Bolíviában van egy tó, ami -50 fokon sem fagy be. A Laguna Verde nem messze fekszik az argentin-bolíviai-chilei határtól, de amíg odaérünk, számtalan csodát látunk. Gejzírek és iszapfortyogók között pózolunk 4850 méter magasan, flamingókat valamint dzsipünk elől menekülő vikunyákat fotózunk és viszkacsákat etetünk elzárt kanyonokban. Azt tudtad, hogy itt kelt életre Salvador Dalí egyik festménye?
A Hold még magasan jár az égen, amikor kibújunk az ágyból. A helyi asszonyságok már a konyhában sürögnek-forognak, hogy karamellás amerikai palacsintával, forró teával és tejeskávéval kényeztessék el a karikás szemű, vacogó gringókat az épület közös helyiségében. Sokat nem ücsörgünk az asztal körül. A csapból folyó 2-3 fokos víz, amiben megmosdunk úgy hat, akár a világ legerősebb kávéja. Nem telik bele 10 perc már mindenki a dzsipekben ül indulásra készen. Franco és Carlos lekapargatják a jeget a szélvédőkről, majd útnak indulunk.
Turisták a Sol de Mañana gejzírvidékénél
Mikor a jégvirágok leolvadnak az ablakról, a halvány fényben felsejlik a tekintélyes méretű, szikár vulkán, amit tegnap éjjel a hóvihar miatt nem volt lehetőségünk alaposan szemügyre venni. Lassan pirkad, a sejtelmes, narancsszínű félhomályban magunk mögött hagyjuk az 5498 méter magas Cerro Pabellónt és a lába előtt elterülő, élénk színekben játszó, kristálytiszta Laguna Colorádát. A Sol de Mañana felé vesszük az irányt.
Mindenki ugyanazt akarja látni
A 4850 méter magasan található iszapfortyogóknál ér minket a napfelkelte, ami kétségkívül az egyik legszebb és legkülönlegesebb, amit életemben láttam. A vulkáni működés hatására a föld felszíne alól kénes kigőzölgések törnek fel, amik akár 50 méter magasba is kilövellhetnek az alig 30 cm átmérőjű lyukakból. Bár ezen a magasságon a hőmérséklet a nappali órákban is fagypont alatt marad, a fumarolákból így is nagyon forró kéngőz távozik. A lecsapódó párától teljesen átnedvesedik a ruhánk.
A Sol de Mañana igazán hálás fotótéma
A ként esetenként egyéb mérges gázok kísérik, ezért a vezetőink óvva intenek attól, hogy túl sok időt töltsünk a fortyogók és a sziklák közötti vályatokban kialakult apró, gőzölgő tavak közelében. A páratlan látvány könnyen feledteti az emberrel ezt a veszélyt, így a gőzfelhőkben egész turistatömegeket kell kerülgetni és percekig várakozni, hogy mindenki sorra kerüljön a legnagyobb fumarolák mellett pózolva. Fájdalmasra fagynak az ujjbegyeim, mire visszülünk a dzsipekbe.
Endre is beállt a pózolók közé
Fél óra múlva megérkezünk a termálfürdőkhöz. Itt sem kevesebb a turista, de könnyebb a tájat fotózni, mint a gejzíreknél, mert legtöbbjük a ruhájától megszabadulva olvadozik a betonmedencében összegyűlt forró vízben. A lubickolást kihagyjuk, hogy több időnk legyen a Laguna Verdénél és a Salvador Dalí sivatagnál, de Carlos és Franco teljesen eltűnnek. Negyed órán át hajkurásszuk őket, mire Endre rájuk talál a medence mögötti épületben, amint éppen söröznek. Végülis rendőrrel egészen biztosan nem találkozunk, hát akkor meg miért is ne?
A termálfürdő környéke is látványos
A táj a következő egy órában teljesen megváltozik. A szürke, kopár, égbe törő kúpokat vörös homok váltja fel, ahol az út teljesen eltűnik a kerekeink alól, a homokból meredező sziklák között csupán az érzékeink vezetnek. Ez a Desierto de Salvador Dalí. A sivatag annak köszönheti a nevét, hogy az egyik kihunyt vulkán lábánál pont olyan sziklák heverésznek, mint amilyeneket a neves festő vászonra vetett néhány évtizeddel ezelőtt. Hogy Dalí valaha járt-e a később róla elnevezett sivatagban, azt nem tudjuk, de a látvány tényleg olyan, mintha megelevenedett volna a festmény. Fotózunk párat az egyre erősödő szélben, majd folytatjuk utunkat tovább dél felé.
Mikor egy festmény megelevenedik
Fél óra múlva már az egész Mirador csapat a Laguna Verde előtt fotózkodik. A zöld színű tó 4400 méteren fekszik, ahol napközben sem ritka a -10 fokos hideg, de a víz különleges összetételének köszönhtően soha nem fagy be. Állítólag csak -56 fokos hidegben kezd hártyásodni a teteje.
Desierto de Salvador Dalí
A tó mögött büszkén emelkedik a tökéletes formájú Licancabur-vulkán, ami arról nevezetes, hogy a Föld legmagasabb, állandó hótakaró nélküli csúcsa. Amúgy ezen a ponton található az argentin-chilei-bolíviai hármas határ, így a jóból a másik két országnak is kijutott, bár azt mondják, egyik oldalon sem olyan szép a Siloli-sivatag, mint itt. Tény, ezzel a látvánnyal napokig el tudnék lenni.
Mirador-csapat pózol a Laguna Verde partján, háttérben a Licancabur-vulkánnal
A többség a zöld tótól Los Lípez felé fordul, mi azonban más útvonalon mozgunk, hogy ne kelljen a többi dzsip által felvert port nyelnünk. Másfél óra elteltével ismét a Laguna Colorada partján ácsorgunk, elsősorban azért, mert szeretnénk lencsevégre kapni a nappal előbújó rózsaszínű jégflamingókat.
A Laguna Colorada nappali fényben sem csúnya. Franco felvisz bennünket a tó fölé magasodó kilátóba, ahonnan gyalog ereszkedünk le a tó partjára. Fantasztikus a táj, bár ezúttal minden figyelmem lekötik a kecses, hosszúlábú tojásrakók.
Irány a Laguna Colorada partja!
Endréék lemaradtak valahol az úttalan utakon, így van időnk nézelődni, amíg várunk rájuk. A lagúna környékén orkánerejű, dermesztően hideg szél tombol, így egy idő után úgy döntünk, nélkülük idulunk tovább, bízva benne, hogy a következő megállónknál, az Árbol de Piedránál, vagyis a Kőfánál ismét megtaláljuk egymást.
Az Árbol de Piedra a Siloli-sivatag egyik jelképe
Így is lesz. Készítünk pár képet a semmiből kinövő, fa formájú sziklánál, majd szélvédettebb helyet keresünk, hogy megebédeljünk. Erre egy befagyott patak medre válik akalmassá. Ahogy a kősivatag sziklái között tömjük a gyomrunkat, nagy örömünkre előkerül néhány társaságra vágyó, bátor, hosszúfülű viszkacsa is. A magashegyi rágcsáló a vadnyúlra hasonlít és szívesen veszi, ha párolt zöldséggel, kiváltképp, ha répával kínálják.
Jófej állva elaludt mellettünk
Ebéd után a chilei határ felé vesszük az irányt, hogy estére Salar de Uyuní peremén fekvő Atulcha egyik sóhoteljében töltsük az éjszakát. Előtte azonban még vár ránk egy hosszú délután néhány boráttartalmú lagúnával, amihez hasonlót már tegnap is láttunk.
Séta a Laguna Chiarkota partján
A napos időnek és a délutáni időpontnak köszönhetően megszámlálhatatlan jégflamingó tisztel meg a jelenlétével. Bár a madárfotózás általában nem túl hálás feladat, mégiscsak igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy nehéz dolgunk van. Sosem láttam még ilyen "modell-lelkű" madarakat; karnyújtásnyira jönnek és már-már úgy tűnik, hogy élvezettel pózolnak a kamerának.
Elképzelni nem tudom, milyen képek születtek volna, ha valóban profi géppel készítettük volna őket
Elhagyjuk a lagúnákat. Még négy órás út vár ránk a faluig, ideje csípkedni magunkat, ha sötétedés előtt szeretnénk megérkezni. Közvetlenül a chillei határon, ahogy a 6000 méter magas vulkánok lábánál haladunk, óriási mázlink van. Kitör az Ollagüe. Égbe törő, pöfékelő csúcsát a szomszédos hágóból fotózzuk le.
Ott füstöl a hátunk mögött a vulkán
Órákig kocsikázunk a világ végén, mire a vörös kősivatagot félig-meddig fehér sóvidék váltja fel, de ez még nem a Salar. Endréék dzsipje ismét eltűnik a szemünk elől, ahogy a hegyoldalon végiggurulva döcögünk Atulcha felé a kietlen nagy semmiben. Carlos a másik dzsippel nem a hegyoldalban, hanem a sík sóvidéken hasít végig. Állítólag ez a természetes földfelszín a legjobb minőségű aszfaltnál is jobb utat varászol a kerekek alá, nem véletlenül használják gyorsulási versenyeknél a sómezőket. Csak a falu határában bukkanunk rá ismét a másik dzsipre.
Számtalanszor keresztezik vikunyák az utunkat
Elmacskásodott lábbal, kimerülten érkezünk a faluba, éppen naplementekor. Mindenhol abból kell építkezni, amiből sok van, így Atulchában az összes épület, így a hotelek is sóból készülnek.
Keresztül a Salar de Chiguanán
Az első helyen minden foglalt, a második helyen akad néhány egyszerű szoba. Nincsen benne semmi különös, azon kívül, hogy ha íztelen a levesed, elég ha megkaparod a falat. Minden sóból van, a fal, az ágy, az asztal, de még a padlót is finom, apró, fehér kristály borítja. Fűtés, ablak nincs. A zuhanyzóban 10 bolíviánóért vásárolható 8 perc forróvíz, amiben nagy öröm lezuhanyozni és átmelegedni a két nap fagyoskodás után, de biztos, ami biztos, erre még egy kis chilei piscóval is rásegítünk. És ami eddig elmaradt és holnap vár majd ránk az épp csak a lényeg, vagyis a Salar de Uyuní...
Hotelszobánk Atulchában
Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra!
