A Kolumbiában töltött utolsó napok arról szólnak, hogy megpróbáljam megmenteni a laptopomat és az elmúlt fél év képanyagát. A stresszt csak az oldja egy kicsit, hogy Barangó mindenkit levesz a lábáról. Santana városkájában igazi szupersztárként kezelik.
Contrataciónt magunk mögött hagyva megindulunk délnek. Guadalupéig földúton zötykölődünk, onnan Oíbáig azonban nagyjából aszfaltozott az út. Az egy héttel ezelőtti felújításoknak szerencsére vége, így nem kell ismét végigbotorkálnunk a veredákon.
Holnap délután meg kéne érkezzünk Villa de Leyvába, hogy Eri összeszedjen néhány dolgot, mielőtt visszatérünk Bogotába. A terv, hogy ma Barbosában alszunk, de addig még útba ejtjük Santana kisvárosát. Szerencsére nem kell miatta kitérőt tennünk, mivel Santana az Oíbát Barbosával összekötő út mentén fekszik.
Santana temploma
Bár a városka se nem nagy, se nem szép, mégis fontos helyszíne a történelemnek. A Rio Magdalenán délre hajózó, majd Vélezen át a muiszkák meghódítására törekvő Jiménez Quesada itt kontaktált először a csitarake és a pare indiánokkal, akik később segítették őt és seregét Bacatá (mai Bogotá) lerohanásában. Cserébe a konkvisztádor Santanának engedélyezte a szabad vásárokat, amik még hosszú évtizedeken át táplálták a csitarakék és parék közötti kapcsolatrendszert.
Az egykori indiánpiacok helyén ma is tartanak vásárokat szerdánként és szombatonként. Ma azonban nyugi van, így a település legnagyobb látványossága kisfiunk, Barangó lesz. A főtéren szaladgálva felhívja magára a figyelmet az iskolából érkező diáklányok körében. Pár perc múlva azt vesszük észre, hogy Barangó kézről kézre jár a 12-16 éves korosztály képviselői között. Kisfiunk még nem igazán beszél, de mindent ért nem csak magyarul, spanyolul is. Szavak nélkül is képes olyan előadást tartani, amivel azonnal levesz a lábáról vagy kéttucat kolumbiai lánykát. A többséget kielégíti egy kis gügyögés és buksisimogatás, de akinek van telefonja, az vadul fotózkodik vele.
Barangó előadást tart a santanai diákoknak
Santanából megindulunk Barbosa felé. Fél óra elteltével pattanunk le a buszról a bocadillóról híres településen. A bocadillót guayabából készítik, ízre majdnem ugyanolyan, mint a birsalmasajt. Túrák során mindig lapul nálam belőle egy darabka, de ezúttal nem a barbosai finomság miatt érkeztünk ide, hanem azért, hogy megpróbáljunk tenni valamit a laptopomért, ami Socorro óta halott. Sajnos ugyanaz az eredmény, mint Socorróban: azt ajánlják, menjek Bogotába.
Még a buszsofőr is akart egy közös képet Barangóval
Barbosa a környék legcsúnyább települése. Létezését a Tunját Bucaramangával összekötő útnak köszönheti, no meg annak, hogy a környező dombokon mindenki guayabát termeszt. 1940-es alapítása óta a település ennek a kettősségnek él: mindenki abból akar megélni, hogy bocadillót árul az átutazóknak.
Idős pár várja, hogy induljon a busz
Lévén telefonom nagyjából egy hete, laptopom pedig harmadik napja nincsen, próbálok találni egy netkávézót. Nem olyan egyszerű ez a 2020-as évek hajnalán, de könnyebb feladatnak ígérkezik, mint hozzáférni a leveleimhez, a FB-fiókomhoz vagy a bankszámlámhoz. Lévén idegen eszközről próbálom mindegyiket elérni, biztonsági kódot küldenek SMS-ben az elveszett telefonomra. Hála a honlapom fenntartójának, Szabinak, negyven perc alatt sikerül feltörni a mail fiókomat, amin keresztül elérem azt, hogy a FB-fiókom verifikáló kódját ne SMS-ben, hanem mailben küldjék el. Soha, de soha ne veszítsetek el vagy amortizáljatok le egyszerre minden kütyüt magatok körül, mert egyik pillanatról a másikra megszűntök létezni!
Barbosában a parkban ücsörgésnél nincs izgalmasabb teendő
Amíg én a virtuális életemet próbálom visszanyerni, Eriék játszóteret keresnek Barbosában. Ami persze nincsen. De nem csak játszótér nincs Barbosában, hanem a bocadillón kívül nagyjából semmi. Szegény barbosaiaknak templomuk sincsen, mert azt elkezdték évekkel ezelőtt újjáépíteni, de befejezniük persze nem sikerült.
Barbosában annyira nincs semmi, hogy a városról ez a kép találtatott a legjobbnak
Nincs miért maradni. Irány Villa de Leyva! Annáék szívesen fogadnak minket, abban is segítenek, hogy szerezzenek nekem egy számítógép-szerelőt. Egy venezuelai srác érkezik, aki fél napot küzd a gépemmel, de csak addig jut, hogy sikerül fixálnia a képernyőt... facsavarokkal. Jó, hát abból az országból érkezett, ahol ötven éves autókkal jár mindenki, csak mert ingyen van a benzin.
Barbosában egy dolog miatt érdemes megállni, és az a bocadillo
Mivel Annáék is mennek haza Magyarországra, Eri meggyőz, hogy irassuk át az ő és Barangó jegyét egy héttel korábbra, ne kelljen egyedül repülniük. (Ekkor még nem sejtettük, mekkora mázlink volt ezzel a döntéssel. Ha maradtunk volna az eredeti tervnél, akkor Eri és Barangó beragadt volna Kolumbiába a pandémia miatt, amíg én Peruban a csapattal bóklászom az Andokban)
A gép indulásáig Eriéknek kiveszünk egy lakást Bogotá Usaquén kerületében. A közelben van szupermarket, játszótér, no meg Moncsinak és Alexnek is van lakása a közelben. Az utolsó napot is a laptopom megmentésével töltjük. Sikerül találnom egy informatikust, aki egy raklap pénzért életet tud lehelni a vinyómba. Szerencsére az elmúlt fél év fotói megmenekülnek, így megkönnyebbülve tudok búcsút venni Eriéktől. Irány Peru!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
