Dominika délnyugati partvidékén utazunk tovább, ahol nem találkozunk egyetlen turistával sem. Pedig az El Tábernáculo névre hallgató kanyon és Salinas homokdűnéi sem érdektelenek, mégsem látogatja ezeket senki. Hogy miért? Azért, mert a dominikaiakat nem érdekli a természetjárás, ők a szabadidejüket zenebömböltetéssel és lealjasodással töltik. Az országnak vannak szép látnivalói, de az emberek és a velük járó szemét összerondítja a képet sajnos.
A parti úton megindulunk Dominika délnyugati országrésze felé. Első megállónkat San Cristóbalban tartjuk, ahol átszállunk egy Los Cacaosba tartó kisbuszra. Nem megy könnyen, majdnem két órát kell várjunk a piac szélén, hogy összejöjjön annyi ember, amennyivel megéri elindulni a sofőrnek a hegyek irányába.
Apuka! Ez a mi buszunk?
Los Cacaosba azért megyünk, hogy felkeressük a Nizao-folyó szurdokvölgyét, aminek mellékvölgyeiben sok vízesés szakad alá. Az út nem hosszú, de azzal, hogy úton-útfélen megállunk valakit kirakni vagy felvenni, eléggé megnyúlik a menetidő.
Los Cacaos egy nagyon apró falu minimális turisztikai infrastruktúrával. Hotel se nagyon van, csak El Peje munkásszállója, ahol 25 dollárnyi dominikai pesóért sikerül kivennünk egy szobát. Az étkezés sem egyszerű, csak egy útszéli csirkézőnél van esélyünk bármit is enni. Két szőke gyerekünknek köszönhetően gyorsan népszerűvé válunk a faluban, sokan jönnek oda hozzánk beszélgetni, afelől érdeklődni, mi szél hozott minket Los Cacaosba. Mikor elmondjuk nekik, hogy a Rio Nizao szurdoktúrái miatt fordultunk erre, azonnal rázni kezdik a fejüket, miszerint az nem gyerekeknek való. Este utánaolvasok, és be kell lássam, tényleg nem lenne okos magammal cibálni Barangót és Zarándot. Szerencsére Eri együttműködő, így vállalja, hogy gardírozza őket addig, amíg én megcsinálom a túrát.
Életképek Los Cacaosból
Másnap reggel motorral vitetem le magamat Nizao falujába, ahol kötelezően rám raknak egy helyi vezetőt. Nem szeretem az ilyesmit, de elfogadom, valamiből az itt élőknek is elő kell teremteni a napi betevőt. 2000 pesót, nagyjából 35 dollárt fizetek Kakinak (tényleg ez a neve), hogy végigvigyen az El Tábernaculón, valamint megmutassa a Las Tainas-vízesést.
Nizao falu még Los Cacaosnál is kisebb
Ritkán mondok ilyet, de az El Tábernaculónál tényleg jó szolgálatot tesz a helyi vezető. No nem azért, mert az ember eltévedne a kanyonban, hanem azért, mert Kaki pontosan tudja, hol meddig ér a víz, így nem fürdetem meg a fényképezőmet. Sőt, még azt is vállalja, hogy fotókat készít rólam, így legalább elbüszkélkedhetek azzal, hogy végigúsztam a szurdok teljes hosszán.
Az El Tábernaculo kellemes meglepetés
A Las Tainas-vízeséshez sokkal könnyebben el lehet jutni, bár itt is kénytelen az ember olykor megmártózni. Mindent összeadva, a 35 dollár teljesen rendben van a három órás kirándulásért, pláne, ha Kaki a vezetőd.
Az egyetlen hely, ahol turistákba botlunk, a Las Tainas-vízesés
Délután a srácokkal lesétálunk a Mahomita-folyó partjára, de nagy fürdőzést nem tartunk, mert a folyópart iszonyatosan szemetes. Eddig ugyan nem láttunk sokat az országból, de az kijelenthető, hogy a főváros környéke elképesztően retkes, minden út szélét vastagon beborítja a hulladék. Nicaragua, Honduras és El Salvador is rettentően szemetes, de Dominika eddig túltesz rajtuk.
Másnap visszatérünk San Cristóbalba, ahol uzsonnára eszünk egy-egy cső főtt kukoricát. Ezután felülünk az első buszra, ami Baníba tart. Itt épp csak átszállunk, mert a cél Salinas városkája, aminek a határában szépséges homokdűnék találhatók.
Salinasban aránylag könnyen találunk szállást. Bár hétvége van, szinte minden hotel üres. Végül a Banderas del Mundóra esik a választásunk, amiben 2000 pesoért sikerül kivennünk egy szobát egy éjszakára. Semmi extra, de a szoba legalább tágas, így van a gyerekeknek hol játszani.
Salinas a nevét a félsziget végében található sólepárlókról kapta. A medencék ma is működnek, de az egykori gyár ma már romos, mondjuk legalább fotogén. A srácokkal homokozunk egy keveset a tengerparton, majd délután kibuszozunk a dűnékhez. Meglepő módon belépőt kell fizetni, no nem sokat, 100 pesót fejenként.
Salinas egykori sóbányája
A dűnék tényleg szépek, és annak ellenére turistamentesek, hogy hétvége van. Egy lélek nincs a parkban, szabadon járhatunk-kelhetünk a buckák között. Sok leguánt és kecskét látunk, amik abszolút beleillenek a képbe. A gyerekek élvezik, hogy gatyaféken lehet lecsúszkálni a lankákon, a parton pedig lehet kagylókat gyűjteni.
A Salinas melletti homokdűnéket imádják a srácaink
Salinas nagyjából ennyi, nem több. Ételhez sem könnyen jutnunk, mert itt még annyi vendéglátóipari egység sincs, mint volt Los Cacaosban. Az este jól telik, de Zarándra reggelre rájön a hasfájás és a hasmenés. Még pelusos, de már kezdi zavarni, hogy rajta van, ami nem szerencsés kombó, ha a gyerek fosik. Ettől függetlenül egy reggeli busszal visszautazunk Baníba, majd fogunk egy újabb buszt, ami Barahonába tart.
A homokdűnék élővilága sem rossz
Az út hosszú, lassú és unalmas. Zaránd a vége felé már nagyon szenved, alig várjuk, hogy leszálljunk Barahonában. Tudjuk, hogy nincs itt semmi, ezért jó lenne továbbutazni, de sem Zaránd, sem a tömegközlekedés nincs olyan állapotban; emberek tucatjai várnak órák óta a megállóban mind hiába, nem jön a busz Pedernales felé.
Az éjszakát a Hotel Magalisban töltjük. A légkondi nem működik, a zuhanyzó csótányos, az utca pedig hangos a diszkóktól. Naplementére lesétálunk a malecónra enni egy pizzát, de nagyon gyorsan elmenekülünk onnan, mert tele van emberekkel, akik elképesztő hangerővel hallgatják a reggaetont és a bachatát. Nem csak úgy egy hangfalról, hanem autóba szerelt olyan audiorendszerekről, amiket a Sziget nagyszínpada is megirigyelne. Mindezt egymástól alig pár méterre, hogy teljes legyen a káosz. A gyerekeink teljesen összezavarodnak a hangerőtől, így gyorsan visszatérünk a szállásunkra; ott már csak annyira hallani a zenét, mintha egy mezei bárban ülne az ember. Hát ezért volt üres Los Cacaos és Salinas! Dominikán a hétvégi program nem a kirándulás és a természetjárás, hanem az ordenáré, senkire figyelemmel nem lévő zenehallgatás és ocsormány lealjasodás 14 éves kortól 80 éves korig. Eri elküld vízért, de szó szerint fáj végigsétálnom az utcán, annyira bántja az ember fülét az üvöltő zene. Táncolni senki nem táncol, de beszélgetni sem nagyon. Mondjuk ilyen decibel mellett nem is lehet. El innen, minél előbb!
Rövid ideig bírjuk a játszóterezést, annyira üvölt a zene mindenhol
Másnap elsétálok a buszmegállóba. Senki nem tudja megmondani, mikor jön a busz, azt mondják, talán 11 felé lesz valami Pedernalesbe. Menetrend persze sehol. Végül dél magasságában jön egy busz, aminek a sofőrjét megkérem, álljon meg a Hotel Magalis előtt, hogy Eri fel tudjon szállni a gyerekekkel. Húzza a száját a sofőr és kioktat, hogy ez nem privát jármű, amire csak annyit mondok, tudom, mert akkor már rég kirúgtam volna a késésért. Ezzel meg is beszéltük a dolgot.
Barahonától délre látunk pár szép öblöt, majd Los Cocos után az út bekanyarodik a szárazföld felé. Megváltozik a táj, az esőerdőket száraz, már-már félsivatagos táj váltja. Oviedo egy igazi porfészek, de odáig legalább van aszfaltozott út. Utána azonban földút kezdődik, mivel autópályát építenek Pedernales felé. Hogy miért pont oda, nem értjük, de holnap erre a kérdésre is választ kapunk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
