Banauéba azért érkeztem, hogy leszervezzem a Mirador-csapat gyalogtúráit, de a helyzet úgy hozza, hogy inkább kvázi ismeretlen, turisták által szinte egyáltalán nem látogatott rizsteraszokat keresek fel. Így bukkanok egy apró múzeumra a Nagacadan teraszok közepén, ahol megtudom, hogy az ifugaók egy buli keretében lenyúzzák elhunyt rokonaik húsát a csontokról. Szép táj, morbid ceremóniák, felejthetetlen élmények.
Kora reggel fenn ülök az első Banauéba tartó buszon. Megnyílt az út, lehet utazni. Ez persze nem ígérkezik egyszerű menetnek, mert a jegyszedő elmondása szerint rengeteg a leszakadt útszakasz, ahol most is dolgoznak a munkagépek, ezért türelemmel kell lenni.
Banauéba nem egyszerű eljutni a tájfun után
A legfontosabb, hogy mostanra a híd újra járható Talubinnál, ami azt jelenti, hogy lassan Barlig felé is megkezdik az utak tisztítását. Bayyo faluig egészen rendben van az út, ott azonban le kell szállni a buszról. A tájfun utáni özönvíz kimosta a földet az út alól, így a burkolat a levegőben lóg. A busz szorosan a falhoz simulva, lépésben megy át ezen a szakaszon; nem veszélytelen a mutatvány. A szöttyögés alatt marad arra időm, hogy előresétáljak, így közelebbről is szemügyre vehetem a Tummey Fallst, amit soha nem látnék, ha nem lett volna tájfun.
Amíg a busz próbál átkelni a hegyomláson, én megtekintem a Tummey Fallst
A busz majd egy órát eltököl az átkeléssel, ami annyira lefárasztja a sofőrt, hogy Mt. Pulisnál pihenőt rendel el. Innentől rengeteg a hegyomlás, sokszor kilométereken át sártenger borítja az aszfaltot. Itt-ott dögszag árad a sárból, mivel mostanra bomlásnak indultak az elpusztult háziállatok.
Három óra buszozás után végre feltűnnek Banaue rizsteraszai, majd maga a város is, sűrűn épült betonházaival. Másfél évtizeddel ezelőtt nem így nézett ki, de itt is rohamosan nő a lakosság.
A 7th Heaven's Lodge nevű szállón kötök ki. 1000 pesót fizetek egy privát szobáért, aminél lenne olcsóbb megoldás a városban, de a 7th Heaven's Lodge az a hely, ahol az ember első kézből tud infókhoz jutni a környék látnivalóiról, ami jelen helyzetben kifejezetten fontos. A szállásadómtól megtudom, hogy sem Batadba, sem Cambulóba nem vezet út, Pat-Yay és Mayoyao között pedig leszakadtak a teraszok, így a két település között nincs gyalogos összeköttetés sem. Mikor arról kérdezem, hogy mit tud a Mt. Amuyaóról lefelé jövő ösvényről, akkor felhúzott szemöldökkel csak annyit mond:
- Az az ösvény már húsz éve nem létezik.
- Na, na! - vágok közbe - 14 éve én lejöttem rajta!
- Az igen! Pedig már akkor sem gondozta senki. Higgy nekem! Mára az az ösvény nem létezik. Ha eddig volt is valami a helyén, az az utolsó tájfun után biztosan megsemmisült.
Remek! Barligról továbbra sincs semmi hír, Cambulo és Pat-Yay megközelíthetetlen. Elképzelésem sincs, mit csinálok majd a csapattal, de ők megnyugtatnak whatsappon, hogy nincsenek elvárásaik, lesz, ahogy lesz.
A helyi turisztikai hivatalban megváltom a belépőmet a rizsteraszokra, ami 50 pesóba kerül. Nem sok pénz, csak nehezen érthető, hogy a jelenlegi helyzetben mire is szedik be ezt a pénzt.
Banauéból egyetlen út járható, még pedig a Hungduanba vezető. Bár 2011-ben egészen jól bejártam a környéket, ebbe az ifugao-tuwali faluba nem jutottam el. Jobb híján errefelé orientálódom, már csak azért is, mert ha nem javul a helyzet a fentebb említett rizstermesztő falvakban, akkor kell tudjak villantani valamit a csapatnak.
A triciklis, akit leintek, 1200 pesóért vállalja a fuvart. Vállalható összeg egy előre láthatólag három órás útért. Ebéd után jön értem a szállóra, s bár nem beszél angolul, egész jól elmutogatja, hol és mit látok.
Az első megállónkat a Banaue feletti kilátónál tartjuk, ahonnan rálátni a világörökség részét képező rizsteraszokra. Ezeket a teraszokat legkevesebb 2000 évvel ezelőtt kezdték építeni és azóta funkcionálnak. Persze a tájfunok időről időre megtépázzák őket, de az itt élők mindig újjáépítik a leomlott falakat. Most is lesz mivel elbíbelődniük, de az igazat megvallva, rosszabbra számítottam az ide vezető út állapotát nézve. Na ja, amit 2000 éve építettek, az még most is áll, amit tíz éve, azt porrá zúzta a trópusi vihar.
A Hapao-folyón való átkelés után ismét belépődíjat kell fizetni. 100 peso megint csak nem sok, csak nehezen érthető, pontosan miért is fizet ezeken a helyeken az ember.
Kicsit odébb feltűnnek Hapao rizsteraszai, amik ugyancsak az UNESCO világörökség részét képezik. Nem ezek a legszebb rizsteraszok, amiket életemben láttam.
Hungduanhoz közeledvén a rizst felváltják a zöldségek. Bár a teraszok itt is több száz évesek, talán pont az arculatváltás miatt már nem világörökségi helyszínek. Ahogy a közeli oroszlánfejek sem, amik legalább annyira kiábrándítóak, mint voltak a Naswee melletti Háromirályok szobrok.
Hungduan központjában áll néhány újonnan felépített ifugao házikó. Éppen karácsonyra díszítik fel őket, ami egészen abszurd látvány. Ahogy az egész ifugao történet is az. Az észak-luzoni hegyvidéki törzseket a spanyolok már a 18. században meg akarták téríteni, de az, ami Dél-Amerikában működött, errefelé nagyon nem. Az ifugaók harcos nép voltak, ezért hiába alapítottak az európaiak missziókat, azokat bizonyos időközönként az őslakosok felgyújtották, a misszionáriusokat pedig elüldözték. A helyzet az amerikaiak bevonulásával változott, akik 1907-ben belga szerzeteseket küldtek az ifugaók közé térítő szándékkal. A belga misszionáriusok új taktikával közeledtek, már-már antropológusként viselkedtek. Beköltöztek az ifugaók közé, együtt éltek velük, teljesen átvették az életstílusukat. Ennek következtében az 1910-es évektől egyre több őslakos vette fel a keresztséget, de közben megtartották ősi, animista mivoltjukat. Az 1960-as évekre az ifugaók több mint 70%-a kereszténynek vallotta magát, aminek köszönhetően könnyebbé vált az asszimilálásuk. Az asszimiláció igen fontos volt az amerikaiaknak és a filippínó városlakóknak, mivel a hegyvidék az ország legfontosabb rizs- és zöldségtermő területe. Emellett egy dologról híres: a Punnukról, vagyis a szakrális kötélhúzásról, amit a Hapao-folyóban csinálnak az aratás végén, augusztusban.
Hungduanban szemerkélni kezd az eső, így nem triciklizem tovább, visszatérek Banauéba. A hostelben eszem egy borzalmas káposztás mócsingot rizzsel, majd korán nyugovóra térek, mert holnap hajnalban megindulok lefelé a hegyekből. Nem akarok Baguio felé menni, megpróbálom a Solanóba tartó utat, hátha szerencsém lesz.
Lagaweba könnyen találok jeepneyt. A sok sáros szakasz ellenére egy órán belül be is futok az ifugaók fővárosába. Bizony, nem Banaue, hanem Lagawe a központ, annak ellenére, hogy itt nincsenek rizsteraszok. Sőt, valójában a világon nincs itt semmi egy hivatalépületet és egy gigantikus iskolát leszámítva. Nem is időzöm itt sokáig, gyorsan fogok egy tuktukot és azzal Kiangan felé veszem az irányt.
Lagawe csak 1949 óta az ifugaók fővárosa, a világháború lezártáig Kiangan töltötte be ezt a szerepet. Az ifugao legendék szerint itt alapított családot Wigan és húga, Bugan. A két ifjú egyedüliként élte túl azt az özönvizet, amit Kabunyan isten küldött a földre, mivel az emberek kapzsik és tiszteletlenek voltak egymással. Wigan egy mitikus hegyre menekült, a Pugaunra, míg Bugan egy ma is létező hegycsúcson, a Mount Amuyaón vészelte át az özönvizet (egyébként a csapatommal majd erre a hegyre szeretnénk felmászni). Az árvíz levonulta után Bugannak megjelent egy szent állat a folyó partján, aki engedélyezte neki, hogy házasságot kössön a fivérével és családot alapítson vele. Öt fiuk és négy lányuk született, az ő gyermekeik lettek az ifugao klánok vezetői. Kianganban telepedtek le, itt építették az első rizsteraszokat az istenek tanítása alapján. Ezek a Nagacadan rizsteraszok, amiket majd azután nézek meg, hogy megtekintettem a Kiangan kegyhelyet, amit a világháború lezárásának emlékére hoztak létre.
A park területén adta meg magát Japán az amerikaiaknak 1945. szeptember 2-án, párhuzamosan a USS Missouri csatahajón történt kapitulációval. Fülöp-szigetek a világháború alatt közel 1 millió embert veszített, ami az ország teljes lakosságának majdnem 7%-a volt. Hogy az ifugaók közül mennyien haltak meg, nem lehet tudni, de a Mayoyao Ridge-i ütközetben 4600-an vesztették életüket. Az ifugaók többsége azonban nem harcokban, hanem éhínségben lett oda, mivel a japánok hosszú időn keresztül mindenüket elvették, így az élelmüket is, több tízezer őslakos éhhalálát előidézve.
Az emlékmű leginkább egy kilátóra emlékeztet. A tetjéről tényleg remek a panoráma, talán az eddigi legszebb látvány innen tárul az ember szeme elé az egész hegyvidéken. A parkban van egy apró néprajzi múzeum, ami bemutatja az ifugao kultúrát. Vannak itt tolldíszek, ékszerek, néhány fegyver és természetesen népviseletek is. A kiállítás nem nagy, pár perc alatt körbejárható.
Sofőrömmel elvitetem magamat a Nagacadan rizsteraszokhoz. A legenda szerint ezek a legősibb építmények, amiket a mitológiai múltban Wigan és Bugan emeltettek. A völgy túloldalán van egy helyi múzeum, amit szeretnék megnézni. Ehhez le kell gyalogoljak a folyóhoz, majd onnan fel, végig a rizsteraszok között.
Menet közben látok itt-ott teraszt javító embereket. Egyikük engedi, hogy fényképet készítsek róla. Érezhető, hogy ide nem sűrűn járnak turisták, mindenki jó kedélyű és segítőkész. Párszor irányba raknak, mert a teraszok peremén sétálgatva az ember könnyen irányt téveszt, de azért nem olyan bonyolult rátalálni a múzeumra, ami egy ódon ifugao házban lett berendezve. Nem egy nagy dolog, valójában arra szolgál, hogy az ember egy kicsit megértse az ifugaók ünnepeit, ceremóniáit.
Sokat írnak a hagabiról, a gazdag családok által birtokolt fapadról, amit nyolc napon át faragnak, majd visznek el a házhoz, miközben az út során rizsbort isznak és vízibivalyt áldoznak. Hagabit csak az faraghat, akinek erre a klán tagjai engedélyt adnak, ezzel az adott családot magasabb rangra emelik.
Az ifugaók legismertebb hagyománya a hudhud, vagyis a nők által előadott ének, amit vetéskor, aratáskor, temetéskor és csonttisztításkor adnak elő. A hudhudok az ifugao ősök hőstetteiről szólnak, kizárólag nők énekelhetik. Érdekességük, hogy nincsenek leírva, szájhagyomány alapján terjed, jellemzően aratás közben. Az antropológusok közel 200 olyan hudhudot azonosítottak, amiket minden ifugao nőnek kötelező ismernie.
Írnak a felnőtté válásról, a házasságról is, de a szemem a bogwán akad fenn. A bogwa a halottak sírból való kiemelését, valamint a halott csontjainak hústól való megtisztítását jelenti. Az ifugaók szerint, ha a halottak húsa a csonton marad, akkor a férgek - amik a gonosz szellemek közvetítői - beeszik magukat oda, ezzel az elhunytak a túlvilágon fertelmes kínokat élnének át. Éppen ezért, ha valaki az elhunyt szeretteivel álmodik, akkor a bogwát meg kell tartani. Ilyenkor módszeresen lenyúzzák a még le nem bomlott húst a csontokról, majd a csontokat alaposan megtisztítják és újratemetik az áldozatot. A ceremónia alatt folyamatosan rizsbort isznak és disznót áldoznak. Ma már szinte senki nem hódol ennek a hagyománynak, mert a modern ifugaók visszataszítónak tartják a ceremóniát, valamint az egyház sem nézi jó szemmel a halottak exhumálását.
A múzeum után visszasétálok a triciklimhez és a közeli misztikus kőhöz, az Imbuliklikhez vitetem magamat. A helyi legendák szerint a szikla rossz szellemeket zár magába, éppen ezért nem illik rá felmászni. Ennek ellentmond, hogy a kő előtt jegyet szednek arra, hogy az ember kinézzen a tetején kialakított kilátóból.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy meginduljak Manila felé. Visszavitetem magamat a lagawei elágazásig, ahol búcsút intek a triciklis sofőrömnek, majd felülök egy Santiagóba tartó buszra. Persze amint felülök rá, már áll is meg ebédelni a sofőr egy vállalhatatlan helyen. Nem bírok több zsírban tocsogó pörcöt megenni, inkább sósmogyoróval tömöm magam.
A solanói elágazásnál rakatom le magamat, ahonnan jeepneyvel jutok be a városba. Solanóban átszállok egy elektromos(!!!) buszra, ami a szomszédos Bayombongba visz át. Itt látható Luzon egyik legszebb katedrálisa, a Szent Domonkos-székesegyház, amit a Fülöp-szigeteken a túlélés jelképének tartanak. Rengeteg természeti katasztrófa sújtotta, többször összeomlott és leégett, mégis minden alkalommal újjáépítették, így most is miséket celebrálnak benne. Mellette áll a Nueva Vizcaya's People's Múzeum, de sajnos zárva tart, így oda nem jutok be.
Kisétálok a város szélére, ahol sikerül fognom egy buszt San José Citybe. Későn, jóval este 8 óra után futok be a városba, ahol gyorsan kiveszek egy szobát a Hotel Maiyában, majd leszaladok a helyi Chowkingbe kínait enni. Nem olyan, mint az otthoni, de feltételezem, hogy a valódi kínaira sem sokban hasonlít az, amit itt felszolgálnak. Valójában teljesen mindegy, a filippínó konyha olyannyira kinyírta az ízlelőbimbóimat, hogy akár egy jó hute is ízlene már. Alig várom, hogy Csabáék is megkóstolják már végre az itteni kajákat...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
