Kolumbia a koronavírus idején


Egy év után újra útra kelek. Kemény időszak van mögöttem, a pandémia során az ember sok mindent átértékel maga körül. A cél Kolumbia, az az ország, ahol reményeim szerint nincs mindenki úgy megőrülve a járványtól, mint Magyarországon. Bár Kolumbiában sincs minden rendben, egy valami kijelenthető: a józan ész errefelé képes győzedelmeskedni a pánik felett. Talán pont ez segít átvészelni a covidot, amit úgy néz ki, mindenféle teszt és ellenőrzés ellenére sikerült kicipelnem magammal.

Eltelt egy év anélkül, hogy utaztam volna. Mindenki átment sok mindenen, kit súlyosan, kit kevésbé súlyosan érintett a pandémia. A családomat szerencsére elkerülte a vírus, a köré épített hisztéria azonban nem.

2005-ben kezdtem Latin-Amerikában utazgatni, azóta soha nem töltöttem annyi időt egybefüggően Magyarországon, mint 2020 áprilisa óta. A járványkezelés egyértelmű kárvalottjai vagyunk, mivel nem csak a hobbinkat, a megélhetésünket is beszántották egy szemvillanás alatt, ráadásul a falu, ahol élünk, csak ráerősített a világvége hangulatra. Mivel a blog Latin-Amerikáról szól, és nem Magyarországról, legyen annyi elég, hogy azt gondolom, kis hazánkban sem társadalmilag, sem politikailag nincs minden rendben a fejekben.

A megtakarított pénzünket a nyaralónk téliesítésére költöttük, hogy ki tudjuk húzni a telet, aztán vártunk, hátha lecseng ez az őrület, és nem kell végleg feladni a Miradort. Közben Barangónak kistestvére született, Zaránd. Remélem, neki is meg tudom majd mutatni Latin-Amerikát, ahogy a fivérének tettem, bár bevallom, vannak aggályaim. Ahhoz, hogy a családom velem utazhasson, annyi vezetett túrára lenne szükség, ami biztosítja a megélhetésünket. Hosszú küzdelem után az utóbbi években szerencsére ez működött, de hogy mi jön ezután, az ördög se tudja. A pandémia egyszer véget ér, de hogy mennyire sikerült az emberek agyát átprogramozni, azt csak később tudjuk meg. Vannak félelmeim, hogy nagyon.

Egy év kínlódás után, rengeteg kérdőjel közepette végre összejött egy csapat, akik szerettek volna Kolumbiába utazni. Azért Kolumbiába terveztük az utat, mert tudtam, ha valahol tesznek erre az egész járványosdira, az ez az ország lesz. Ettől függetlenül persze féltem, hogy nem ugyanaz fogad majd odakinn, mint anno. Bár a kint élő barátok mondták, hogy a nagyvárosok kivételével mindenhol nyugi van, az emberek élik a hétköznapi életüket, elképzelésem sem volt, miként fogadnak majd egy csoport külföldit a harmadik hullám felfutásának idején. Tavaly tavasszal Peruban, a járvány kezdetekor szinte leköptek minket a falusiak. Nem volt jó érzés, nem kellenek az ilyen élmények.

Zaránd születése után három héttel indulok útnak. Nagyjából az utolsó utáni esély, hogy legyen valami a Miradorból, mert nem maradt pénzünk. Eriéket 200 000 forinttal hagyom odahaza azt remélvén, nyárig nem számlázzák ki a téli fűtést, mert ha igen, akkor kölcsön kell kérjünk. Nővérem visz fel Budapestre. Úgy megyek ki a reptérre, mint életem első repülése előtt: remegő lábakkal.

Szerencsére a PCR-tesztem negatív lett, így elvileg nem lehet gond a kiutazással. Az állami víruskövető programot telepítettem a telefonomra, valamint életemben először utasbiztosítást is kötöttem, mert elvileg kötelezővé tették minden Kolumbiába belépőnek. Mehetünk!

Frankfurtig félházzal megy a gép, onnan Bogotába azonban pang a repülő; szerintem negyven utas sincs a fedélzeten. Négy szabad sor közül is választhatok, ott fetrengek, ahol csak akarok. Kell a pihenés, mert tegnap este óta gyengének éreztem magam. Olyan kis szédülős, moccanni nem akarós hangulatom van mindamellett, hogy feldob a tény, újra utazom.

Hiába szundikálok egész út alatt, Bogotába érkezvén még mindig iszonyú fáradtnak érzem magam. A migrációnál a szokásos ügymeneten túl többször megmérik a lázamat és nyilatkoznom kell, hogy az elmúlt két hétben nem kontaktáltam koronavírusos emberrel. Nyilatkozom, de mégis honnan tudjam, hogy ki volt vírusos és ki nem körülöttem az elmúlt 14 napban?!

Alex barátom vár rám a reptéren. Nagy ölelkezés, majd felvilágosít, hogy bár vidéken minden laza, Bogotában azért vannak korlátozások. A maszk viselése mindenhol kötelező, zárt helyekre való belépés előtt illik kezet fertőtleníteni, és elvileg kéne tartani a másfél métert egymástól, de ez egy tízmilliós városban nyilván kivitelezhetetlen.

Usaquéni lakásához tartunk, de előtte még beugrunk a boltba vásárolni. Egészen zseniális érzés úgy végigsétálni az utcán, hogy minden nyitva van, az éttermek és kocsmák teraszain ücsörögnek az emberek, mindenki jókedvű. Pedig itt is van vírus, a harmadik hullám épp most készül felfutni.

- Állítólag hétvégére le akarják zárni Bogotát és a nagyvárosokat - mondja Alex - Ezek se jobbak az otthoniaknál. Mi értelme 2-3 napra bezárkózni, ha hétfőtől minden mehet tovább a maga módján?
- Itt oltanak már? - kérdezek vissza.
- Oltanak, de egyelőre csak a kiváltságosokat. Te beoltatod magad?
- Nem tudom. Regisztráltam február végén, de egyre kevésbé gondolom azt, hogy bármit is elérünk az oltással.
- Ugyanezt gondolom én is. Hagyjuk is ezt a témát! Igyunk inkább érkezésed örömére!

Veszünk egy üveg pamperót és egy kevés gyümölcsöt, majd lecuccolunk Alex lakásán. Több mint egy éve nem találkoztunk, így van miről dumálni. Hajnali kettőig fecsegünk, majd nyugovóra térünk.

Hajnalban arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Remek! Jetlag plusz másnap. A fél napot céges ügyekkel töltöm, de élni sincs kedvem, olyan szarul vagyok. Estére úgy érzem, be is lázasodtam. Csak nem covid?! Tavaly óta, ha az ember elvágja az ujját, az is covid!

Harmadnapra szerencsére jobban érzem magam, bár továbbra is szörnyen energiaszegény állapotban vagyok. Floriánba kell utazzak, ugyanis az ottani szállást nem sikerült elintéznem a csapatnak, mivel semmilyen megkeresésre nem reagáltak a szállásadók. Lehet, tönkre tette őket a pandémia. A pályaudvaron lázat mérnek, de negatív. Lehet este is csak a fáradtság miatt éreztem, hogy hőemelkedésem van.

Puente Nacional főtere eső után

Az út Puente Nacionalig igen hosszú. A maszkot nehezen viselem magamon, mert a repülőúton végig rajtam volt és a gumija kidörzsölte a fülemet. Van, aki itt is dupla maszkot visel, sőt, egyesek plexivel a fejük előtt utaznak. Van baj az emeleten!

Puente Nacionalban szállok meg, majd másnap reggel irány Florián. Köhögni kezdek. Nem vagyok egy hipohonder, de kezdem azt sejteni, sikerült indulás előtt benyalnom ezt a szart. Szerencsére a kolumbiaiakat nem rémiszti meg egy köhincsélő külföldi. Peruban tavaly a puszta jelenlétünkkel is ellenségek lettünk, itt azonban az embereket sokkal kevésbé érdekli ez az egész.

Puente Nacional meglepően kellemes hely

Az út Floriánig nagyon lassú, de csodaszép. Három óra alatt tudjuk le a 70 kilométeres távot, közben fenséges hegyek, tanyák és esőerdők között kanyargunk. Tiszta az idő, így felkeresem a Tisquizoque-vízesést, amit majd a csapattal is útba ejtünk. Lefelé nincs gond, de amikor elindulok vissza hegynek felfelé, fulladni kezdek. Tíz lépésenként meg kell álljak, mert nem kapok levegőt. Ezt nem lehet a túrázás hiányára fogni, ennyire gyengén nagyon régen muzsikáltam túra során.

Szép a Tisquizoque-vízesés, de a légszomj miatt nehéz élveznem

Szerencsére még így is időben sikerül feltolnom a biciklit, így nem késem le a visszafelé tartó buszt, aminek a sofőrjétől megtudom, hogy a szállás, amit kinéztem, sajnos bezárt. Nem baj, majd alszunk a csapattal Puente Nacionalban.

Ezzel busszal térek vissza Jesús Mariába

Jesús Mariánál leszállok a buszról, mert ha már itt járok, felkeresném a Salto de los Micos névre hallgató vízesést is. Bár nem vagyok toppon, hajt az utazási mámor. Jó újra úton lenni!

Egy fiatal srác motorral visz el a vízeséshez. Lesétál velem a völgy aljára, közben beszélgetünk a járványhelyzetről. Azt mondja, itt is ez folyik a csapból, de az ő falujában senkit nem érdekel ez az őrület.

- Korábban voltak itt gerillák, a gyerekkoromban pedig folyamatosan gyilkolták a narkósokat. Én keveset éreztem ugyan ebből, de a szüleim a fél életüket háborúkban töltötték. Na, amitől még ők sem tartanak, az pont a pandémia. Itt faluhelyen senki nem foglalkozik ezzel, a rendőrök sem. Bár voltak és olykor vannak is korlátozások, ezeket Jesús Mariában, de még Puente Nacionalban sem tartják be. Mert minek?!

A Salto de los Micos felé nem olyan látványos a táj

Ez az! Pont ezért szeretem Kolumbiát! Mindig azt érzem, az itteniek józan paraszti esze a helyén van. A generációk óta tartó háborúk valahogy éberen tartották őket, meg tudják szűrni, mi valós probléma és mi nem az.

- Ez az egész a városi ember betegsége, semmi más. A jóléttől mindent katasztrófának élnek meg Bogotában. Floriánban azt hiszem egy idős ember halt meg a vírusban, a mi falunkban senki. Puente Nacionalban csak pár megbetegedés volt, de mindenki könnyedén túlélte. Pedig itt senki nem változtatott az életén. Ez a vírus mifelénk egyszerűen nem probléma. Az sokkal inkább, hogy a drogbandák újra aktívak a környéken, és a munkanélküliség miatt sok fiatal beáll közéjük.

A Salto de los Micos Jesús Maria egyetlen nevezetessége

A pandémia hosszútávú hatásairól már tavaly nyáron cikkeztek a kolumbiai lapok, és nagyjából mindnek az volt a kicsengése, hogy a lezárásokkal olyan problémaspirálba lökik az országot, amiből csak évtizedek múltán tudnak majd kimászni. Félő, hogy újraélednek a gerillamozgalmak, a munkanélkülieket pedig a drogkereskedők fogják behálózni.

A Salto de los Micos nem egy nagy valami, de legalább itt is jártam. Felfelé ismét nehezen szedem a lábaimat, de azért leküzdöm a szintet.

Jesús Maria nem a legszebb kolumbiai település, de legalább vírusmentes

A srác visszavisz Jesús Mariába, ahol fogok egy menetrendszerinti terepjárót, és irány Puente Nacional. Másnap Zipáquirába utazom, ahol találkozóm van Carlosszal, azzal a sráccal, aki bejuttatja majd a csapatot a muzói bányákba. Elég simlis figurának néz ki, de a smaragdbányászat nem a makulátlan üzletemberek játszótere. Átbeszéljük a részleteket, kifizetem a nem kevés védelmi pénzt a minket biztosító paramilitárisoknak, majd a következő nap elindulok a repülőtér irányába, ahová késő délután érkezik a csapat.

Az ételek miatt nem, de a lulo miatt mindig jó érzés visszatérni Kolumbiába

Iván Duque, a kolumbiai elnök eközben bejelenti, hogy hétvégére teljesen lezárják Bogotát, így kezdhetek kapkodni. Úgy volt, hogy az első két napot a fővárosban töltjük, de ebből így nem lesz semmi. Újratervezés! Henryvel, a sofőrünkkel azt találjuk ki, hogy Cajicában töltjük az első éjszakát, majd a bogotái városnézés helyett a Chingaza Nemzeti Parkot iktatjuk be. Mire Zipáquirából Chíába érek, máris módosul a terv, ugyanis az elnöki bejelentés után nem sokkal több cundinamarcai város, köztük Cajicá is bejelentette, hogy csatlakoznak a lezárásokhoz. Amilyen gyorsan csak lehet, visszamondom a bogotái és cajicái foglalásomat, és bújni kezdem a bookingot, hol tudnék hirtelen mára szállást foglalni a csapatnak. Egy Guasca melletti tanyára esik a választásom. Fogalmam nincs milyen, de Guasca legalább nem zár be.

A Bogotái-fennsík most is elképesztően zöld

Közben megérkezem Cotába. Chíával ellentétben ez a kis falu elnyeri a tetszésemet, az egyetlen, ami zavaró, hogy Bogotá felől gigantikus sor kezd kialakulni. Az ilyesfajta tömeg teljesen normális errefelé, de általában a munkaidő végeztével, délután 4 óra után. Most azonban alig múlt dél, mégsem lehet az úton megmozdulni. Jogos. Aki teheti, elhagyja hétvégére Bogotát és környékét.

Chía nem, Cota azonban kedves kisváros

Délután 4-re kiérek a reptérre, ahol találkozom régen látott sofőrömmel, Henryvel. A csapat pontosan érkezik. Mindenki vált pénzt a repülőtéren, majd irány Guasca!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!