A Bahía de las Águilas személyében rátalálok Dominika első valóban szép tengerpartjára, amit nem véletlenül fognak bevonni pár éven belül a turizmus vérkeringésébe. Végre egy hely, ami miatt értem, hogy miért olvadoznak annyira az emberek ettől az országtól. Persze sok minden múlik azon, hogy mi történik a határ túloldalán, Haitiben, ahonnan a polgárháború miatt tízezerével menekülnek át az emberek a határon
Pedernalest nyakig porosan érjük el, hála az autópályaépítésnek. A Hotel Mary Federalban veszünk ki egy szobát. Ez is munkásszálló, mint a legtöbb olcsó hotel Dominikán, de ez legalább nem olyan retkes, mint volt a barahonai vagy a Santo Domingo-i. A szálló tulajdonosa, Mary Federal egy kedves idős hölgy, akit nem rémiszt meg, hogy külföldieket lát; próbál mindenben segíteni, hogy otthon érezzük magunkat. Ez a minden valójában két dolog: az egyik, hogy motort intéz nekem a Jaragua Nemzeti Parkban található Bahía de las Águliasba, a másik, hogy odarendeli a sógorát, akinek a segítségével szeretnénk majd átjutni abba a Haitibe, amelyikben pár nappal ezelőtt kirobbant a polgárháború, amit a katonaság vív a bandák paramilitáris alakulataival.
A délutánt pihenéssel, strandolással töltjük. A tengerpart eléggé vad és retkes, de ezen már egyáltalán nem lepődünk meg: Dominikánál eddig nem láttunk szemetesebb országot az amerikai kontinensen.
Teljesen átlagos dominikai strand
Szegény Zaránd továbbra sincs jól, megy a hasa a Baníban megevett csöves kukoricától, ezért Eriék idő előtt visszaindulnak a szállóra. Illetve csak mennének, ha nem állítanák meg őket a rendőrök az utcán. Nem engedik őket egyedül kószálni a poros utcákon, ragaszkodnak hozzá, hogy ők vigyék őket vissza a hotelbe, mondván, a haiti helyzet miatt rengeteg a haramia Pedernalesben. Mondjuk mi egyáltalán nem éreztük veszélyesnek, de Eriék nem tiltakoznak, köszönik szépen a fuvart.
Ha nem lenne ez a rengeteg szemét, Pedernalesből akár nyaralóhely is lehetne
Én és Barangó eközben besétálunk a városközpontba. Pedernalesnek eléggé lepukkant határváros hangulata van, de egy fokkal nyugodtabb, mint volt Barahona, ami jó. Az egyik kifőzdében rendelünk vacsorára rákot és tésztát, Zarándnak pedig egy kevés rizst, hátha sikerül véget vetnünk a fosásának.
Másnap reggel érkezik értem Mary egyik unokája, hogy elvigyen a Jaragua Nemzeti Parkba. Eriék maradnak, mert egyrészt a gyerekeket nem merjük felültetni dominikai suhancok mögé (na ja, ez nem Kolumbia, ahol ez sima), másrészt Zaránd reggelre sincsen jobban, így nyugodtabb, ha a szobánkhoz közel játszik.
Az autópályát azért építik roham léptekben, mert a kormány feltett szándéka, hogy a Bahía de las Águilast megnyitja a tömegturizmus előtt Pedernalesből második Punta Canát varázsolva. A reptér és a kikötő is készül, állítólag a nagy szállodaláncok már be is vásároltak a környéken. Ha ekkora építkezések zajlanak egy öböl miatt, akkor csak van ott mit nézni, gondolom.
Majd egy órán át veretem a seggemet a motor hátulján, mire feltűnik a nemzeti park bejáratának számító La Cueva. Ez egy régi halásztelep, ami átlényegült turisztikai központtá, vagy valami olyasmivé. Van itt egy glamping, egy étterem és egy csónakkikötő, no meg egy középkorú hölgy, aki hűtőtáskából árulja az üdítőt dupla áron.
A Bahía de las Águilas tényleg varázslatos hely
Belépőt fizetek, majd felmotorozunk egy kaktuszokkal borított domb tetejére, ahonnan remek kilátás nyílik a Bahía de las Águilasra. A tenger varázslatos színekben pompázik, és a parton szinte nincs egy lélek sem. Lejjebb van egy szebb napokat látott kilátó, itt találkozom néhány dominikai kirándulóval, akiknek a kocsijából ezer decibellel bömböl a reggaeton. Tényleg nem értem, hogy miért jó elviselhetetlen hangerőn bömböltetni a zenét?!
Ilyen színű tenger azért nem sok helyen van
Sétálok egyet a parton, ami meglepően tiszta. A Jaragua Nemzeti Park partvidékét úgy néz ki, elkerülik az áramlatok, így a hullámok nem raknak le se hínárt, se műanyag palackokat. Ez az első hely az országban, ami miatt értem, miért mondják azt, hogy itt találhatók a legszebb karibi partok. A Bahía de las Águilas tényleg prémium hely, kérdés az, meddig lesz ez így? Félek, hogy tíz év múlva ide is nő majd egy Punta Cana- vagy Tulum-szerű daganat, ami tönkretesz majd mindent.
Kár lesz ezért a helyért tíz év múlva
Ebédre visszatérek Pedernalesbe. Mary ezúttal a sógorát szalasztja, hogy vigyen le a határra. Nagyon szeretnénk átmenni Haitibe, már csak azért is, mert Dominikán csak 30 napot lehet tartózkodni. A mi gépünk azonban a 38. napon indul haza, és a túltartózkodásnak elég magas ára van az országban.
A határon megcsap egy kicsit a polgárháború szele, a sorompó túloldalán ugyanis kígyózó sorok ácsorognak. Egész családok felmálházva várakoznak, hogy beengedjék őket Dominikára. Mary sógora egy neves kereskedő Pedernalesben. Sötétített üveges Audival visz le a határra, szabad bejárása van a migrációhoz. Azt mondja, a szomszédos Anse-a-Pitres-ben nincs probléma, ott nem aktívak a bandák, de a kormány pár napja szigorította a határátkelést, hogy a haitiek ne okozzanak menekültválságot Dominika határmenti régióiban.
A határ dominikai oldala nyugodt, de a túloldalon tömegek várják, hogy átjussanak
A fickó soron kívül bevisz a bevándorlási hivatal vezetőjéhez, akinek elmondom a történetünket. Nem kérek semmit, csak hogy hadd menjünk át egy napra Haitibe, hogy legyen pecsétünk és így ne büntessenek meg minket a repülőtéren a hazautazás napján.
- Nézze! Haitiben kitört a polgárháború. Az elmúlt napokban minden ország kimenekítette a nagyköveteit, konzuljait. Maga honnan is jött?
- Magyarország, uram - felelek tiszteletteljesen.
- Magyarország. Van önöknek egyáltalán nagykövetsége Haitin?
- Nem hiszem.
- Na, az gond. Mindegy is, mivel a legtöbb nagykövet már elhagyta az országot, mert a főváros és térsége nem biztonságos. Én magam szívesen átengedem önöket, de azt tudniuk kell, hogy vissza csak konzuli menedékkérő levéllel jöhetnek. Ez a szabály sajnos. De ha önöknek nincs nagykövetsége vagy konzulátusa az országban, akkor erre esélyük sincsen. Szóval, menjenek, ha gondolják, de holnap mutassanak be valami hivatalos iratot, hogy önök menekülnek Haitiről, különben nem áll módunkban visszaengedni önöket Dominikára.
Ilyen szépen körülírt és megfogalmazott 'szó nem lehet rólát' már régen mondtak nekem, úgyhogy megköszönvén a parancsnoknak, hogy egyáltalán fogadott, távozom Mary sógorával a határról.
Délután homokvárat építünk a városi strandon, valamint a tengerparti sétányon belekóstolunk egy kicsit a dominikai gasztronómiába. Kirendelünk egy adag lambit, ami Dominika válasza a cevichére. A főtt tengericsigát citrommal, ecettel és kockára vágott friss zöldségekkel koktélszerűen szervírozzák. Egynek jó, de én maradok a perui cevichénél.
Kevés eredeti dominikai étel van, de a lambi és a patacónba töltött rák ilyenek
Itt az ideje, hogy elinduljunk északnak. Az ország délnyugati része, leszámítva a mait, nem igazán nyerte el a tetszésünket, hátha Monte Cristi és Puerto Plata jobb lesz ennél. A terv az, hogy Duvergé felé utazunk tovább, de a helyiek elmondása szerint a határmenti út olyan rossz állapotban van, hogy 4x4-essel sem könnyen járható. Buszközlekedés évek óta nincsen arra, úgyhogy nincs mit tennünk, vissza kell térnünk Baníba, hogy onnan San José de Ocoa és Constanza érintésével Dominika második legnagyobb városába, Santiago de los Caballerosba utazzunk. Hosszú menet elé nézünk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
