Úgy utazunk a FARC egykori fővárosába, San Vicente de Caguánba, hogy tudjuk, az Unokatestvérek követik minden lépésünket. Végigutazni Caquetá gerillavidékén egy évvel a békekötés után nem tűnik veszélyesnek, de azért még izzik a levegő. A béke errefelé mást jelent, mint Bogotában; nem mindenki tartja olyan pozitívnak, sokkal inkább a nagypolitika pozőrködésének titulálják. Bár idegenül mozgunk egész nap, azért marad időnk egy kis kirándulásra egy aknamezőn.
A tegnapi napos időt hajnalra felváltja az ilyenkor szokásos eső. Ömlik, mintha dézsából öntenék. Mire kiérünk a pályaudvarra, rongyá ázunk, de nagyon nincs időnk szárítkozni, mert érkezésünk után nem sokkal indul egy chiva El Paujilba. Ha jól számolom, nyolcadik éve utazunk Kolumbiában és ez lesz mindössze a második alkalom, hogy menetrend szerinti chivára sikerül menetjegyet váltanunk.
Nem állítom, hogy nincs bennünk félsz Francisco szavai után, aki szerint már akkor tudnak San Vicente de Caguánban az érkezésünkről, mikor még csak a jegyet vesszük Florenciában. Caquetá évtizedeken állt a FARC ellenőrzése alatt, központjuk pedig maga San Vicente volt. 2002-ben itt rabolták el a gerillák az elnöki székért kampányoló Ingríd Betancourt-t, de ekkor még a FARC nem sejtette, hogy ezzel az akcióval beveri az utolsó szeget a koporsójába. Mivel Betancourt nem tudott elindulni a választáson, az az Álvaro Uribe lett az elnök, aki zászlajára tűzte a FARC elpusztítását. 2010-re a FARC létszáma már csak 10 000 fő volt, végül 2016-ban 6000 gerilla tette le a fegyvert és vonult önként gyűjtőtáborokba. Hogy mi lett a többiekkel? Saját csoportosulást hoztak létre Primos, vagyis Unokatestvérek néven. Ők azok a szeparatista gerillák, akik ellenzik a békefolyamatot és továbbra is próbálják fennhatóságuk alatt tartani Caquetát.
Chivával utazunk El Paujilba
A chiva érinti Puerto Arangót, a kikötőt, ahonnan egykoron csónakok indultak Caquetá szívébe. Ma már csak néhány halász lakja, és csak azok a csónakok kötnek itt ki, amik a környező veredákról érkeznek. Keresztülhaladunk két apró caserión, Santuarión és La Montañitán, ahol már elég erős a katonai jelenlét. Mikor megpillantanak minket a chiván, azonnal emelik a szájukhoz a walkie-talkiet, és valószínűleg lejelentenek minket a közeli, larandiai katonai támaszponton.
El Paujilba másfél óra múltán futunk be. Nem esik, de lóg az eső lába. A települést 1955-ben alapították arangói és larandiai földművesek, akik a múlt század közepén lemaradtak az állami földosztásról, így új helyet kellett keresniük a letelepedésre. Ekkortájt még nem vezetett út Florenciába, ezért elzártan élték életüket, az állam jelenléte nélkül pedig szép lassan a gerillák markába kerültek. A békekötés óta csendes kis település, ahol nem történik sok minden. Mondjuk úgy, hogy a következő hetekre valószínűleg a mi jelenlétünk szolgáltatja majd a témát.
El Paujil futurisztikus temploma
Reggelire bedobunk egy laza rizses csirkét, majd bepattanunk egy iránytaxiba, ami El Doncellóba tart. Menet közben bal kéz felől feltűnik egy vízesés, a Cascada el Quebradon, azonban nem csábulunk el, mert fogalmunk sincs, mennyi időt vesz igénybe az utazás San Vicentéig, és jobb lenne az Unokatestvérek földjén az éjszakát nem a szabad ég alatt tölteni.
Elég vacak az idő Caquetában
Mire El Doncellóba érünk ismét ömleni kezd az eső. Nincs miért itt időzzünk, úgyhogy beállunk a taxiállomás eresze alá és várjuk, hogy jöjjön még két utas Puerto Rico irányába. Elég nehezen akarunk összegyűlni, úgyhogy mikor kicsit alább hagy, elfutok a főtérre lőni egy fotót. Csak annyit érek el az akciómmal, hogy a fényképező lencséje teljesen bepárásodik, úgyhogy loholok is vissza Erihez és a taxisokhoz.
Ezt a képet még sikerült elkészítenem El Doncello főteréről
Egy velünk egykorú srác a sofőrünk, aki elég unott képpel vezet egész Puerto Ricóig. Mostanra látjuk, hogy bőven megérkezünk San Vicentébe naplemente előtt, úgyhogy belőjük magunknak a környező vízesések egyikét, a sráccal pedig megalkuszunk a menetdíjban. A Salto Las Damasra esik a választásunk, ami állítólag csak tíz kilométer ide, úgyhogy a srác nem kér sokat; 30 000 pesót fizetünk neki a kiruccanásért. Most, hogy hármasban maradtunk a kocsiban, megered a nyelve.
A Salto Las Damas felé elég szép a táj
- Nagyon más most a világ, mint volt pár éve - kezdi.
- Jobb vagy rosszabb?
- Nehéz megmondani. Az mindenképp üdvözítő, hogy nincsenek katonai akciók, de a FARC kivonulásával olyan emberek jelentek meg, akikről azt sem tudjuk kicsodák. Sok lett a rablás.
- Korábban nem volt?
- Viccelsz? Puerto Ricóban senki nem zárta az ajtókat. Ha valakit lopáson értek, azt másnap a folyóból halászták ki, ha nem a disznókkal etették meg.
- Ez elég durván hangzik.
- Lehet, viszont rend volt. A kemény retorzió miatt senkinek nem jutott eszébe bűnözni.
Elég látványos az Andok Amazónia határáról
A srác elmeséli, hogy egészen pici gyerek volt, mikor Puerto Ricóba költöztek. Az oka a nagynénje volt, aki kommunista eszméket vallott, ezért rendszeridegenné vált. A FARC-nál lelt menedéket, viszont nem csak neki, az egész rokonságának menekülnie kellett.
- Itt befogadtak minket. A gerillák mindig felkarolták az üldözötteket és segítették őket.
- Te is FARC-os voltál?
- Nem, soha. Utálom a politikát és a fegyvereket. Kölyökkorom óta taxizom.
- Errefelé nem szedtek a gerillák vacunát (védelmi pénzt)?
- Dehogynem. Még most is fizetek.
- Az Unokatestvéreknek?
- Nekik hát. De nem bánom, mert ők legalább rendet tartanak, szemben a rendőrökkel és katonákkal, akiknek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek ezzel a békének mondott bohóckodással.
Mintha a Salto Las Damas táplálná a felhőket
Közben lekanyarodunk a főútról és egy földúton megindulunk a hegyek felé. A távolban feltűnik a vízesés, amiről már most látjuk, hogy elérhetetlen, mert iszonyú mélyen bent van az erdőben. Ettől függetlenül amíg tart az út, megyünk. Egy elágazásnál hatalmas tábla jelzi, hogy tilos a behajtás, mert az úton a katonaság aknákat hatástalanít.
- Tényleg vannak aknák?
- Mindenfelé. Most robbantják fel őket, bár a többségüket úgyis a campesinók gyerekei fogják hatástalanítani - mosolyodik el.
A vízesést biztos, hogy nem érjük el
Nem lehetett egyszerű ezeknek az embereknek az élete. A Los Llanoson messze nem éreztük ezt a fajta ambivalens érzést, ami az itt élőkből árad. Ott mindenki megőrült a békéért, mert a gerilláknak csak a rossz oldalát ismerték meg. Itt azonban nem mindenki boldog a kialakult helyzet miatt.
Egy apró caseriónál tesszük le az autót. A srác nem tart velünk, mert azt mondja, a foci miatt szétment a térde és nem tud sokat sétálni, de nyugodtan menjünk, ő megvár minket. Remélem is, mert innen elég nehéz lenne visszatalálnunk a városba. A táj egyébként mesés, minden olyan zöld, amilyen zöld csak Kolumbiában van.
Ennél közelebb nem jutottunk a Salto Las Damashoz
Az ösvény nagyon sáros, eléggé csúszkálunk, de annak ellenére megyünk előre, hogy tisztán látszik, a vízesést nem fogjuk elérni. Egyszerűen csak jól esik sétálni egyet ezen a senki által nem ismert helyen, bepillantani kicsit az itteni rancherók életébe. A távolból felrobbant bomba hangjára leszünk figyelmesek; reményeink szerint a katonaságnak sikerült hatástalanítania egy aknát és nem egy mezítlábas gyerek lépett rossz helyre, ahogy azt sofőrünk vizionálja.
Ennél a rozoga hídnál ér véget a túránk
Az ösvény egy öreg függőhídban végződik, aminek túl partján az ösvény egyszerűen elhal. Az is lehet, hogy a Salto Las Damast nem is lehet megközelíteni, csak innen a veredákról van rálátás. Mindegy is. Jó egyórás séta után érünk vissza a kocsihoz. A sofőrünket legszebb álmából verjük fel, de természetesen gond nélkül visszavisz minket Puerto Ricóba. Búcsúzóul csak annyit mond:
- Ha beljebb merészkedtek Caquetába, nagyon vigyázzatok az Unokatestvérekkel! Nem mindenki nézi jó szemmel két gringó bóklászását a környéken.
Puerto Rico főutcája
Puerto Rico egy fokkal jobban néz ki, mint El Paujil és El Doncello, de lehet csak azért tűnik szimpatikusabbnak, mert mostanra elállt az eső és a nap is megjelent az égen. A várost egyébként az 1880-as években alapították, mégpedig azért, hogy a Rio Guayas menti ültetvényekről érkező kaucsukot legyen hol öszvérekre pakolni. Állítólag ecuadori telepesek kezdték itt az üzletet és angol valamint német kereskedőknek adták tovább a nyers gumit.
Puerto Rico legöregebb házai a Rio Guayas partján állnak
Mostanra a többség marhatartásból él. A városka egyetlen üzeme az a sajtgyár, aminek hála áprodott aludttejszag terjeng az utcákon. Sétálunk egyet a kikötő öreg, színesre mázolt házai között, majd felpattanunk a délután 3-kor Florenciából érkező buszra, amivel megindulunk San Vicente felé.
A buszon alig ül valaki, így a sofőr úgy érzi, nyomhatja neki, ami a csövön kifér. Úgy pattogunk, mint kukorica a mikróban. A kezünkből teljesen kifut a vér, annyira kapaszkodunk a fogódzkodóba. Mikor megkérdezzük, mi az oka a sietségnek, a sofőr ezt feleli:
- Megszoktuk, hogy gyorsan megyünk. Minél előbb megérkezünk a városba, annál kisebb az esélye, hogy megállítanak minket a gerillák.
- De hát már nincsenek is gerillák - okoskodom.
- Tudom, de én már képtelen vagyok lassan hajtani - röhög.
San Vicente felé sem akármilyen a táj
Így esik meg, hogy röpke egy óra alatt megérkezünk San Vicentébe, ami kb. ugyanakkora, mint volt Puerto Rico, viszont annál sokkal zsúfoltabb és elhanyagoltabb. A The Josep's Place nevű hotelbe térünk be, ahol senkit nem lep meg a jelenlétünk, mintha tudták volna, hogy érkezünk. Alig foglaljuk el a szobát, már csörren is a telefonom; Juan Carlos keres, aki leszervezte a látogatásunkat az Urías Rondón koncentrációs táborba. Köszönt minket San Vicentében (a fenébe is, Franciscónak igaza volt, tényleg tudják, hogy itt vagyunk), és azt mondja, holnap délelőtt pontosítja a dolgokat Ivánnal, a tábor vezetőjével, és hogy ez ügyben holnap mindenképpen hívjuk őt fel. Továbbá hozzáteszi, hogy nyugodtan sétálhatunk a városban, nem fog bántódásunk esni. Remélem is!
San Vicente del Caguán "impozáns" temploma
San Vicente nem szép város, pont olyan koszfészek, mint volt Policarpa vagy Mocoa. Érdekes módon mindenhol boltok vannak, amikből dől ki a sok kínai ruha, no meg az okostelefonok, de nem ám a gagyik, hanem Samsungok és iPhone-ok. Nem furcsa ez egy kicsit a kapitalizmust és globalizációt ellenző gerillák fővárosában? Nem az. Az ideológia valószínűleg nem a nagytőke elutasításáról szólt, hanem a csóró campesinók megvezetéséről, ami pont a telefonok előretörésével nem volt tovább kivitelezhető.
Nem tudhatod San Vicentében, hogy ki tagja a Primosnak
Vacsorára mazorcadát eszünk. Nem olyan, mint a tegnap esti pörkölt, de legalább nem rizs és bab. Ismét elered az eső, úgyhogy visszavonulunk a szállásunkra és nyugovóra térünk. Holnap irány a FARC-tábor, ahol randink van Őrült Ivánnal, a 26-os blokk parancsnokával.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
