Az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren a Föld legmagasabban fekvő városa, Rinconada. A szó magyarul körülbelül annyit tesz: a semmi sarka. A név árulkodó, Rinconadában ugyanis nincs semmi, kivéve az aranyat. Mintegy 40 000 ember zsúfolódik össze egy gleccser alatt csak azért, hogy ráleljen arra a rögre, ami után végleg leteheti a csákányt. Persze ez csak keveseknek sikerül, a többség évtizedekre a bányák foglya marad. A kilátástalanságnak köszönhetően rengeteg a bűncselekmény, de Rinconada nem ettől a Föld egyik legszörnyűbb helye. A legnagyobb gondot ugyanis nem a bűnözés, hanem a szemét jelenti.
Punóban napokig bújtuk az internetet, hogy minden lehetséges információt felleljünk, és kiderítsük, pontosan hová is készülünk. Annyit sikerült megtudnunk, hogy bányászokkal fogunk találkozni, és olyan fogvacogtató lesz a hideg, hogy a szempillánkról is jégcsapok lógnak majd. Beszerzünk hát két kötött sapkát, egy pár meleg kesztyűt, majd elindulunk Rinconada felé.
Aki volt már hegyen az tudja, hogy a tengerszint feletti magasság sok kellemetlenséget okozhat akklimatizáció nélkül. Néhány hónapja, mikor Kolumbia fővárosában jártunk, a Monserratéra vezető felvonó bejáratánál várakozva szembesültem a lehetséges következményekkel. Az egyik felvonóból fehér ruhás mentősök egész csapata szállt ki hordágyon cipelve egy speciális légzéskönnyítő gépre kapcsolt fiatal turistát. A tüneteket a lány alig 3200 méteren produkálta. Nem árt hát az óvatosság, ezért amikor Lampában buszra pattanunk, úgy döntünk, ma csak a 4800 méteren fekvő Ananea falujáig merészkedünk.
A 4800 méteren fekvő Ananeát nehéz lenne világvárosnak nevezni
Ananea poros hegyvidéki települése sejteti, mi vár majd ránk holnap. A házakban nincs fűtés, az éjszakai hőmérséklet pedig akár -10 fokra is lecsökkenhet. A délutáni sétánk alkalmával felfedezzük a település határában húzódó bányákat, ahol külszíni fejtés folyik. Nem lehet őket nem észrevenni, mert percenként tekintélyes méretű dömperek hordják belőlük a követ óriási robajjal. Ahogy végighúznak a bányavidéken, Ananea elvész a porfelhő homályában, jelezve, nem ez Peru legjobb levegőjű települése.
Ananea Peru egyik legnagyobb kűlszíni aranybányája
Este a fagyos hőmérséklet ellenére a városka megelevenedik, és az utcákat téli ruházatot viselő, andalgó alakok lepik el a kötött ruhát és - meglepő módon - gyümölcsöt áruló piaci kofák mellett. Aki nem a kínai kesztyűt kívánja áruba bocsátani, az forró babitalt készít a vacogó járókelőknek. A hangulat hasonlít a karácsonyi vásárok forralt boros romantikus estéihez, csak épp a forralt bor helyett kakaószínű és főzelék ízű lé gőzölög a pohárban.
Ilyen magasságban persze a bab sem terem meg, így könnyen lehet, hogy csupán azért épp a hüvelyes zöldség mellett döntöttek, mert a hatására hatékonyabban megoldható a hálószobák testhőmérséklettel való felfűtése.
Ananeában napközben maximum 2-3 fok lehet, de az erős napnak hála melegebbnek érzi az ember az időjárást
A sétálgató helyiek között vegyülve sikerül rábukkannunk a munkaközvetítő irodára, ami – mondanom sem kell – nem hagyományos módon működik, hiszen nem egyéb egy nagy, ákombákomokkal telefirkált táblánál. Azt hirdeti: Rinconádában újabb bányászok jelentkezését várják. A tábla előtt 15-20 férfi bámészkodik.
- Milyen munkákat hirdetnek? - kérdezzük az egyik bámészkodót.
- Bányamunkákat. Az a baj, hogy csak pár napra - jön a válasz.
- Szoktak hosszabb időre is állást hirdetni?
- Olykor előfordul, bár többnyire ezek a két naposak vannak.
- És az nem jó?
- Nem annyira. Kétséges, hogy megéri-e.
- Megéri! - kapcsolódik be a beszélgetésbe egy 45 év körüli fickó - Én már 10 éve így csinálom és elvagyok belőle.
- Ananeában vagy Rinconadában jobb a meló?
- Ananeában könnyebb, Rinconadában viszont sokat lehet keresni. Idelenn külszíni fejtés van, ami sokkal lazább, de egy tonna kő alig pár gramm aranyat tartalmaz. Ezzel szemben ott fenn a bányákban egy rög akár 10 gramm aranyat is rejthet.
Soha nem érdekeltek a nemesfémek, mégis egyre fokozódó izgalommal várom a hajnali indulást. Az éjszaka azonban még hátra van, ami ezen a magasságon nem akkora élmény. A házakba a fürdőszobát be sem építették, hiszen nincs az az elvetemült, aki ezen a hőmérsékleten nyugodt szívvel lezuhanyozna. Még az esti ruhacsere is nehezen megy, cseppet sincs kedvem a túrakabát helyett belebújni a pizsamámba. De nem a hideg az egyetlen aggasztó tényező. 3000 méter felett csak úgy zuhan a levegő oxigéntartalma, amit a szervezetünk különböző mértékben tolerál. Ez sokféle tünetben nyilvánulhat meg, mint pl. légszomj, fejfájás, szívritmuszavar és még sorolhatnám. Első punói látogatásom óta tudom milyen az, ha ezeket tapasztalja magán az ember.
Ananea bányáiban is van arany, de csak töredéke a rinconadainak
A meglehetősen hosszúra nyúló éjszaka folyamán kétszer riadok fel arra, hogy nem lélegzem. Ennek a fele sem tréfa. A halálfélelemből éberségbe menekülök; kockázatos volna újra álomba merülni. Ahogy megpirkad, már útra készen toporgok az ajtóban és várom, hogy Endre legszebb álmából magához térjen. Az ő szervezete már hozzászokott a megváltozott körülményekhez, így nyugodtan húzza a lóbőrt. No, nem sokáig, reggel 6-kor már mindketten a helyi „buszmegállóban” ácsorgunk.
Ananeai bányászok érkeznek a kőfejtő felől a munkaidő lejártával
Rinconadába egy Juliacából érkező kisbusszal utazunk. Vacogva kucorgunk az ülésen, de nagy lelkesen helyezzük üzemkész állapotba a fényképezőt és a kamerát. A már messziről kivehető, napfényben megcsillanó pléhházak csoportja felett vakítóan fehér, hósipkás hegycsúcs emelkedik. Döcögünk a vékony jégréteg borította földúton, amit jobbról-balról aranybányák szegélyeznek. Már a reggeli órákban zajos dömperek dolgoznak mindenfelé. Közeledünk.
A város főterén szállunk ki. Azt mondtam, tér? Túloztam. Ez az a sáros kocsiforduló, ahol legfeljebb csak néhány piaci árus emlékeztet arra a helyre, amit a tér szó eredetileg jelöl. Nincsenek fák, bokrok, sehol egy virág, hiszen ezen a magasságon a növények már nem tudnak megélni. A kopár teret és a település piszokban és sárban úszó, gusztustalan főutcáját csupán néhány kőház szegélyezi. Kicsit odébb már csak pléhházakat látunk, amik azonban lélegzetelállító környezetben fekszenek. Rinconada fölé hóborította fehér hegycsúcsok emelkednek, amikről gleccserek szakadnak alá. Az olvadékvizek kicsit lejjebb egy bámulatosan szép lagúnát hoztak létre. Fájdalmas az ellentét a természet szépsége és az ember alkotta mocsok között.
Rinconada főutcáján szinte csak aranykereskedők nyitnak boltot
A Nap lassan feljebb kúszik az égen, és az emelkedő hő hatására bomlásnak induló, szerteszét heverő hulladék kezd förtelmes szagot árasztani. A gyomorforgató bűz beszorul a szűk sikátorokba, ahol a fagytól épp csak felengedő földön apró gyerekek csúsznak-másznak. Autók nem közlekednek a városban, csupán a már említett kocsifordulóig. Belépünk az egyik elfogadható állapotban lévő kőházba, aminek ablakában "Se vende", vagyis "Eladó" tábla lóg. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk a lakás árára.
- Egy szoba ára 1 kg arany - mondja a tulaj.
- Aranyban mérik a lakások árát? - csodálkozom rá a fickóra.
- Igen. Itt mindent aranyban mérnek.
- És mi van a szobában?
- Mi lenne? Ágy és bútor.
- Úgy értem, hogy fürdőszobás, konyhás?
- Rinconadában csak nagyon keveseknek van fürdőszobájuk. Nagy a hideg, a víz sem túl tiszta, itt nem fürdenek az emberek. Főzni sem főznek. Itt munka van, ha enni akarnak, étterembe mennek.
Az kevésbé lep meg, hogy az arany városában a szoba árát nem pénzben, hanem aranyban mérik, az összeg azonban sokkol. 1 gramm arany Rinconadában 100 sol, vagyis kb. 8500 forint. Egy 8-10 négyzetméteres fűtetlen lyuk tehát 8,5 millió forintba kerül. Bár nem ismerem a hazai ingatlanpiacot, de abban biztos vagyok, hogy 850 000 Ft/négyzetméter áron a Rózsadombon is kapok lakást, nem is akármilyet. Minden bizonnyal ekkora összeget egyetlen kezdő bányász sem tud kiköhögni.
Rinconadában 850 000 Ft/nm áron lehet venni egy fürdőszoba és konyha nélküli pléhdobozt, focipálya azonban van
- Ki vásárol itt lakást?
- Az, akinek tervei vannak, vagy az, aki nem tud szabadulni az arany bűvöletéből.
- Ez mit jelent pontosan?
- Vannak, akik odahaza mindent eladva érkeznek, hogy szerencsét próbáljanak. Ők általában itt is ragadnak. Mások nagy mennyiségű aranyat találnak és a bevételből megveszik a bányajogokat. Ők építenek kőházakat, hogy a munkásaiknak bérbeadják. Rengeteg féle történetet hallani olyanokról, akik több mint tíz éve napról napra élnek, míg mások alig egy hét alatt meggazdagodnak és visznek mindent.
Ahogy eltávolodunk a kőházaktól - amiknek jelentős része jobbára orvosi rendelő, élelmiszerbolt vagy mobiltelefon-kereskedés - összetákolt, alig pár négyzetméteres pléhházak következnek. Ezekben a fémdobozokban élnek Rinconada kevésbé jómódú lakói. A fémcellák apró, sötét és fagyos helyiségek, konyha, fürdőszoba, WC, egyáltalán nincs bennük. Erre szolgálnak a kőházakban kialakított nyilvános mellékhelyiségek a város központi részén. Elképzelhetetlen számomra, hogyan lehet ilyen körülmények közt élni. Nappal megsülsz odabenn, éjjel a -15 fokban pedig megfagysz. Hogy megéri-e vállalni az embertelen körülményeket, arról megkérdeztük a szűk sikátorban libasorban közlekedő bányászok egyikét, aki egy velem készített képért cserébe szívesen kameránk elé állt.
Rinconada kamionfordulója a város piaca is egyben
- Abban a pléhházban lakunk a haverommal - mutat a 30 év körüli markáns arcú srác az egyik pár négyzetméteres fémdobozra.
- Mióta?
- Két éve. De már nem sokáig maradunk. A többség jellemzően nem rendezkedik be hosszú távra. A város csúnya és mindig hideg van. A bánya pedig veszélyes.
- Mitől veszélyes?
- Rosszak benn a körülmények. Sok a baleset, a gyilkosságok száma is elég magas. Nem jó itt élni.
- Nagyon kevés nővel találkoztunk a sétánk során.
- Igen. Rinconadát többségében férfiak lakják.
- Nem hiányoznak a nők?
- Dehogynem - mosolyog kajánul.
- Vannak gyerekeid? Családod?
- Egy kisfiam van. De ide egyedül jöttem, ő az anyjával Punóban maradt. Nem nekik való ez az élet. Persze akadnak olyan bányászok, akik családostul jönnek, vagy a gyerek éppen ide születik.
Borzongva gondolok bele, hogy vajon egy ilyen fémdobozban milyen lehet a gyerekszoba.
- Milyen gyakran szoktatok találkozni a feleségeddel?
- Általában havonta eljönnek és meglátogatnak.
- Miért pont Rinconada? Megéri itt dolgozni, ennyire távol a családtól?
- Nézd, az arany sokat ér. Ha szerencséd van, két év alatt akár több ház árát is megkeresheted. Peruban legálisan sehol máshol nem tudnék ilyen rövid idő alatt ilyen sok pénzre szert tenni.
Csak az épít kőházat, aki hosszú távra rendezkedik be
Próbáltunk utánajárni a számszerű adatoknak, hogy mégis mennyi aranyat találnak a bányákban, de erre a kérdésünkre mindenki eltérő választ adott. Pontosan valószínűleg senki nem tudja, mivel a bányák magánkézben vannak, és a bányatulajdonosok nem szeretik nagydobra verni a gazdagságukat. Egy biztos: a hegy egy valóságos kincsesbánya, nem véletlenül működik a 40 000-es városban közel háromszáz aranybolt. Ennek a gazdagságnak azonban ára van. Ahogy látni fogjuk, Rinconada nem csak a bányászok hétköznapi életére, hanem a Titicaca-tó partján élőkre is hatással van.
Hol vascsöveket, hol pedig csákányokat cipelő, színes sisakos, fekete ruhás bányászok egész hada kerül meg bennünket, először szemből, majd hátulról. Sisakjuk színe utal arra, hogy melyik járatban végzik munkájukat. A bányászokat egészen a bányákig kísérjük. Utunk során számtalan keresetlen és csípős megjegyzést sikerül begyűjtenem. Akad, aki fotózkodni akar, akad, aki mást. Érthető, hiszen Rinconádában kevés a fiatal nő, de még annál is kevesebb a szőke gringa.
Nem sokan ugyan, de vannak, akik a családjukkal költöznek Rinconadába
A járatokhoz érve az az érzésem támad, hogy a hegy oldalát alkotó, stabilnak cseppet sem nevezhető kőtörmelék bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat a rajta található rögtönzött pléhházakkal együtt. A bányákban rendszeresen robbantanak, ami csak növeli a város mélybe szakadásának esélyét. Kíváncsiságunk nem hagy nyugodni, így lemászunk az egyik bánya bejáratáig. Szeretnénk bejutni, hogy a teljes munkamenetet lefilmezhessük, de a bányászok vezetője kitartóan rázza a fejét, és végül nagy csalódásunkra - veszélyre és a robbantásokra hivatkozva - nem enged be bennünket a bánya belsejébe. Hogy ez-e a valódi ok vagy a bányamunka körülményeiben akad valami rejtegetnivaló, az ő titka marad. Kénytelenek vagyunk beérni a külszíni munka és a hétköznapi élet filmrevételével.
Újabban a házak alá is bányajáratokat fúrnak, ami előrevetít egy jövőbeni katasztrófát
Bánatunkban csatlakozunk Milanhoz, a 28 éves bányászfiúhoz, aki épp egy taligányi követ szállít a molinóból, vagyis az őrlőből az otthona udvarán található quimbaletékhez. Az udvarban fülsüketítő a zaj. Emberek egy kötélbe kapaszkodva „táncolnak” a quimbalete tetején, ami egy homorú és egy abba tökéletesen illeszkedő domború kőből áll. Egymásba helyezik a két követ, közé pedig az összezúzni kívánt kavicsok kerülnek egy higany tartalmú anyag, az ún. mercurio kíséretében. Ezután ráállnak a kimbalate tetejére és mehet a boogie, ami úgy 40-50 percig tart.
A bányákba végül nem jutunk be
A kimbalate után következik a legizgalmasabb rész, ugyanis az így nyert kőtörmeléket gondosan átmossák. A törmelékből kicsiny aranydarabok kerülnek elő, amik persze még szennyezettek, így Milan nekilát a nagyobb rögök átmosásának egy sűrűbb halmazállapotú mercurióval. Nem húz gumikesztyűt, csak úgy simán nyúlkál bele a higanytartalmú hideg vízbe, amitől a keze egyszerre vörös és szürke. A munka végeztével a vödörben felgyülemlő higanyos vizet egyszerűen kiborítják. És itt jön be a képbe a Titicaca-tó.
Rinconada alatt egy festői szépségű lagúna húzódik, amit a bányák feletti gleccser táplál. Azon túl, hogy a 40 000-es város teljes szennyvíze tisztítatlanul ömlik bele a tóba, a higany tartalmú mercurio is szabadon szivárog le a völgybe, lassan húsz éve. A lagúna számos kis patakot táplál, melyek végállomása Dél-Amerika legnagyobb tava, a Titicaca. Az elmúlt években egyre sűrűbben fordul elő, hogy higanymérgezésben elpusztult halak ezrei lepik el az északi partvidéket. Persze mindez a bányászokat egy percig nem érdekli, hiszen számukra fontosabb, hogy mi lesz a rögből a mercurio után.
A quimbalete a rinconadai bányászok hivatalos tánca
A következő feladat a mercurio bevonat eltűntetése, amely forrasztópákával történik a városban található több száz aranyégető műhely valamelyikében. Ide is elkísérjük Milant. Nagyon izgatottak vagyunk, hiszen itt derül ki, mennyi a talált arany valós tömege. Egy 16 grammos kövecskével érkezünk, amiből az égetés után 7,6 grammnyi arany marad. Ez nem rossz napi kereset, érthető módon Milan fülig érő szájjal távozik az aranyégetőtől. 760 solt, azaz kb. 65 000 forintot keresett egyetlen nap alatt.
A városban a legtöbb aranyégető műhely magánkézben van. A bányászok két-három műhellyel vannak leszerződve, bár ez a szerződés inkább csak szóbeli megállapodás. A műhelyek tulajdonosainak kezén napi több kiló arany is átfolyhat, amit igen jó áron passzolnak tovább limai és cuzcói kereskedéseknek. Aki Rinconadában rendezi be az életét, az mind ilyen műhelyre vágyik. Ez persze nem kevés pénz, és valószínűleg a helyi maffiával is meggyűlik az ember baja, így aki kevésbé költséges és veszélyes vállalkozásra vágyik, az molinókat vásárol, majd azokat bérbe adja.
Egy kicsit olyan ez az egész aranyláz, mint a kábítószer. Ha egyszer az ember rákattan, képtelen belőle kiszállni. Bár a bűzölgő pléhvárosban minden beszerezhető, a pénznek nem igen van értéke. Mivel minden nagyon drága, így csak az tudja élvezni az itt megszerzett gazdagságot, aki le tud állni, és visszaköltözik a maga városába, ahol a bányákban felhalmozott pénze tízszer többet ér, mint Rinconadában.
Mindenkit a saját anyagi érdeke hajt, így vajmi kevés idő és energia jut az arany kimosásakor használt higany szakszerű kezelésére, aminek a hosszú távú következménye egy egész Perut érintő természeti katasztrófa lehet. A bányák magán kézben vannak, ezért az állam nehezen tudja kontrolálni a hegymélyi történéseket. Első lépésként - kb. tíz évvel ezelőtt - települési jogot adott Rinconadának, hogy rálátása legyen a folyamatokra. Ez azonban kevés. A bányák sejtszerűen és megállíthatatlanul szaporodnak, ráadásul a maffia is átszövi a járatokat. A megoldás egyelőre várat magára, a természetvédők sem tehetnek mást, mint imádkoznak, hogy zuhanjon az arany világpiaci ára, ezzel sokakat eltántorítva a veszélyes munkától.
Rinconada a lábaim előtt, illetve alatt
Lassan esteledik, és mivel az estét nem szándékozunk 5100 méteren tölteni, visszaereszkedünk Ananeába. Érdekes gondolatok kavarognak a fejemben. Amikor évekkel ezelőtt Honduras fővárosában, Tegucigalpában jártam, azt hittem, sosem fogok gusztustalanabb lakott településen megfordulni. Rinconada azt mondatja velem, hogy tévedtem. A bányászok élete a Föld nemcsak legmagasabban fekvő, de jó eséllyel a Föld legundorítóbb településén embertelen, kemény, érzelmileg szegény, viszont anyagilag meglehetősen ígéretes. Már akinek! Nekem, látván a körülményeket, senki nem tudna annyit fizetni, hogy itt éljek és dolgozzak akár egy napig is...
Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!
