttuk, hol termesztik Guatemala legjobb kávéját, és áldoztunk a maják legfurcsább istenének, Maximónnak is.
Antiguából az Atitlán-tó nyugati csücskében fekvő San Pedróba csirkebuszokkal eljutni egy örökkésvalóság lenne, ezért a csapattal a gringóknak fenntartott kisbuszokra esik a választásunk, amik közvetlenbe közlekednek a két település között. Az ember azt gondolná, hogy a tömegközlekedésnél háromszor drágább shuttle járatok valamivel kényelmesebbek, de ez nincs így. Guatemalában tök mindegy, hogy turista vagy-e vagy helyi, ha buszra szállsz, nyomorognod kell. Annyi csupán a különbség, hogy amíg a csirkebuszokon 140 centis maja asszonyságok ülnek melletted ölükben egy zsák pulykával, addig a turistajáratokon két méteres ausztrál szörfösök deszkával a lábuk között. A komfortérzeten az sem javít, hogy a sofőrök ezeket a buszokat is úgy vezetik, mint kollégáik a menetrendszerinti járatokat, vagyis tövig nyomják a gázt, a féket hírből sem ismerik, de ugyanez a helyzet a visszapillantóval és a jobbkéz-szabállyal is. Nem állítom, hogy nincs halálfélelmem a Santa Clara és San Pablo közötti szerpentinen, mert bizony van. Elég sokszor jöttem már itt végig busszal, nem értem, hogy vagyok még életben.
Bár nem szeretem a turistaközpontokat, ez alól San Pedro kivétel. A 2000-es évek elején fedezték fel maguknak a hátizsákos turisták, akkortájt a falu a béke szigetének számított. Az 1996-ban véget érő polgárháború valahogy mindig elkerülte a tzutuhilek által lakott San Pedrót (csak 1980 és 1982 között volt itt jelen a katonaság), ezért guatemalai szemmel is nyugodtnak volt mondható, s mint ilyet, gyorsan felfedezte magának az idegenforgalom. Akinek 15 éve volt pár ezer dollár megtakarított pénze, az könnyedén nyithatott itt szállót, kávézót vagy éttermet. A ma már tömegesen érkező hátizsákosok első hírnökei közül többen gondolták úgy, hogy letelepednek San Pedróban, ezzel be is indult az a folyamat, ami az évtized végére annyira elharapódzott, hogy a helyzet a faluban tarthatatlanná vált.
San Pedro La Laguna meseszép helyen fekszik
San Pedrót kezdték ellepni a megváltást kereső és Goát már kinövő hippik irgalmatlan mennyiségű kábítószerrel elárasztva az utcákat. Ekkortájt, ha az ember betért egy bárba, az itallap mellett külön fűmenü is volt, éjfél után pedig hasis- és kokainszag terjengett az utcákon. Az őslakos tzituhilek inkább az alkohol pártján álltak, a helyi fiatalok így gyakran keveredtek összetűzésbe a droghatás alatt álló európai utazókkal. Az éjszakai verekedéseknek végül az akkori polgármester vetett véget, aki utasította a rendőrséget, hogy razziázzanak a külföldi kézben lévő klubokban, és söpörjék ki a kábítószert San Pedróból. Az akció sikerrel járt, San Pedro pedig lenyugodott. A hippik kénytelenek voltak továbbállni. Ma San Marcos levegőjét rontják, amiből kezd kinőni a "második San Pedro". Ki tudja, hogy az ott élő kakcsikelek meddig fogják tűrni.
A szállásunk a központban van. Nem egy nagy eresztés, de San Pedróban az ember ne várjon luxust. A kilátás egészen pazar az erkélyről, ezért mindenképpen megérte a Mansión del Lago.
San Pedro fölé az azonos nevű, 3020 méter magas vulkán tornyosul
Elfoglaljuk a szobákat, majd lekutyagolunk a kikötőbe, ahol azonnal megtöltünk egy Santiago Atitlán felé közlekedő csónakot. Hogy miért jövünk ide? Azért, hogy felkeressük Maximónt, a kéz és láb nélküli istenséget, a tzutuhilek védőszentjét, aki egyben hegyi szellem valamint a vulkánkitörések és földrengések ura, maga Júdás, az esők és viharok atyja. Világos, nem? Az igazság az, hogy az antropológusok sem tudják pontosan, hogy ki is Maximón, csak azt, hogy minden maja közösség legendáiban megjelenik, és minden maja közösségnél más tulajdonságokkal ruházzák fel. Bár Maximón minden kétséget kizáróan a legismertebb istene a majáknak, nem egyformán övezi tisztelet a különböző törzseknél. A tzutuhilek, a kicsék és a kekcsik élete elképzelhetetlen anélkül, hogy ne áldozzanak neki, míg a kakcsikelek, a mopánok vagy pokománok számára csak egy hegyi szellem a sok közül.
Neve egy összeolvadásból született valamikor a 16. század végén. A Huehuetenango környékén élő mam maják max, vagyis dohány szavából és a spanyolok San Simónjából született meg Maximón. Mivel rengeteg, elsősorban pusztító szereppel ruházták fel a maják, ezért kiengesztelése érdekében a tzutuhilek napi áldozatot mutatnak be neki. Ez elsősorban dohány, alkohol és pénz, de a ceremóniához gyertyagyújtás is párosul.
A spanyolok azért Simon apostollal azonosították, mert ő volt a Pártus Birodalom békehírnöke, aki megakadályozta a babiloniak pusztítását. Perzsia uralkodója (ekkor a Pártus Birodalom része) attól tartott, hogy a babiloniak lerohanják az országát, de Simon Júdás-Taddeus, vagyis Tádé apostollal közösen békét jósolt nekik, ami másnap meg is köttetett. A király ezután engedélyezte a két apostolnak, hogy szabadon járhassanak és térítsenek a Pártus Birodalom területén. Ezt a pogány papok nem nézték jó szemmel, így szuaniri missziójuk során elfogták és megölték őket, végtagjaikat pedig fűrésszel levágták (egyes források szerint mindez nem Szuaniriben, hanem Jeruzsálemben történt).
Maximónt hatalmas tisztelet övezi
Mivel Maximónt a maják végtagok nélkül ábrázolták, valamint a béke jeleként áldoztak neki, a keresztények San Simónjával tudták azonosítani. A Nebaj környékén élő ixil maják ezzel szemben Szent Júdásként, vagyis Tádé apostolként tisztelik, nem használják rá a Maximón nevet.
Maximón emellett a vándorok, utazók szentje is, mivel ő maga is folyton úton van. Minden húsvéti körmenet végén átköltöztetik egy másik házba, attól kezdve az ott élők feladata a mindennapi őrzése és kiengesztelése. Ha ez nem lenne, a tzutuhil hiedelmek szerint pusztulás jönne a népükre, ezért nagyon fontos, hogy Maximón rendszeresen cigihez és alkoholhoz jusson. Soha nem hagynak vele senkit kettesben, mert attól tartanak, hogy a szelleme megszállná az illetőt, ezért egy éven át a nap 24 órájában legalább két ember ül az oldalán. Csak ők érhetnek Maximónhoz, bárki, aki áldozni érkezik hozzá, csak előttük teheti azt.
Mikor kikötünk Santiago falujában, azonnal megrohamoz minket pár tuktukos, hogy elvigyenek minket ahhoz a házhoz, ahol idén Maximón tartózkodik. Bár San Pedro itt van egy köpésre, a külföldi turisták többsége mégsem tud a létezéséről, aminek hála a rítus még nem kurvult el, a taxisok viszont már igen. Kezdetben a menetdíj 10 quetzal oda-vissza, aztán ez féltávnál már fejenként értendő, mire megérkezünk a házhoz már csak egyirányba. Nem baj, visszafelé majd sétálunk egyet.
A ház tulajdonosainak azon túl, hogy egy éven át védelmezniük kell Maximónt, még a legnagyobb szobájukat is a rendelkezésére kell bocsássák. Ettől függetlenül alig férünk be nyolcan (sokszor érzem azt, hogy ennél is kisebb csapatokban kéne utaznunk), ami meglepi a cofradiát, vagyis Maximón védelmezőit.
Maximón folyamatosan szomjas, kap is egy kis Quetzatecát
Az egyik tuktukos elszalad cigiért, én pedig a szomszéd boltban veszek egy üveg Quetzaltecát, és természetesen pénzt adunk a cofradia tagjainak, akik azt feltűzik Maximón kabátjára. Ezután megitatják a tőlünk kapott rummal, majd több cigit is a szájába tuszkolnak, nehogy hiányt szenvedjen. Engedik, hogy fényképezzünk, de ezért plusz pénzt kérnek el, ami már nem Maximónt, hanem a ház lakóit illeti. Kicsit úgy érezzük, kezd elüzletiesedni a rítus, de még kezelhető a Maximón-sztori.
Nagy bagós az öreg
Maximón házától gyalog indulunk vissza a kikötőbe. Betérünk Santiago Atitlán templomába, ami szépen fel van díszítve, majd sétálunk egyet a kézműves piacon, ami jóval kisebb, mint volt az antiguai, de valamivel olcsóbb is annál.
Santiago Atitlán temploma
A kikötőben SMS-t kapok Clemens haveromtól, akivel 12 év után Antiguában futottam össze. Ők is San Pedróban vannak, úgyhogy az antiguai rumparti folytatódik a szállónk teraszán, majd egy san pedrói klubban. Szerencsére a városka utcáin a drogmámor a múlté, sokkal hangulatosabb így az egész.
Indián asszony Santiago Atitlán főterén
Másnap gyalog vágunk neki az Atitlán-tó nyugati partján fekvő falvaknak. Első megállónkat San Juan La Lagunánál tartjuk, melyről egyetlen dolgot érdemes tudni: állítólag itt termesztik Guatemala legjobb kávéját. A földekről kikerülő kávébabot San Pedro apró kávéüzemében mossák, szárítják és pörkölik, ahol érkezésünkkor éppen két fiatal gyerek gereblyézi a kiterített kávészemeket. Nem lehetnek több mint 14 évesek, de ez errefelé teljesen normális. A többség hat osztáyt végez, a továbbtanulás a városiak kiváltsága.
Itt szárad Guatemala legjobb kávéja
Ha az ember San Juanban jár, érdemes besétálnia a piacra, mert azon túl, hogy hihetetlenül színes, van egy gyümölcslevező hely, ahol majdnem olyan jó jugókat lehet kapni, mint Kolumbiában. Be is tolunk pár epres, sárgadinnyés és banános turmixot tízórai gyanánt, majd folytatjuk utunkat San Pablo irányába.
Maja kislány szárított halat árul San Juan piacán
Az út végig a tóparton megy, néhol egészen zseniális a kilátás a San Pedro-vulkánra. Az egyik öbölben egy hagyományörző szertartásba botlunk; egy család tagjai ülnek körbe egy sámánt, aki a legkülönfélébb rituálékat hajtja végre. Egy-egy ilyen ceremónia több órát is felölelhet, sőt, ha a maja isteneknek komoly dolgot kell véghez vinniük, a sámánnak akár napjai is rámennek az áldozatra. Nem fényképezünk, mert tiszteletlenség volna, de távolról azért figyeljük, miként is zajlik a szertartás.
Fantasztikus a kilátás az Atitlán-tóra és a San Pedro-vulkánra
Általában szakrális helyszíneken kérik a sámánok segítségét, de ezúttal minden a tóparton történik. Itt is, ahogy Maximónnál, elsősorban alkoholt és dohányt áldoznak, de látunk egy doboz coyolt is, amit a maják általában a termékenység miatt fogyasztanak és áldoznak. Jó fél órán át figyeljük őket, majd érezzük, hogy kezd a jelenlétünk zavaró lenni, úgyhogy továbbállunk.
San Pablo már nem tzutuhil, hanem kakcsikel falu. Ami érdekesség, hogy a kakcsikelek és a tzutuhilek nem értik egymás nyelvét, ezért ha összefutnak az utcán, spanyolul beszélnek egymással. Hogy lehet az, hogy az egymástól alig öt kilométerre fekvő San Juan és San Pablo lakói mai napig megmaradtak a saját nyelvüknél, nem vettek át egymástól szavakat, és nem tanulták el a szomszéd dialektust? Guatemala minden sarkon tartogat valami meglepetést.
Az Atitlán-tó ezen részén minden a kávéról szól
San Pablo bár szép helyen fekszik, nem túl izgalmas a turisták számára. Az itt élők sokkal kevésbé őrzik a hagyományokat, a nők közül is egyre kevesebben hordják a népviseletet. A kávéföldek miatt állítólag sok a más közösségekből érkező bevándorló, ami nem segíti a tradíciók megélését. Amiről San Pablo amúgy nevezetes, azok a kerámiák, bár ezt igazolni nem tudom, mert mindig sikerül hétköznap érkeznem, a köcsögpiac azonban hétvégente van.
Elég szép helyen fekszik San Pablo
San Pablótól alig fél óra sétára található San Marcos, egy másik kakcsikel település, bár belőlük errefelé sincs már sok. Ennek az az oka, hogy a 2010 környékén San Pedróból kiutált hippik itt leltek menedéket, a rájuk épülő turizmus pedig lassacskán kiszorítja az őslakosokat.
San Marcos főutcája jól néz ki, csak túl sok a spiritualitás
Az egyik helyi étteremben eszünk egy halat, a teraszról figyeljük az utca népét. Egészen elképesztő alakokat látunk. Szembejön pár Jézus, akik átszellemülten bandukolnak fehér lepelben, bőrszandálban, de elvonul előttünk pár megaspiritiszta lélek is, akiknek a hajában több a toll, mint egy hízott tukánon. Artisták, karkötőfonogatók, meditálók és agyontetovált hippik minden mennyiségben. Hozzá kell tenni, hogy 2010 óta San Marcoson átmennek a csakravonalak, és ez az egyetlen falu a tónál, ahol több ivóvíz fogy, mint a világot tönkretevő kóla. Ez utóbbival speciel semmi bajom. Azzal azonban igen, hogy túltolják az átszellemült hippilétet, ami mostanra puszta giccs, semmi több.
Úgy néz ki, színes vásznakat a hippik is vesznek
Valahogy nem csak nekem, a csapatnak sem jön be a légkör, így a hal elfogyasztása után lekocogunk a partra, és fogunk egy csónakot, ami San Pedróba tart. A tó közepén feltűnik, hogy Sololá felé hatalmas erdőtűz tombol, a füst pedig lassan bekúszik a tó fölé.
Az Atitlán-tó legnagyobb problémája a földművelés. Mivel az indiáncsaládoknál mai napig 8-10 gyerek születik, lassan nem marad termőföld a környéken, ezért gyakran olyan helyeken is megpróbálnak erdős területeket betörni, ahol azt nagyon nem kéne. Minden száraz évszak végén van egy hülye, aki rágyújtja a tóra az erdőt, amit aztán helikopterekkel sem képesek eloltani. Amikor pedig beköszönt az esős évszak, a kiégett talajt a csapadék fellazítja sárlavinákat zúdítva az Atitlán-tó medencéjére. Tíz évente egyszer falvakat is magával visz az ár, de ennél sokkal veszélyesebb, hogy a laharok bemossák a vízbe a felföldi iszappal jövő műtrágyát és növényvédőszereket, amik kipusztítják a halakat, valamint ocsmány, bűzlő algamezőket hoznak létre a vízfelszínen.
Minden évben van valaki, aki felgyújtja az erdőt az Atitlán-tónál
Van tehát elég baj az Atitlán-tónál, és mindez csak romlani fog, ha nem sikerül megállítani a népességnövekedést az országban. Amíg 1996-ban, a polgárháború lezártával Guatemala lakossága csak 10 millió volt, addig mára már 16,5 millióan vannak. A népességszám növekedése sajnos nem hogy lassulna, de exponenciálisan nő.
San Pedro temploma
Késő délután a csapattal felsétálunk San Pedro főterére, ahol éppen gyászmisét tartanak. A tzutuhil asszonyok ilyenkor mindig kockás vásznat tesznek a fejükre, a velük együtt ücsörgő kakcsikelek viszont a csíkos posztót preferálják. Minél több időt tölt az ember a guatemalai felföldön, annál jobban kezdi magát kiművelni a népvisletek terén.
Még egy gyászmise is tud élmény lenni
Egészen biztos, hogy visszatérünk még az Atitlán-tóhoz, mert hihetetlenül színes vidék. Ma azonban korán nyugovóra térünk, mert holnap napfelkeltére fel kell magunkat küzdjük az Indián orra...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
