A magyar alapítású városok után Horvátország belső területei felé vesszük az irányt. Zágrábot épp csak érintjük, majd Karlovac háborúban rommá lőtt városát tekintjük meg, mielőtt Gorski kotar falvait keresnénk fel. Lovran, Abbázia és Fiume jelenti az első élményt a tengerparton, ami miatt gyermekeink kicsit értetlenek.
Zágráb külvárosában alszunk meg, másnap pedig teszünk egy rövid sétát az óvárosban. Mivel Horvátország fővárosa sokkal több annál, mint hogy egy röpke háromórás sétával kipipáljuk, nem írnék róla, majd egyszer visszajövünk ide pár napra, és alaposan körbejárjuk a környék hegyeit és várait, mert bizony Zágráb környékén van belőlük sok.
Ma meg kell érkezzünk az Isztriára, azon belül is a lovrani szállásunkra, ahonnan reggel az az üzenet érkezik, hogy az apartmanunkat elöntötte az éjszakai esők nyomán bekövetkező villámárvíz. Azt az ígéretet kapjuk, hogy mire megérkezünk, orvosolják a problémát, úgyhogy aggodalom nélkül indulunk neki Karlovacnak, vagyis Károlyvárosnak.
A Zágrábot és Karlovacot összekötő főút apró horvát falvakon, vagy inkább tanyabokrokon át vezet. Ez az első olyan pontja az országnak, ahol nem a megszokott magyar falukép fogad, hanem valami más. Ahogy nálunk, úgy itt sem maradt sok a klasszikus épületekből, de Draganić környékén feltűnik néhány 19. századi faház csűrrel, pajtával. Ahogy nálunk Kádárék és Rákosiék, úgy a horvátoknál Tito volt az, aki felszámolta a klasszikus paraszti építészetet, és bizony a háború sem tett jót a hagyományőrzésnek. Rengeteg értelmezhetetlen torzót látunk a környéken, olyan házakat, amiket látszólag bombázások után visszamaradt törmelékből, hulladékból tákoltak össze, éppen ezért öröm a szemnek, amikor feltűnnek Draganić öreg faházai. Ettől függetlenül Horvátország ezen része nem túl kellemes hely.
A Zágrábot Karlovaccal összekötő út menti falvakban kicsit megelevenedik a horvát múlt
Ahogy Károlyváros sem az. Karlovácról csak annyit tudok, mint bárki az én korosztályomból: a TV-ben rengeteget hallottam gyerekként ezt a nevet, mint a horvát-szerb háború egyik "csatamezője". Emlékszem, 1993-ban, amikor a családommal az Isztrián nyaraltunk, elhaladtunk a város mellett és szüleim arról diskuráltak, milyen kegyetlen harcok folytak ott két évvel korábban. Azóta eltelt több mint 30 év, így az ember azt gondolná, a háború nyomai ma már messze vannak, de ez nincs így. Bár szépen újítgatják fel Karlovac belvárosát, rengeteg épület áll még most is romosan, szétlőve, az összedőlés határán. Itt nincsenek olyan kiülős helyek, mint voltak Varasdon, emberek se nagyon sétálnak az utcákon. Kihalt, elfeledett városnak tűnik, ami nagyon nincs még túl a háború okozta sokkon.
Karlovac egyik szépen rendbehozott utcája
A Szent Miklós-templom és a mellette romosan álló Oružana, vagyis egykori fegyverraktár
Karlovac után minden megváltozik. Megérkezünk a horvát hegyvidék, a Gorski kotar területére, aminek erdei színpompásak az októberi fényben. A hegység ritkán lakott, alig egy-két települést érintünk csupán. Ezek közül a legtetszetősebb Brod Moravice, amit egykoron a királyi Horvátország legnagyobb favágó közössége lakott. No, nem kell gigantikus kolóniára gondolni; Brod Moravicének soha nem volt több mint 500 lakója.
Gorski kotar erdei színpompásak ősszel
A főtér csendes, sehol egy ember. A Szent Miklós-templomot sajnos zárva találjuk, ahogy minden mást is, pedig jó lenne valahol ebédelni valamit. A srácok futkároznak egyet a parkban, de hamar elunják a dolgot, így utazunk tovább. Egyszer, ha nagyobbak lesznek, biztos, hogy visszatérünk a környéklre és túrázunk egyet a hegyekben, mert biztos vagyok benne, hogy rengeteg gyönyörűséget rejtenek a sziklák a vöröslő erdő árnyékában.
Brod Moravice falujába egyszer visszajövünk pár napra
Folytatjuk utunkat a 3-as főúton. Itt-ott megállunk fényképezni, mert ez a vidék tényleg hihetetlenül látványos, bár az élményt fokozza a tökéletes időjárás. A Lokvarka-tó kifejezetten impozáns látványt nyújt.
Delnice a környék legnagyobb települése
Gyönyörű vidéken visz keresztül az utunk
Homer faluja
A Lokvarka-tó elég fotogén
Egy ponton megváltozik a táj. Közeledvén a tengerhez a lombhullatókat és fenyveseket egyszer csak ciprusok és mediterrán bokrok váltják fel. Nem sokkal ezután feltűnik Rijeka városa, ahová épp csak beugrunk, hogy be tudjunk vásárolni a következő napokra. Az árak? Pont olyanok, mint Magyarországon, egy fillérrel nem kerül semmi sem többe vagy kevesebbe.
Lovranba érve írok a szállásadónknak, aki azt mondja, nem tudták egy nap alatt kitakarítani a kibérelt apartmanunkat, de felajánlanak egy másikat közvetlenül a központban. Így jutunk hozzá egy hihetetlenül szép villaépületben kialakított 60 négyzetméteres lakáshoz, aminek a plafonját freskók borítják és olyan bútorokkal van tele pakolva, amilyeneket az ember csak luxus boutique hotelekben lát. A polcra ki van rakva az árlista: júniustól augusztus végéig az apartman 520 euró/éj. Na, hát mi ennek harmadát sem fizetjük három éjszakára, úgyhogy kifejezetten jó, hogy volt ez a kis hullámárvíz az Isztrián tegnap este.
Teszünk egy sétát Lovran óvárosában
A gyerekeim nagyon izgatottak. Bár a Nap épp lemenőben van, azonnal a tengerpartra akarnak szaladni, ez alól az sem tántorítja el őket, hogy mindössze 12 fok van kinn és az anyjuk kabátot és sapkát nyom a fejükre. Aztán jön a meglepetés: a víz dermesztően hideg. Barangónak és Zarándnak a tenger 30 fokos, ez az első eset, hogy olyan partra érkeztek, ahol ez az állapot maximum 1-2 hónapig áll fenn, és az nem október végén van. Kérdőn néznek ránk, hogy ha ez lesz másfél héten keresztül, akkor mégis mi a fenének jöttünk mi ide?
Lovran talán leghíresebb kapuját egy bajszos alak (Mustacon) védelmezi a gonosz szellemek ellen
Lovran óvárosa szűk utcákkal, szorosan épült házakkal labirintus érzetet kelt. Nem nagy, ettől függetlenül rengeteg történelmi kor jelenik meg rajta. Vannak itt Velencét, Dalmáciát, de Dél-Franciaországot is megidéző épületek, ami nem véletlen. Lovran az Isztriai-félsziget keleti partjának egyik legfontosabb kikötője volt, fontos kereskedelmi központ, ahol mindenki megfordult, aki számított. A 17. századig nagyjából fej-fej mellett haladt Fiumével, amit aztán Mária Terézia idejében továbbfejlesztettek, így a mai Rijeka lett a térség kiemelkedő kikötője, Lovran pedig megmaradt halászfalunak, amiből aztán a 19. század második felétől turisztikai központot hoztak létre Abbáziával kiegészítve. Az óvárost gyönyörű villaépületek szegélyezik, amik egykoron az Osztrák-Magyar Monarchia előkelőségeit látták vendégül, ma pedig többségük hotelként funkcionál.
Ehhez hasonló 19. századi villaépületek sorakoznak a part mentén
A parton kialakított hosszú sétány Lovran legnagyobb vonzereje. Egyik délelőtt egészen a szomszédos Ikáig sétálunk rajta, ami nem annyira látványos, mint Lovran, de a vitorlások teljesen elvarázsolják a fiaimat.
A Lovrant Ikával összekötő parti sétányon végigmenni zseniális program
Másnap délelőtt beautózunk Rijekába. Nem rémlik, hogy gyerekként anno megálltunk volna itt, a városban tett sétánk alapján azt mondom, hogy valószínűleg nem, mivel egyetlen helyszín sem ismerős. Végigjárva a főutcát és a belvárost azt kell mondjam, abszolút érthető, hogy apám és anyám miért nem hozott el ide minket: Rijekában nincsen semmi szép. Szorosan egymás mellé épített, félig-meddig mediterrán hangulatú társasházak rengetege veszi körbe az apró és nem kimondottan látványos óvárost, ahol van ugyan egy-két kiülős teraszhelyiség, de egyiket sem mondanám hívogatónak.
Fiume nem a legszebb város az Adria partján
A Szent Vitus székesegyháznál is láttam már szebb templomot
Jobb híján lesétálunk a kikötőbe, ahol a gyerekeim ujjongva rohangálnak jachttól jachtig, kiadván az ukászt: nekünk is kell vennünk legalább egy ilyet, de az se baj, ha kettőt, hogy tudjanak rajtuk külön-külön játszani. Megnyugtatom őket, hogy nem ezen az utazáson fog bekövetkezni a vásárlás.
A gyerekeink szerint nekünk is kéne venni egy ilyen hajót
Fiume abszolút nem nyűgöz le senkit, inkább visszaiszkolunk Lovranba. Menet közben természetesen megállunk Abbáziában, elsőként annak óvárosi szegletében, Voloskóban. Nagyon nehezen találunk parkolót, ráadásul borzasztó drágán: óránként 5 eurót kell fizetni. De Volosko megéri. Messze ez a leghangulatosabb öböl ezen a környéken, a srácoknak a nem túl meleg idő ellenére muszáj itt elnyalniuk egy fagyit. Kicsit meglep, hogy menni itt a magyar. Az oké, hogy nyáron, aki teheti, ide hozza nyaralni a családot, de azt nem gondoltam volna, hogy a kikötőben sétálva minden második ember magyarul szólal meg. Sem olaszból, sem németből, sem szlávokból együttvéve nincs annyi itt, mint belőlünk, magyarokból, van ahol 50-60 fős turistacsoportok vonulnak egy idegenvezető mögött.
Messze Volosko a legszebb pontja ennek a partszakasznak
Abbázia luxusnegyedében is tartunk egy megállót. Gyerekkoromból tisztán emlékszem a villákra és a tömegre, ami Opatija lebetonozott öblében fogadott. Nos, a helyzet változatlan, egészen elképesztő forgatag fogad minket. El nem tudom képzelni, mi lehet itt augusztusban, de bevallom, nem is nagyon akarom. Városi lökdösődés helyett inkább megfuttatjuk a srácokat a játszótéren, aminek az vet véget, hogy Barangó és Zaránd egy pocsolyába beleesnek pofával. Teljesen szétáznak, így azelőtt vissza kell induljunk Lovranba, hogy az indokolt volna. Reméljük, holnapra megszárad a holmijuk, mert reggel indulunk fel a hegyekbe, majd onnan Pulába.
Opatija nem a mi világunk
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
