Chichicastenango neve jól cseng a turisták körében, mivel piaca az egyik legszebb Guatemalában. Ez azonban másodlagos, az igazi élményt a kicse város szakrális helyei jelentik. Hogy miként néz ki egy maja szertartás, mi az a Popol Vuh és miként él egy sámán, azt csak kevesen tudják. Pedig a válaszért nem kell messzire menni, csak Pascual Abajig. Ott például azt is megtudhatod, hogy a maják máig éptenek piramisokat.
Magunk mögött hagyjuk San Pedrót, és átcsónakázunk az Atitlán-tó túlpartján fekvő Panajachelbe. A többségében kakcsikelek által lakott város egykoron fontos keresztény misszió volt, de a 20. század közepétől a városképet teljesen átformálta a turizmus. Panajachelben jött létre az első nem amerikai hippiközösség, akik vonzani kezdték a hasonlóan gondolkodókat a világ minden tájáról, teljesen új színt adva a városnak. Aztán jött a polgárháború, a hippik pedig szétszéledtek, első sorban az indiai Goa felé vették az irányt.
A 20. század végén Panajachel ismét megnyitotta a kapuit, de érdekes módon nem a hippik tértek vissza, hanem amerikai nyugdíjasok kezdték ellepni az utcákat. A polgárháború előtt hippik kezébe került földek visszaszálltak az önkormányzatra, amit a helyieknek drágán, a külföldieknek azonban olcsón adtak tovább. Sok idős amerikai jutott így birtokhoz az Atitlán-tó környékén, sok épületből pedig szálloda vagy étterem lett. Panajachel alig pár év alatt Guatemala egyik legnépszerűbb turista-desztinációjává vált, nem csak helyi, de külföldi túraszervezők is raklapszám szállították ide a gringókat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az árak az égbe szöktek, ezért a hátiszákos turisták inkább a környező falvak, San Pedro és San Marcos felé vették az irányt.
Ha másért nem, ezért a látványért érdemes Panajachelbe látogatni
Panajachel ma két dolog miatt érdekes. Az egyik a roppant színes, bár kissé túlárazott piac, a másik pedig a partmenti sétány, ahonnan egészen zseniális képeket lehet lőni a tóról és a túlparton sorakozó vulkánokról. Egyszer majd visszatérünk ide hosszabb időre, és bejárjuk a környező kakcsikel falvakat, de most irány Chichicastenango és az Altos Cuchumatanes hegyvidéke. Leintünk hát a csapattal egy csirkebuszt, és felpréseljük magunkat az apró, de annál terebélyesebb maja asszonyok közé.
Az első szakasz nem hosszú, röpke negyed óra alatt meg is érkezünk a kakcsikelek igen színes fővárosába, Sololába. Szinte leszállni sem tudunk a buszról, annyian vannak az utcán. Nehéz elképzelni, hogy a városban mindössze 30 000-en élnek, szerintem csak a főtéren vannak legalább ennyien. Szerencsére nem kell sokáig küzdenünk a tömeggel, mert a következő buszunk a Los Encuentros névre hallgató elágazásig szinte azon nyomban indul. Guatemala ezen részén nincsen menetrend, teljesen felesleges is volna, hiszen annyi az ember, hogy öt perc alatt megtelik akármekkora busz, úgyhogy az ember nyugodtan tervezhet a tömegközlekedéssel.
A sololái piac remek hely a szociofotózásra
Los Encuentros az egyik legsúlyosabb közlekedési csomópont Guatemalában. Ide fut be minden Guatemalaváros, Xela, Sololá és Chichicastenango felől közlekedő busz, ezért hatalmas a káosz. Mikor leszállunk, már látjuk is, hogy néhány olajos képű indián rohan a zsákunkkal a fején egy éppen befutó másik buszhoz anélkül, hogy megkérdeznék, merrefelé is tartunk. Számtalanszor volt már olyan, hogy üvöltenem kellett a hordárokkal, hogy pakolják át a cuccainkat a másik buszra, mert nem Xelába vagy Huehuetenangóba tartunk. Ezúttal jó járatra raknak át minket és csomagjainkat, így alig két perc elteltével már robogunk is Chichicastenangóba, vagy ahogy a helyiek hívják, Chichibe.
Chichicastenango a legnagyobb maja közösség, a több mint másfél millió lelket számláló kicsék vallási központja. Sokan nem tudják, de az ország neve, Guatemala a kicse nép nevének nahuatl átiratából, a Cuauhtēmallān szóból származik, ami annyit jelent: a hely, ahol sok fa nő. Sajnos ez az elnevezés egyre kevésbé igaz Guatemalára. A túlnépesedés hatására az elmúlt negyven évben felére csökkent az erdőségek aránya az országban, a leginkább érintett vidék Petén és Quiche megye, ahol Chichicastenango is fekszik. Az út is kukorica és búzaföldek között kanyarog, a korábban őshonos fenyveseket pedig egyre gyakrabban váltják a közép-amerikai magasföldeket kedvelő eukaliptusz-ligetek.
A chichicastenangói Santo Tomás-templom
Chichicastenango (eredeti nevén Chiavar) valójában kakcsikel település volt, de a 15. század második felében kiűzték őket a kicsék (erről részletesebben itt írunk). Sokáig azonban nem örülhettek, mert a kakcsikelek összefogtak a pár évtizeddel később érkező konkvisztádorokkal, akik végül bevonultak a faluba, nem sokkal később pedig felégették a kicsék fővárosát, Q'umarkajt is.
A spanyolok 1545-ben hatalmas építkezésbe kezdtek Chichiben, ekkor készült el a főtéren álló Santo Tomás, Guatemala legrégebbi katolikus temploma, amit egy maja templom helyén emeltek. Az egykori kicse épület alapjait meghagyták, köztük azt a 18 lépcsőfokból álló alapzatot, ami a maja kalendárium 18 hónapját hivatott jelképezni. A templom az évszázadok során a kicsék szimbólumává vált, s bár hivatalosan katolikus létesítmény, mégis az itt élő sámánok legfontosabb áldozóhelye.
Fiatal kicse sámán, vagyis ajq'ijab
A lépcsőfokokra elvileg csak kicsék tehetik a lábukat, bár újabban ezt a tradíciót senki nem tiszteli, mindenféle kofa feltelepszik rá, sok turista is ezen keresztül lép be a templomba. Pedig a templom főbejáratát a papon kívül elvileg csak a sámán, más néven ajq'ijab használhatja, ünnepekkor van is összetűzés a hagyományokat nem ismerő és nem tisztelő turisták valamint városi guatemalaiak miatt.
A Santo Tomás-templom belsejében sem úgy történnek a dolgok, ahogy egy átlagos katolikus templomban szokás. Bár szabad a bejárás bárki számára az oldalhajókon keresztül, a központi folyosót ünnepekkor (főleg a téli napfordulókor) kizárólag az ajq'ijab és az őt kísérők használhatják. Oltár nem csak a szentélyben került kialakításra, a templom falait számtalan egyéb oldalkápolna is díszíti, amikbe fából faragott kisebb oltárokat helyeztek. Ezek az oltárok egy-egy szenthez tartoznak, akiket a maják egykori isteneikkel azonosítanak. Számukra ezek a kápolnák sokkal fontosabbak, mint a főoltár, sokszor látni itt áldozatot bemutató, átszellemülten imádkozó embereket. A Santo Tomás-templom a guatemalai vallási szinkretizmus legcsodálatosabb példája.
A szertartás a templomban nem csak gyertyagyújtásról szól
Áldozati ceremóniákat bemutató ajq'ijab nem lehet akárkiből. Bár a szakma választható, ahhoz, hogy valaki hivatásos sámán legyen, több mint tíz éven át kell tanulnia. Ez a guatemalai vidéki közegben, ahol a többség csak 1-2 elemit végez, hatalmas kihívás. Csak az igazán elhivatottak képesek arra, hogy a földművelés mellett ennyi időt szánjanak a szakrális tudományokra.
Az ajq'ijabok jellegzetes ruhát és kendőt viselnek
Nem egyszer jártam már úgy Chichiben, hogy belefutottam egy sámánszertartásba. Mondanom sem kell, egy ilyet látni hatalmas élmény. A templom általában csak kiindulópont, a valódi ceremóniákat a kicsék mindig a természetben végzik. Ezek közül a legszentebb hely a várostól egy kilométerre található Pascual Abaj, egy áldozókő, amit a kicsék kimenekítettek ősi templomukból, mielőtt a spanyolok ráépítették volna a Santo Tomást.
Pascual Abaj
Minden alkalommal, így most is felsétálok ide a csapatommal, és ezúttal is szerencsénk van, belekukkanthatunk egy szertartásba. A sámánok és az áldozatot bemutató családok többsége nem szereti, ha sokáig turisták kerülgetik őket, így ilyenkor csak 10-15 percünk van bámészkodni, de 2012-ben, mikor egyik barátommal, Tiborral kettesben jártam itt, kicsit sikerült tovább időznünk.
Kicse ceremónia Pascual Abajnál
Egy fiatalabb, kb. 50 év körüli modern felfogású ajq'ijab szertartásába sikerült belebotlanunk, érkezésünkkor épp az utolsó áldozatot mutatták be egy ifjú párral. A ceremónia végén a sámán felénk fordult, és arról érdeklődött, mit keresünk a Pascual Abajnál. Bemutatkoztunk, majd elmeséltem neki, hogy évek óta járok ide, és figyelem, miként élik a szakrális életüket, és azt is elpanaszoltam neki, hogy sokan közüllük nagyon elutasítóak, már akkor elzavarnak innen és más áldozati helyekről, mielőtt valójában megérkeznék.
- Sokan vannak, akik nem bíznak a fehérekben, de ez talán érthető is. Máig nem felejtettük el, mit tettek velünk a spanyolok évszázadokon keresztül. Persze a magyar az nem spanyol, de a többségnek a fehér az csak fehér - magyarázta a bizonyítványt a sámán, majd folytatta - Végeztünk a szertartással. Ha szeretnétek, bemutatom, miként zajlik egy ilyen ceremónia, de fizetnetek kell érte.
Ennek a fiatal lánynak a ceremóniája után jöttünk mi a sorban
Végül adtunk neki 100 quetzalt, utána semmi más dolgunk nem volt, csak figyelni, és végrehajtani az utasításait. Merthogy egy áldozat-bemutatásnál nem csak az ajq'ijab tevékenykedik, a szertartást igénylőnek is aktívan részt kell vennie a folyamatokban. Ami érdekes, hogy bármilyen szertartásról is legyen szó, az áldozathoz ugyanazokra a dolgokra van szükség. A szakrális eszközöket, mint az edények, gyertyák, stb. a sámán hozza magával, az áldozni valót, mint az alkoholt, a dohányt és a cukrot azonban a kliens.
- Hogy mit és mennyit áldozunk, az attól függ, hogy mit szeretnénk elérni. Ha kisebb horderejű az ügy, mint egy üzlet beindítása vagy egy új házasság megáldása, a ceremónia rövidebb ideig tart, ha azonban betegséget vagy meddőséget kell megoldanunk, akkor napokig is eltarthat a szertartás. Elsőként el kell érnünk, hogy az istenek meghalljanak minket. Ha ez megvan, kérnünk kell a segítségüket.
- Ezt hogyan érik el a sámánok? - érdeklődtem.
- Titok. Csak az tudja, miként kell az istenekkel kapcsolatba lépni, aki tanulta a szakmát.
Cukorból felrajzolt két kört, a közepén pedig egy pontot. A pont általában a személyt vagy az ügyet jelenti, amiről az áldozat szól. A kör szélén bejelölte a négy égtájat, majd előkerültek a dobozból a kopálfák.
Mindennek jelentősége van
- Az áldást az istenekhez füst útján lehet eljuttatni. Fontos, hogy a tűz minél erősebb legyen, és hogy az illata kedves legyen az isteneknek. Ezért használunk kopált és cukrot, ami megédesíti a füstöt - mesélte.
Az ábra közepére ekkor kopálgolyókat, más néven pom bolákat dobált.
- Ezek arra vannak, hogy megnyissuk Xibalbának, az alvilágnak a kapuját. Ha a pom bolákat nem áldoznánk fel, Hun Ahpunak és Xbalanquének nem lenne mivel játszania, és nem engednének be engem az istenekhez - folytatta.
Hun Ahpu és Xbalanque történetét az a Popol Vuh meséli el, amit 1714-ben Ximénez atya talált meg egy kicse család házában. A könyv szörnyen rossz állapotban volt, ezért az atya lemásolta, és a másolatot eljuttatta Spanyolországba. A probléma az volt vele, hogy az eredeti példány nem maradt fenn, ezért az egyház azt feltételezte a Popol Vuhról, hogy semmi több, csak az atya agyszüleménye, amit kicse mondákból ollózott össze. Bár a tudomány nem igazolta az erdeti Popol Vuh létezését, néhány cserépedényen és maja faragványon fennmaradt Hun Ahpu, a vadász és Xbalanque, a Jaguárszarvas története. Hun apu és egy szarvas? Nem ismerős ez a sztori valahonnan?
Az ősi legendák nem csak cserépedényekről köszönnek vissza, de sok mai ház faláról is
A pom bolák fölé ezután mirhát szórt, majd megkért minket, hogy a rakást tegyük körbe gyertyákkal. Tibor magára vállalta a feladatot, majd miután végeztünk, meggyújtottuk a máglyát. Ezután barátunk odalépett a Pascual Abajhoz, és az áldozókő előtt ő is gyertyákat gyújtott, valamint rakott egy kisebb máglyát. Imádkozni kezdett, majd alkoholt köpködött a tűzre. Ebben a tíz percben teljesen átszellemült, nem igazán akartuk zavarni beszéddel, így végül nem tudtuk meg, pontosat mit és miért csinált. Ahogy azt sem tudtuk meg, hogy a ceremóniának volt-e bármi köze hozzánk, vagy csak egy bemutató volt az egész.
Tibor ráhelyezi a gyertyákat a pom bolákra
- Mi kell ahhoz, hogy valakiből ajq'ijab legyen? - kérdeztem.
- Egy jel. Az bármi lehet, neked kell tudnod, hogy mi az.
- Neked mi volt?
- Minden összeomlott körülöttem. A feleségem válni akart, a gyerekekkel sem volt jó a viszonyom, mert ittam. Az üzlet sem muzsikált.
- Ezek szerint nem fiatalon döntötted el, hogy sámán leszel?
- Nem. Elmúltam 30, mire eljött a pont, hogy váltsak. Azóta kibékültem a családommal, van egy kis boltom a városban, ami jól megy, és ajq'ijabként is tisztelnek.
- Ez mit jelent?
- Azt például, hogy holnapután indulok a hegyek közé, ahol én fogok felszentelni egy maja templomot.
- Máig épülnek maja templomok?
- Persze, csak titokban. Az egyház nem tudhat róluk. Az elmúlt években számtalan új piramist építettünk olyan helyeken, ahová a papok keze nem ér el. Ha akartok, gyertek el. Elintézem, hogy láthassátok.
Jó lett volna, de nem volt rá időnk. Ennek ellenére érdekes volt 2012-ben belelátni abba, miként is működnek a kicse szertartások. Erre most sajnos nincs lehetőségünk, mert a Pascual Abaj előtt álló ajq'ijabot ránézésre zavarjuk. Tíz perc után távozunk, hagyjuk őket, hadd végezzék a ceremóniát nyugalomban. Chichi amúgy is tartogat még ezt-azt a számunkra.
Idős kicse úr portréja Chichicastenangóban
Ott van például a piac, ami csütörtökön és vasárnap rengeteg turistát vonz. Hogy miért pont ezek a napok lettek kijelölve arra, hogy a gringóhordák ellepjék délelőtt a várost, nem tudom, mivel Chichicastenangóban minden nap piacnap. Ennyi gyönyörű szőttest, huipilt (női blúz), szoknyát, függőágyat és faragott maszkot sehol máshol nem látni, csak itt. A baj csak az, hogy a külföldit állandóan le akarják húzni, bár velem melléfognak, mert tisztában vagyok az árakkal. Chichicastenango az egyetlen olyan guatemalai piac, ahol az ember gond nélkül bemondhatja az ár negyedét, mert teljesen jó alkualap.
Ezek a ruhaköltemények sajnos nem olcsók
A sok színes holmi mellett Chichi piaca egy igazi gasztrokaland is. Olyan dolgokat lehet itt kóstolni, mint a tejkrémes banán, a fekete tortilla vagy a coyol, amit a hegyvidéki maja férfiak azért szopogatnak, hogy az asszonynak éjjel jó legyen. Persze csak akkor, ha az uruk időben és józanul ér haza.
Vannak asszonyok, akik egész nap tortillákat gyártanak a piacon
A legnagyobb problémát Chichiben az alkohol jelenti. A piac zárása után azok, akiknek jól ment a biznisz, a város aljas kocsmáiban gyülekeznek. Whisky maját és sört vedelnek. A whisky maja a legszutyodékabb alkohol, ami fellelhető errefelé, állítólag gyenge cukornádpárlat felturbózva egy kis orvosi alkohollal. Nincs száz forint egy deci, de legalább bánt.
A mész a tortillához kell
Vacsora után néhányan lemerészkedünk az egyik ilyen műintézménybe, ahol azonnal keblükre ölelnek az alkeszok. Csakhamar kiderül, hogy az alpolgármesterrel és két cimborájával italozunk. Igazából ők vedelnek, de ez pillanatig nem zavar minket, csak élvezzük a társaságukat. A vége az eseménynek az, hogy egyikük összerogy a székkel, és megkapaszkodik a padlóban. A kocsmárosné nem foglalkozik az áldozattal, simát átlépdel felette. Aztán jön szépen sorban az összes kocsmatöltelék, este 11-re mindenki tanácstalanra issza magát. Hiába marasztalnak minket, egy idő után úgy látjuk jónak, ha távozunk.
Neki már jó
Chichi nem való mindenkinek, de én nagyon szeretem. Kevés helyen lehet úgy látni Guatemala igazi arcát, mint itt. Ennél már csak egy autentikusabb falu van a vidéken, az pedig Chajul. Holnap ott nézünk körbe.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
