Eddig csak-csak megvoltam a covidommal, de El Cocuyba érve teljesen ledönt a lábamról ez a nyavalya. A Nevado El Cocuyba tervezett gyalogtúrák az áldozatai a betegségemnek, de mostanra egyáltalán nem érdekel, mi van a paramón, csak szeretnék rendbe jönni. Amíg azonban nem lázasodom be, nem kapok antibiotikumot. Két napon át fekszem kétoldali tüdőgyulladással abban a reményben, hátha szarabbul leszek, és akkor végre a gyógyulás útjára léphetek.
Málagából hosszú utazás vár ránk El Cocuy falujáig, úgyhogy korán kelünk. Most is az van, mint az elmúlt napokban: jól ébredek, tele energiával. Egészen Soatáig nincs is semmi gond, de a faluban a csatlakozásra való várakozás szépen felemészt, és dél magasságára visszazuhanok abba a katatón állapotba, ami az elmúlt öt napomat jellemezte. Próbálom magam tartani, de nagyon nehéz, főleg a köhögés az, ami kikészít.
Utcakép Capitanejóban
El Cocuy bár nincs messze, az út annyira kanyarog, hogy az utazás egy örökkévalóságnak tűnik. A táj persze szép, de egyre kevésbé érdekel, mert lelki szemeim előtt nincs más, csak az ágy. Apró, abszolút érdektelen falvakon (Boavita, La Uvita, San Mateo, Guacamayas) haladunk keresztül, ráadásul lekanyarodunk Güicannak is - ami plusz egy órás kitérőt jelent -, így a buszról félholtként szállok le.
Soatában van időnk mászkálni, csak egyre kevésbé kívánom a mozgást
A Hostal El Caminantéban szállunk meg, mindenki külön szobát vesz ki. Annyi erőm még van, hogy másnapra leszervezzek egy kocsit a Cerro Mahomára, amit akklimatizációs kirándulásnak terveztem a Nevado El Cocuyba tervezett gyalogtúrák előtt, majd lefekszem és alszom reggelig.
Guacamayas egyike az útba eső falvaknak
A Cerro Mahoma egy majd 4100 méter magas hegycsúcs, ami bár közel van a faluhoz, elérése hosszadalmas. Jó darabon az El Cocuyt Chitával összekötő úton haladunk, ami elég ramaty állapotban van. A 4x4-es terepjárónk küzd rendesen az elemekkel, főként közel a csúcshoz.
El Cocuy csodás helyen fekszik, leginkább Monguíra hasonlít
A parkolótól Vera és Peti felsétálnak a picit feljebb álló rádiótornyokhoz, én azonban maradok a kocsi közelében, mert nem akarnak működni a lábaim. Persze pár fotót így is készítek a tájról, ami egészen fantasztikus; egy pillanatra még a havasok is megmutatják magukat.
Kilátás a Cerro Mahomáról San Mateo falujára és a Chicamocha-kanyonra
Kevés helyen látni ennyi frailejónt, mint itt
Egy pillanatra feltűnnek a háttérben a havas hegycsúcsok
Visszafelé menet teszünk egy kört a hegyvidéken. Érintjük például a Laguna Grandét, ami csak nevében nagy, amúgy elég érdektelen tavacska. Ráadásul úgy tombol a szél a partján, hogy alig bírunk fotót készíteni róla.
A Laguna Grande jó élmény lehetne, ha nem tombolna a szél
A délutánt a faluban töltjük. El Cocuy tetszetős település sok gyarmati épülettel, bár azért itt kisebb az élet, mint a lejjebb fekvő településeken. Peti a délután folyamán úgy dönt, tetszik itt neki, úgyhogy másnap nem tart Verával, aki egy kötelezően mellé rendelt helyi vezetővel nekivág a nemzeti parknak. A Laguna Grandéhoz szeretne feljutni, de még soha nem járt 4800 méteren, úgyhogy izgul.
El Cocuy nagyon kellemes falu, kár, hogy nem tudom élvezni
Továbbra sem vagyok lázas, ezért ismét elhajtanak a patikából, hiába állítom, hogy tüdőgyulladásom van. Ennek köszönhetően, amíg Vera hegyet mászik, Peti pedig jár-kel a faluban, én mereven fekszem az ágyamban és bámulom a plafont.
Vera délután ér vissza a túráról, kimerülten, fejfájással, de hihetetlenül pozitívan. A világon nem látott semmit a lagúnából és a havasokból a köd miatt, de megcsinálta, amiért jött: felért 4800 méterre. Azt mondja, a holnapra tervezett túráról szívesen lemond, úgyhogy rövidítünk az El Cocuyba tervezett programon, és másnap reggel megindulunk Susacón felé.
Vera fotózott, amíg tudott, de az igazi látványosságot elnyelte a köd
Az utat most is agonizálva töltöm. Vera és Peti kezdenek aggódni értem, mert nem szokásom kifeküdni. Ha le is dönt valami a lábamról, azt általában 1-2 nap alatt kifekszem, de hogy lassan egy hete csak kóválygok, az nem néz ki jól.
A buszunk tart egy rövid megállót Guacamayasban, ahol felfedezünk egy utcát, aminek a házait gyönyörű falfestményekkel látták el. Azt imádom ebben az országban, hogy ott is tudnak valami varázslatosat csinálni az emberek, ahol a világon amúgy nincsen semmi.
Így lehet egy unalmas településből izgalmasat csinálni
Soatában ismét átszállunk, majd irány Susacón, ahol az éjszakát tervezzük eltölteni. A faluban rábukkanunk egy zseniális szállóra, a Finca La Violetára, ahol fejenként 60 000 pesóért saját házat veszünk ki. Amíg Vera és Peti elmennek kajáért, én lefürdöm és lefekszem. Egy óra múlva érnek vissza és csuromvizesen találnak rám. Végre belázasodtam! Hülyén hangzik, tudom, de örülök, hogy mostanra tényleg iszonyat szarul vagyok, mert ez a belépő ahhoz, hogy gyógyszerhez jussak. A susacóni patikában lórúgás antibiotikumot kapok, amitől úgy alszom éjjel, mint a bunda. Remélem, holnaptól visszatér az életkedvem!
Tuti megint összevesztek valamin
A Finca La Violeta zseniális hely
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
